„Meg kell tanulni merre nyílik a művészbejáró”

Hegedűs Réka: „Meg kell tanulni merre nyílik a művészbejáró”

Beszélgetés Cseh Antal operaénekessel

Sok mindent el lehet mondani az opera műfajáról, de azt semmiképpen, hogy ne hagyna nyomot a közönségben. Van benne valami ünnepi, valami egyedi és fenséges. De hogyan lehet ezt a hangulatot egy új generáció szívébe is átültetni? Komoly feladat és kihívás a kortárs előadóművészek és rendezők számára. Életpályája felidézése közben többek között erről is kérdeztem az idén Szeged Kultúrájáért díjjal kitűntetett Cseh Antalt. Valahogy így képzeltem el egy operaénekest. Különleges hangszíne betöltötte a kis termet, ahol beszélgettünk. Pedig még csak nem is énekelt…

– Már gyerekként is operaénekesi pályára készültél? Meglepődnék, ha így lenne…

– Egyáltalán nem. Szerintem – főleg a fiúknál – nagyon ritka, hogy valaki már a kezdetektől fogva erre a pályára készül. Bár biztos vannak kivételek. Engem sokkal jobban érdekelt a foci, a számítógép. Ráadásul a családomban nem volt zenész: édesanyám műtősnőként, édesapám mezőgazdasági gépszerelőként dolgozott.

– Hogyan került mégis a zene az érdeklődésed középpontjába?

– Valamiért mégis elkezdtem gitározni tanulni, szülővárosomban Makón a római katolikus plébánián, ahol akkoriban még Busa Tamás – későbbi magánénekes, kiváló bariton – kántorként tevékenykedett. Ő javasolta, hogy kezdjek el zongorázni, s azt is megérezte, hogy kellemes a hangszínem. Be is iratkoztam a helyi zeneiskolába, később pedig – érettségi környékén – a szegedi Király-König Péter Zeneiskolába jártam és Szél Bernadettnél tanultam magánéneket. Húszas éveim elején rendezvényszervezőként kezdtem el dolgozni egy magán zeneiskolánál, s a fővárosban volt dolgom. A vonaton egy kupéba kerültem egy hölggyel, aki elővette a szintetizátorát és fülhallgatóval a fülében gyakorolni kezdett. Beszélgetésbe elegyedtünk, s kiderült, hogy Temesi Mária operaénekesnő, a Zeneművészeti Kar tanszékvezetője ül velem szemben. Elmondta, hogy léteznek előkészítő osztályok, ami különösen az énekeseknek hasznos – hiszen ők sokszor később kezdik meg a tanulmányaikat. Egy éven belül fel lehet zárkózni, be lehet pótolni a hiányosságokat zeneelméletből, szolfézsból, s így nagyobb eséllyel lehet felvételizni aztán a főiskolára. Nekem is jól jött ez a lehetőség. Mind az előkészítőn, mind a főiskolán Andrejcsik István oktatta a fő tárgyamat. Nagyon sokat köszönhetek neki. Így belegondolva az említett három ember – Busa Tamás, Temesi Mária és Andrejcsik István – adta meg az első lökéseket, hogy egyáltalán merszem legyen elindulni ezen a pályán.

– A beszédhangból, a hangszínből már lehet sejteni, hogy valakinek érdemes-e foglalkoznia az énekléssel?

– Mindenképpen. Persze aztán a szorgalom dönt. Meg az, hogy tényleg van-e tehetsége hozzá az illetőnek. Az a legjobb, ha minél hamarabb kiderül, hogyha nincs. Mert akkor még van lehetőség másfelé orientálódni. A különböző énekversenyek például kiválóak arra, hogy visszajelzést kapjon az ember. Egyszerre tréning és memóriajáték. Már megtapasztalhatja azt a jó értelemben vett stresszt, ami a színpadon való jelenléttel jár együtt, ráadásul hozzáértő kritikákat kaphat. Magam is sokat merítettem ezekből a versenytapasztalatokból.

– 2005-ben szereztél diplomát a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán, de a diploma évében már párhuzamosan a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója is voltál, operaénekesi szakon. Már ekkor is több fronton kellett helyt állnod. Talán ez is hozzátett ahhoz, hogy a későbbiekben – már befutott operaénekesként – egyazon évadban, az ország több pontján láthatott a közönség a színpadon, így Szegeden, Budapesten, Miskolcon, Debrecenben, Pécsen és Győrben is?

– Valóban eléggé sűrű volt az az időszak. A főiskolán végzős voltam, a diplomamunkámat készítettem, az egyetemen elsőéves. Ingáztam Szeged és Pest között. Emellett HÖK-elnök és fél állásban kórustag a Szegedi Nemzeti Színházban. Ehhez még hozzájött az is, hogy köztársasági ösztöndíjat, majd 2006-ban Fischer Annie ösztöndíjat nyertem, amivel kötelezettségek jártak együtt. Sok mindennek és sok mindenkinek meg kellett felelni. Pezsgő de egyben kimerítő évek voltak. Nem is tudtam igazán egyetemistaként kiélvezni életemnek ezt a szakaszát. De biztosan így kellett ennek lennie, mert így már korán hozzászoktam ehhez a fajta megosztottsághoz, amit mostanra már sokkal jobban tudok élvezni, mint amekkora terhet jelent.

– Mindezek mellett a mai napig Szeged élvez prioritást a karrieredben. Sosem csábított a főváros?

– A Zeneakadémián kiváló tanáraim voltak: Andor Éva, Kovalik Balázs, Békés András, Pál Tamás, Medveczky Ádám. Senkit nem szeretnék kihagyni a felsorolásból. S nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert a Magyar Állami Operaházban is számítanak rám. De valahogy mindig Szeged volt az a város, ami éppen a legideálisabb számomra, ha a nagyságát, ha a kulturális életét nézzük. Szülővárosomban, Makón operaénekesként nem tudtam volna kiteljesedni, fejlődni. Makó pont annyival kisebb, Budapest meg pont annyival nagyobb város, mint ahol komfortosan érezném magam életvitelszerűen, ahol a családi életemet el tudnám képzelni. Szeged egy nagyszerű kompromisszum volt a kettő között. Ez nem jelenti azt, hogy nem megyek szívesen a fővárosba fellépni. Sőt. Autóval másfél óra alatt megoldom az utazást. Azok is utaznak legalább ennyit – ha nem többet – akik Budapest vonzáskörzetéből ingáznak be naponta a belvárosba.

– Hozzátett valamit a sikeredhez, hogy végig jártad az utadat a színházon belül: kórusban kezdted és csak utána jöttek a szólószerepek?

– Színházi pályán különösen fontos, hogy megmássza az ember a maga ranglétráját. Nem egyedi a példám, elég csak a szintén makói születésű Vajda Júliát említenem, vagy Bátki Fazekas Zoltánt, mindketten kórusban kezdték a pályájukat. Nem vagyok híve annak, hogy ha valaki tehetségesnek van kikiáltva és élete első szerepében már szólót énekel, akkor biztosan sínen van a karrierje. Egyáltalán nem törvényszerű. Persze nem is kizárt. De sokkal szerencsésebb, ha előbb megtanulja merre nyílik a művészbejáró, hogy hogyan épül fel egy darab, hogyan kell megszólítani az ügyelőt, a rendezőasszisztenst, a jelmeztervezőt, a karmestert. Az opera egy rendkívül összetett műfaj, a saját helyedet is meg kell találni a rendszerben. Jó ezt apró lépésekkel haladva megszokni, beleilleszkedni. Könnyebb ezt az utat a kórusban elkezdeni, amikor még kevesebb a felelősség is. A Szegedi Szabadtéri Játékokon például már a 90-es évek végén helyet kaptam a kórusban Gyüdi Sándor, akkori karigazgató jóvoltából. S jó, hogy ilyen formán tapasztalhattam meg ezt az élményt.

– Aztán 2008-ban már Puccini Turandot című operájában láthatott a közönség a Szabadtérin Ping szerepében…

– Bizony. Fellépni a Szabadtérin – szóló szerepben meg különösen – nagy élmény. Profi hangtechnika van mögötted. De nekem valahogy mégis jobban esik mikroport nélkül énekelni. Akkor érzem igazán, hogy a valódi hangomat hallja a közönség.

– Egy igen izgalmas és fontos projektben is részt veszel már évek óta. Mesélnél kicsit az Operabeavató előadásokról?

– Bejártuk már vele az országot. Az Ördögkatlan fesztiválon indult, aztán Kaposváron folytattuk, majd a Katona József Színházban, a Hatszín Teátrumban. A sikerhez nagyon kell Dinyés Dani habitusa, a kiváló meglátásai, Göttinger Pali színpadi megvalósításai. Hogy képes negyvenféleképpen egyetlen ívre felfűzni egy négy órás operát. Ráirányítja a közönség figyelmét olyan dolgokra, amelyekre lehetetlen lenne egy hagyományos előadás alkalmával.

– Hogyan kell formailag elképzelni egy ilyen előadást?

– Miután felvázoljuk az opera alapszituációját, hogy mit kell tudni magáról a történetről, a meghívott énekesek elénekelnek egy-két áriát, duettet vagy együttest, először még mindig magyarázat nélkül. Aztán a nézők kapnak némi plusz információt. Hogy például hol bújnak meg a zenei viccek, a zenei szomorúságok a darabban. Hol van az átmenet, ahol a vicc komolyságba megy át. A zenében rejlik az igazság és az énekes énekli a hazugságot? Vagy fordítva? Feltárulnak a rétegek. Aztán érkezik Göttinger Pali a különböző változataival: egyazon jelenetet hányféleképpen lehet színpadra állítani, hogy egyik se hasonlítson a másikra? S maga a néző is jobban belelát, hogy milyen komplexen kell gondolkodnia egy rendezőnek. Mert megmutatjuk, hogy egy-egy jelenet önmagában – a nagy egészből kiszakítva – remekül tud mutatni bizonyos megvalósításokban, de az opera egészére nézve abban a formájában mégsem működik, idegen. Izgalmas játék ez a műfajjal. Talán az Operabeavató sikere éppen az egyszerűségében rejlik. Mert nem csinálunk mást, mint ráirányítjuk a néző figyelmét bizonyos irányokra, a háttérben meghúzódó vonásokra.

– Ha valami, akkor az Operabeavató remek eszköze lehet annak, hogy a fiatalabb korosztályhoz is közelebb kerüljön a műfaj. Mert amíg az idősebbeknek igazi ünnep megtekinteni egy operát és szépen beleilleszkedik a kultúrafogyasztásukba, addig a fiataloknak még idegen lehet ez az élmény. Mennyire van messze még a cél? Van-e rá kilátás, hogy ismét felnő majd egy operaszerető generáció?

– Az biztos, hogy még hosszú út áll előttünk ezzel kapcsolatban. Sok olyan ember kellene még, mint Dinyés Dani, aki képes másféleképpen megvilágítani a műfajt. A Müpában tartottunk Operabeavatókat már felső- és alsó tagozatos iskolásoknak, sőt, óvodásoknak is, sokszor már zenekarral. Szerették. De az sem baj, ha a 60-70-80 éves korosztálynál kezdjük, ők továbbadják a hírét az unokáknak. S ha egy most 20-as, 30-as éveiben járó fiatal belekóstol, hogy tud ez egyedi is lenni és lendületes, fiatalos, akkor az ő gyerekei már úgy nőnek fel, hogy ismerni fogják a szórakozásnak ezt a lehetőségét. De mindez hosszú évek, talán évtizedek eredménye, amiért most még irgalmatlanul sokat kell dolgoznunk kitartóan. De van esélye az operának. Remélem és bízom benne, hogy így van.

– Az őszi járványügyi korlátozások miatt Szegeden még csupán egyetlen „beavatót” láthatott a közönség. Kíváncsian várjuk a folytatást!

– De még mennyire!

– Az egyébként mennyire szentségtörés, ha egy klasszikus operához olyan módon nyúl a rendező, hogy igyekszik a fiatalok felé is nyitni? Meg lehet „fiatalítani” egy operát úgy, hogy az ünnepélyes jellege megmaradjon?

– A rendezők belátták, hogy szükség van erre és vannak darabok, amelyek kifejezetten alkalmasak erre. Fontos, hogy jól legyen megtervezve egy évad. Szegeden ebből a szempontból szerencsés a helyzet, mert általában több opera kap helyet egy-egy évadban. Így beválogatható egy olyan, ami szólhat a fiatal felnőtteknek, vagy a gyerekeknek – itt kell megjegyeznem, hogy nagyszerű gyerekoperák vannak – s lehet klasszikus darabokat is választani, amelyekkel meg az idősebbeknek kedvezünk.

– Szegeden komoly hagyományai vannak az operának, így itt különösen fontos, hogy őrizzük ezt az értéket…

– Így van. A Vaszy-örökséget sokan vitték/viszik tovább, amiből az utánuk érkező generációk – így magam is – meríteni tudtunk. Nem csak múlt időben lehet beszélni arról, hogy Szegeden kiemelkedő az operajátszás. Vidéken már ritka kivételnek számít, hogy egy városban egynél több operabemutató legyen egy évadban. Szeged tartja magát ahhoz, hogy többféle korosztályt szólítson meg a műfajon belül. Például a már az imént emlegetett gyerekoperák tekintetében. János vitéz, Háry János, Hamupipőke… Mindet játszottuk már, ráadásul ezekből van a legtöbb előadás.

– A kifejezetten gyerekeknek szánt operadarabok mellett bábjátékban is láthattak téged a gyerekek. Milyen élmény egy bábelőadásban énekesként közreműködni?

– Nagyon élveztem. Teljesen más világot ismerhettem meg általa. Izgalmas, ahogyan a történet összefonódik a dalokkal. Az énekes kvázi alászinkronizálja a darabot. Szegeden a Kövér Béla Bábszínházban G. B. Pergolesi Livietta e Tracollo című művét vittük színpadra Kiss Ágnes rendezésében. A Kolibri Színházzal pedig a Háry Jánost csináltuk meg többször is.

– Korábban már érintettük, hogy egy évadban több teátrumban színpadán is láthatott a közönség. Nyilván a 2020-as év felülírta az addigi gyakorlatokat. Hogyan lehet menedzselni ezt a hajtást? Hogyan tudsz kikapcsolódni?

– Színtiszta logisztika az egész. Ha a pontosan egy évvel ezelőtti időszakomra tekintek vissza, az már-már fölért egy elmeháborodottsággal. Sokszor játszottam azzal is, amivel nem biztos, hogy kellene: lefagyott autópályák és a többi… A járvány – ha másra nem is – arra nagyon jó volt, hogy kicsit átgondolja az ember, hogy hol kell meghúzni a határokat, hogy kicsit vissza kell venni. Főleg, ha családja van. De másfelől, nagyon büszke vagyok arra, hogy évente 80-100 előadásban számítanak rám, s nagyon szívesen megyek bárhova, ahová hívnak, a visszajelzések alapján szeretnek velem dolgozni. Az nagyon fontos, hogy legyenek jó művészeti titkárok, akik megkönnyítik az egyeztetéseket. Szerencsére vannak. A család teljesen más energiákat mozgat meg bennem. A kikapcsolódás teljes mértékben hozzájuk kötődik. Ha velük vagyok, minden belefér.

– A külföldi munka sosem vonzott?

– Sosem érdekelt igazán. Pedig mondták többen is, hogy már a nyelv sem lenne probléma. De nem tudnám itthon hagyni a családomat. Egyetlen szünnapra is képes vagyok hazavezetni, akár Győrből is, ha lehetőségem adódik rá.

– Ha már emlegettük a nyelvet. Az opera műfajában ez is nagyon érdekes kérdés. El tudsz énekelni egy áriát bármilyen idegen nyelven, de egy társalgásban is tudod hasznosítani ezt a tudást?

– Egyáltalán nem biztos. Sőt. Rengeteg gyakorlás kell ahhoz, hogy működjön az az adott nyelv a színpadon. A kiejtés, a hangsúlyozás. Ebben szerencsére van, aki segíteni tud. Szegeden például a kórusban van egy fiú, aki jól beszél franciául, ha oroszul kell énekelnem, visszamegyek Makón az egykori orosz tanáromhoz. Kell a jó fordítás, hiszen ismerni kell töviről hegyire azt a történetet, amiben dolgozol. Érteni kell, hogy miről énekelsz. Mindent meg lehet tanulni, ha kell akkor a latin miserendet is, fordítva, mint Meaterlinck Pelléas és Mélisande című művében, amelyet a Bárka Színházban csináltunk, Faragó Béla zeneszerzésében. Vagy ha úgy hozza a sors, akkor „megtanulunk” csehül, mert az kell Smetana Az eladott menyasszonyához.

– 2021-ben a Szeged Kultúrájáért díj egyik kitüntetettje lettél – Andóczi Balogh Éva mellett. Hogyan fogadtad ezt az elismerést?

– Már nem először fordul velem elő, hogy arról sem tudok, hogy jelölve voltam. Így óriási meglepetésként ért. Az meg különösen jól esik, hogy – utólag megtudtam – a Szegedi Nemzeti Színház idén egyedüliként engem nominált a város felé. Azért jó tudni, hogy időnként az operaénekesekre is rákacsintanak. „Csináld csak a dolgod, mi meg a távolból figyelünk!”

Megjelent a folyóirat 2021. februári számában

forrás: http://szegedfolyoirat.sk-szeged.hu/

„Ez nem lehetett volna másképp” – interjú Cseh Antallal, a Szegedi Nemzeti Színház művészével

Dinyés Dániel Cseh Antallal, a Szegedi Nemzeti Színház művészével készített interjút.

– Miért van az, hogy nem szoktál nyilatkozni, alig lehet rólad találni bármit az interneten?

– Azt érzem, hogy mi saját magunkat kiadjuk a színpadon, ami pedig megmarad, az legyen az enyém.

– Ezt nagyon tudatosan kezeled, de a pályádat tekintve, a mostani tudásoddal, van olyan, amit már másképp csinálnál?

– Nincs. Sokszor, sokan mondták, hogy egy adott szerep nem nekem való, ezt vagy azt később vagy korábban kell énekelni, de utólag egyik szerepemet sem bánom, mindből tanultam – a Nabuccóból például azt, hogy többet ne énekeljek hősbaritont.

– Miért lettél énekes?

– Makóról származom, édesapám mezőgazdasági gépszerelő, édesanyám műtős szakasszisztens volt, a családi hátteremből tehát nem következett egyenesen ez a pálya, ennek ellenére mindenben támogattak. Éppen ezért bennem a mai napig az van, hogy ameddig elérek, annak nagyon örülök. Mikor felvettek a Szegedi Tudományegyetemre és a Szegedi Szabadtéri Játékok kórusában énekelhettem, azt gondoltam, hogy ez a maximum, elértem, amit Makóról el lehet. Aztán minden következő lépcsőfoknál boldog voltam, ez is sikerült.

– Mikor kezdtél foglalkozni a zenével, az énekléssel?

– Nem kiskoromtól tanultam, hanem 10–12 évesen jelent meg az életemben a zene. Templomban gitározgattam meg a tábortűz mellett, beat miséket csináltunk, illetve tubás voltam egy zenekarban. Busa Tamás operaénekes akkor még makói kántor volt, és az ő javaslatára kezdtem zongorázni és 16–17 évesen énekelni tanulni. Minden héten a templomban voltam, énekeltem a misének a részeit az ő kántorsága alatt. Nagyon jó kapcsolatban voltunk, amire nem a baráti a jó szó, inkább apafigurának mondanám. Teljes volt a bizalmam iránta.

–Milyen pályára készültél eredetileg?

– Földrajz- és hittantanár szakra szerettem volna jelentkezni az SZTE-n, de nem indult abban az évben, csak az ének-hittan tanár, így jött a képbe komolyabban az éneklés. Ugyan akkor már énekelgettem, de nem tudtam, mi lesz belőle, mire megyek vele. A zongora miatt tanultam szolfézst, és bár nem álltam azon a szinten, hogy felvegyenek, de merész voltam, és végül sikerült.

– Mikor vált egyértelművé, hogy ez az életed, az énekléssel fogsz foglalkozni? Az operával mikor találkoztál először?

– 1999 augusztusában, 21 éves koromban a Szegedi Szabadtérin, mikor Kerényi Miklós Gábor rendezésében a Hoffmann meséi kórusában énekeltem.

– Előtte nem is hallgattál operát, lemezekről sem?

– Nem.

– Mi volt az, ami a Szabadtérin ennyire megfogott benne?

– A színpad. Az, hogy minden egyben van. Az opera az a műfaj, amelyikben minden van: énekesek, táncosok, kórus, zenekar, de van olyan is, hogy egyetlen ember áll a színpadon, vagy épp kétszázan vannak fent egyszerre.

– Előtte jártál színházba?

– Nem, utána viszont mint a bolond. A kortárs balettelőadásoktól kezdve az operaelőadásokon át a prózai előadásokig. Tanulóként ingyen mehettünk be, így nonstop bejártunk. Műfajtól függetlenül mindent megnéztem, habzsoltam mindent, ami elém került.

– Szerinted mi az oka ennek a kapcsolódásnak? Hogy egyszer csak a semmiből magával ragadott, és nem is akartál többé mással foglalkozni, pedig nem volt előtted ilyen jellegű családi példa, szakmai háttér.

– Nem tudom, de hiszek az eleve elrendeltetésben. Szerintem én akkor megtaláltam az életemnek azt a szegmensét, amiben boldognak éreztem magam. Ez nem lehetett volna másképp.

– Értem, hogy minden megmászott lépcsőfoknak örültél, de amikor a kórusban énekeltél, gondoltál arra, hogy szólistaként is szeretnél színpadra lépni?

– Álmodoztam róla, hogy milyen jó lenne, ha adódna lehetőségem, de akkor még elérhetetlennek tűnt.

– Emlékszel olyan szerepre, amelyiknek ott voltál a közelében kórustagként, és azt érezted, hogy azt szeretnéd?

– Az első ilyen szerep Petúr volt, mikor a Bánk bánban énekeltem. Ebben az előadásban láthattam Gyimesi Kálmánt Tiborc szerepében, és azt éreztem, hogy azt szeretném én is, amit ő csinál a színpadon.

– Szerinted fiatalon mitől érzi meg azt az ember, hogy egy hatalmas kvalitású művész áll mellette? Te, aki nem 6 éves korod óta jártál színházba, nem nevelték beléd, hogy ez azért jó, az meg azért, tiszta lappal érkeztél. Számodra mik az egyértelmű jelek?

– Engem mindig is az ragadott meg, hogy az adott ember mennyire hiteles a színpadon. Ezt láttam Gyimesi Kálmánban és Andrejcsik Istvánban is. Természetesen az operában az elénekelt dallam az első, de ha őszinte és hiteles az alakítás, az nekem mindennél többet jelent. Lehet, hogy ezért is vagyok néha elnéző magammal.

– Milyen területen, vagy elnéző magaddal?

– Hogy hiába mondták, hogy ne énekeljem el ezt vagy azt a szerepet, én akkor is elénekeltem. Ugyanis én mindegyikben látom a szépséget. Ott van a Don Giovanni opera. Csináltam belőle Komtúrt, Masettót, Don Giovannit és Leporellót is, mert mindegyikben van olyan szépség, olyan fajta dallam, együttes vagy akár maga a karakter, ami izgat, amire nem tudok nemet mondani.

– Tehát ez a habzsolás benned maradt akkor?

– Az bennem.

– Gondolom, ezt a „mindig hitelesnek lenni” vonalat erősítette a Kovalik Balázzsal való találkozás is a Zeneakadémián.

– Hogyne. Eszközöket adott a kezembe ahhoz, hogy hogyan tudok hitelessé válni a színpadon.

– Ezt hogyan kell elképzelni?

– Maga a metodikája erre épült. Megtanultuk, hogyan tudunk kifejezni érzelmeket a testünkkel, levetkőzni a gátlásokat, hogy a valódi érzelmek megszülethessenek, és mindez lejöjjön a színpadról.

– Miután kikerültél Kovaliktól, elterjedt rólad, hogy az ország összes színházában jelen vagy. Egyszerre. Szakmán belül legendák szólnak az autóútjaidról: a híres Győr-Szeged-Miskolc vagy Debrecen három- és négyszögek két nap alatt. Nyilván hízelgő, ha az embert mindenhová hívják, de mégis mi vitt rá arra, hogy ezt végigcsináld, több száz kilométert utazz minden nap?

– Valószínűleg a korábban említett habzsolás. Senki nem kényszerített rá, utólag kiszámolva anyagilag sem érte meg, de jólesett, hogy szeretnek, visszahívnak és évről évre, folyamatosan sikerül hozni az elvárt szintet. Lehet, hogy arról van szó, hogy magamnak akartam bizonyítani, hogy már nincs Magyarországon olyan hely, ahol én nem énekeltem.

– Tehát, hogy a habzsolás mellett van egy ilyesfajta megfelelési vágy is.

– Az mindig. Meg kell felelni. Mindenkinek meg kell felelni, az igazgatóknak, a zenei igazgatóknak, a partnereknek, a jelmeztervezőnek, elfogadni bármennyi baromságot is akaszt rám. Például egy jelmez esetében, ha a koncepcióba belefér, akkor velem bármit csinálhatnak. Bármit rám rakhatnak, mert akkor abban látok fantáziát vagy kihívást, hogy milyen mozgásokat lehet benne megcsinálni. A jelmeztervezők ezért szeretnek.

– Volt két nagy autós baleseted a vidéki színházi utazásaid kapcsán. Mit jelzett ez számodra?

– Az első az még nem okozott nagy dolgot, mentem tovább, azt még nem éreztem jelnek. A mostani, a pandémia előtti, erőteljesen ráébresztett arra, hogy most kell megállni, mert ez most már tényleg visszaélés mindennel. Az ilyen típusú embernek ez a nagy problémája. Mármint annak, aki úgy habzsolja az életet, és a szerepeket, mint én, hogy nem tud megállni. Én szerencsés vagyok, mert túléltem. De hány színészt vagy énekest tudok, aki viszont nem élte túl? Meggyőződésem, hogy ők is azt érezték, mint én: menni, menni, csinálni és ettől érezni jól magamat. Egyik szerep, másik szerep, kihívások itt-ott, ebben ezt csinálhatom, a másikban az ellenkezőjét, Szegeden a Rossini Figaróját, miközben Miskolcon Mozartét. Milyen érzés, hogy mész 300 kilométert, és egyik Figaro szerepből a másikba ugrasz aznap! Igen, ez egészségtelen volt. Hála Istennek túljutottam, átgondoltam, túléltem.

– Minden énekes jár énektanárhoz, szerintem mégis saját magának kell rájönnie, merre érik, alakul a hangja, figyelnie önmagát. Te ezt mennyire csinálod tudatosan?

– Számomra csak akkor születik meg a szerep, hogyha az énekléssel nem kell foglalkoznom, az automatikus, az a kifejező eszközöm. Ha arra kell figyelnem, hogy ott most kijön-e az a magasság, akkor sérül a szerep. Akkor ott kell hagyni, többet nem szabad azt énekelni.

– Mondasz ilyen szerepet, amelyiknél egyszer csak érezted, hogy ezt most már nem kell csinálnod többet?

– Rossini, Sevillai Figaro, Nabuccóban a címszerep, a Traviatában Germont.

– Mikor jöttél rá?

– Azonnal. Elmentem a bemutatóig, nem csak azért, mert elvállaltam és nem hagyok ott senkit, hanem azért, mert azt gondolom, hogy lehetőséget kell adni annak, hogy az előadásra megérik. Persze ez többnyire önámítás, mert a nézőközönség plusz stresszhordozó, de azért bizakodom annyira, hogy adok lehetőséget ezeknek a szerepeknek, viszont ha úgy jövök ki abból a produkcióból, hogy érzem, hogy ez nem nekem való, akkor soha többé nem vállalom el a szerepet.

– Van olyan kollégád a korosztályodból, akit ha látsz, azt érzed, előrébb tart nálad, és ez inspirál? Azért kérdezem, mert szerintem rendkívül motiváló, ha találkozol valakivel, aki veled egyidős és azt látod, hogy ha ő meg tudja csinálni, akkor te is. Fontosak a nagy elődök, de mégis a konkurenciához mérjük magunkat.

– A korosztályomból mindig ámulattal nézem például Mester Vikit. Valószínűleg azért, mert egyszerűen ő még gátlástalanabb tud lenni a színpadon, még több változatosságot és színt tud felmutatni. Elsőre ő ugrott be, de Herczenik Annát is említhetném. De most jönnek a fiatalok. Például úgy elkezdtem kaparni, amikor Pataki Bence bejött a színpadra a Bohéméletben, mert egy olyan lendületet hozott, hogy csak kapkodtam a fejemet, hogy össze kéne szednem magamat! Lehet, hogy nekem pont ennyit meg kellett élnem és 40 fölé kellett érnem, mert a fiatalok most nőttek föl akkorára, hogy már engem tart fiatalon a velük való munka.

– Van most olyan szerep, feladat, amit kifejezetten szeretnél megkapni?

– Nagy álmom Wagner és az orosz szerzők.

– De azért kifejezetten érdekelnek a Wagner-féle német nagy falatok.

– Igen. Sokan mondták, hogy az éneklés olyan, mint a sport. Az ember a sportban is kíváncsi a saját végleteire, határaira.

– Hogy érzed, nem érted még el a hangod határait?

– Az biztos.

– Ez jó hír.

– Csinálni kell, menni kell előre, és kideríteni. Az álmaimban az, hogy külföldön énekeljek, ugyanúgy megvan, mint bárki másnak, én is álmodozom, és ha úgy alakul az élet, akkor majd megyek, ha nem, akkor nem, de nem fogok búsulni.

– De egy Wagner azért jól jönne?

– Így van. Az adottságaim kiderítése, a kvalitásom végéig elmenni szerepileg. Ez sokkal jobban érdekel, mint hogy Párizsban, Londonban vagy akárhol énekeljek. Ez az én kihívásom.

forrás: https://papageno.hu/

Én magát a műfajt szeretem

Beszélgetés Dinyés Dániellel, a Szegedi Nemzeti Színház zenei vezetőjével

– Hogyan kerültél Szegedre?

– Az igazgató, Barnák László hívott. A prózai tagozaton egy év alatt sikerült jelentős megújulást elérnie, de – mint mondta – úgy érezte, hogy az operatagozat valahogy egy helyben topog, és szeretné, ha az is megújulna. Hosszú tárgyalásokat folytattunk, mielőtt igent mondtam, mert bár a feladat nagyszerű, de hatalmas: a következő egy-másfél évben át kell alakítanom, újjá kell szerveznem, korszerűvé kell tennem egy régóta egy helyben topogó operatagozatot mind működési, mind művészi szempontból. Ez hatalmas munka. Vezető kollégák közül többen is felhívtak, és csak annyit mondtak: nagyon bátor vagy! Nem tudom, hogy rémisztgetésnek vagy biztatásnak szánták-e... Többek közt arról is beszéltünk, hogy én – sokakkal ellentétben – nagyon hiszek a társulati létezésben, tehát meg kell őrizni a társulatot, és azt kell kitalálni, az a mostani időkben hogyan fejleszthető. Az adminisztratív tennivalók mellett azt a feltételt szabtam, hogy az operatársulatnak évi öt címet kell játszania, ha valóban operaéletnek nevezhető dolgot szeretnénk produkálni. Egy nagyszínpados és egy kisszínpados teljesen saját produkciót, egy koprodukciót vagy régi legendás szegedi előadás elővételét, egy koncertszerű operaprodukciót. Valamint Szegeden is elkezdem az operabeavató sorozatot, amelyben a Bohémélettel foglalkozunk majd, mert ezzel a darabbal szeretném kezdeni a rákövetkező évadot. Ezeket kiegészítendő még egy-két sokkal kisebb, ám az opera műfajához köthető dolgot is tervezek.

– Voltaképpen mekkora operatársulatról van szó?

– Jelenleg kicsiről, és én sem tervezek nagyot. Hat közalkalmazotti státuszú magánénekesről és a kórusról, a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak pedig szerződéses kötelezettsége a színházi előadásokon való közreműködés, szimbiózisban él az operatársulattal.

– Szabad kezet kaptál?

– Ezt az évadot készen kaptam. A következő évadot viszont már én állítom össze, és megpróbálom összhangba hozni a társulat és a színház lehetőségeit az elképzeléseimmel. Ennek része az a „lombikprogram”, amelyet már most elkezdtem beindítani, és amelynek lényege, hogy az operatársulat maga nevelje ki fiatal művészeit.

– Ez olyasvalami, amit másutt operastúdiónak neveznek?

– Részben igen. De egy vidéki színház kórusa tele van frissen végzett pályakezdő énekesekkel, akik énekkari művészként kezdik, aztán kisebb-nagyobb feladatokat kapnak, és a végén, ha olyan a csillagok állása is, szólistává érnek. Szegeden minden adott ehhez. Most hallgattam meg a kórus tagjait, akik közül tizenkilencen abszolút alkalmasak arra, hogy elkezdjünk dolgozni, és előbb-utóbb komolyabb feladatot kapjanak, néhányuk négy-öt éven belül, mások pedig akár rövid időn belül is terhelhetők. A meghallgatás után minden kórustaggal leültem beszélgetni, és elmondtam, mit várok tőle, mennyi időnként jelentkezzen nálam. Ők állandóan kapnak majd külön feladatot, és minimum havi rendszerességgel meghallgatom őket. De az énekkar testületi identitásának erősítésére kitaláltam azt is, hogy évente egyszer legyen egy saját, a capella kóruskoncert, amikor a kórustagok nem valaminek a részei, hanem ők maguk a produkció. Erre már az első évadban is sort kerítünk. Velük minden évad végén létrehozunk egy önálló operaprodukciót is, amelyre nem hívunk külsős szólistákat, csak a kórus tagjai működnek közre. Ott kiderül, hogy amit az illető énekessel egész évadban dolgoztam, az egy éles helyzetben épp mennyit ér. Így mindenki folyamatosan tud fejlődni, és nem úgy, hogy bedobjuk a mélyvízbe, aztán vagy tud úszni, vagy nem... Mindehhez felkértem Vajda Júliát és Kovácsházi Istvánt énekmesternek. Ők foglalkoznak a kórustagok énektechnikai fejlődésével, én csak zenei kérdésekben tudok tanácsot adni. Így lehetnek Szegednek újra fiatal, saját arcai. Egyébként Szeged korábban is ilyen lombikként működött, gondolj csak bele, milyen énekesek, karmesterek, rendezők indultak onnan, illetve teljesedtek ott ki. Akkor leszünk eredményesek, ha két éven belül el akarnak majd vinni tőlünk embereket. Ez nem jó vagy rossz, ez a dolog természetéhez tartozik. A gázsikat illetően soha nem fogunk tudni lépést tartani az Operaházzal, de ha egy valóban tehetséges, fiatal társulatot sikerül építenünk, és velük izgalmas előadásokat fogunk játszani, akkor szükségszerűen ez lesz a következmény.

– Milyen repertoárban gondolkodsz?

– Jelenleg egyetlen szempont számít, az, hogy a színház ki tudja állítani az előadást. A szeptemberben kezdődő évad műsorát még nem én állítottam össze, de megpróbálom minimum döntetlenre kihozni. Ennek az évadnak a legfontosabb feladata, hogy visszahódítsuk a közönséget az operába.

– A közönségnevelést mostanában mindenütt égetően fontos feladatnak tekintik, a nagy zenekarok és operaházak rendszeresen indítanak olyan közönségnevelő programokat, amilyenekre ilyesformán korábban nem volt szükség, hiszen sokan „von Hausaus” jártak koncertre és operába.

– Itt most adott egy város, amelyben nagy hagyománya van az operajátszásnak, ugyanakkor egyetemi város is, tehát nem a nulláról indítok. Ha nem sikerül behozni a közönséget, akkor én hibáztam, nem ők. Őszintén szólva ezért is vállaltam el az állást. Itt most kiderül, hogy egyáltalán van-e képességem erre a fajta zenei vezetésre. Ha lepattanok róla, akkor egy kérdéssel kevesebb a saját és a rólam gondolkodók életében.

– Korábban is volt ilyen ambíciód? Alkatilag vezető vagy, fontosnak tartottad, hogy papíron is vezető beosztásod legyen?

– Nem, soha nem volt ilyen ambícióm. És ez jó hír Szegednek, hogy nem azért megyek oda, mert másutt már nem tűrnek meg. És az is jó hír szerintem, hogy én nem halok meg, ha nem vezényelhetek valamit el, ergo azért megyek oda, mert a társulattal szeretnék foglalkozni. Én magát a műfajt szeretem, nem a légkaszabolást. Az új produkció érdekelt mindig is, nem a karmesteriárok-perspektíva. 

– Voltaképpen hány operaelőadásról beszélünk Szegeden egy szezonban?

– Jelenleg kevésről. Régen egy évadban általában négy opera volt műsoron, és ezeket átlagosan tizenöt estén játszották. Tehát hatvan körüli volt az előadásszám. Ez lenne a normális szerintem egy olyan színházban, ahol prózát, operettet és musicalt is játszanak. Jó lenne, ha ezt esetleg három éven belül ismét elérnénk.

– Mit mutatnak a számok? Most mekkora az érdeklődés?

– Az operabérletesek száma 250 alatt van. Ennyi ember a nagyszínház egyharmadát sem tölti meg. A nagyszínház látogatottsága a mostani évadban 50 százalék fölötti, és 80 százalék fölötti a kisszínházé.

– Csak tájékozódásképpen: a prózai előadásoknál mi a helyzet?

– Ott sokkal jobb, bár azért sokat dob rajta, hogy az egyéb zenés előadások, az operettek és a musicalek teltházasak, de ezzel együtt a prózai színházi előadások is 80 százalék fölöttiek. Szegeden a musical- és az operettbemutatók évente váltják egymást. Végignéztem az elmúlt húsz év előadásairól készült összesítéseket. A Csárdáskirálynőt és a Marica grófnőt nagyon régen játszották, szeretném újra műsorra tűzni őket. Nekem személyes nagy kedvencem Offenbach, de tudom, hogy nálunk nem különösebben népszerű, a magyar közönséget rá kell szoktatni a műveire. Erre is teszek egy kísérletet szépen, lassan. De kezdeni nem ezzel kellene, hanem mondjuk a Csárdáskirálynővel egy jó rendezésben. A musicalek közt a Broadway-musicaleket szeretem igazán. Ha kicsit belegondolunk, ezek a musicalek ma ugyanazt a szerepet játsszák a zenés színházban, mint annak idején a belcan­to-operák. Olyan énekesekre vannak írva, akik „nagyot tudnak énekelni”, látványosan, egy-egy ária végén magasan és hangosan. A belcanto is ja­varészt erről szólt a maga korában, a szerzők nem bonyolították túl a dolgot, nem adtak postára nagy üzeneteket. Azokat a musicaleket kell megtalál­ni, amelyek megfelelnek ugyanazoknak a követelményeknek, amelyeknek an­nak idején ezek a belcanto operák. Ezek lehetnek alkalmasak arra is, hogy a fiataloknak trendi legyen színházba járni.

– Szegeden olykor ragyogó operarendezéseket lehetett látni, hirtelen Kovalik Balázs neve jut az eszembe, aki ott kezdte pályáját, és akivel szakmai kapcsolatban álltál. De az ő emlékezetes Turandotja és Sevillai borbélya tényleg csak kettő a fontos rendezések közül. Ki mindenki fogja rendezni az operatársulat előadásait?

– Engem azok a rendezők vonzanak, akik nem külsőséges eszközökkel akarják elintézni az előadást, hanem „belemennek” a darabba. Miközben persze világos, hogy a képzőművészeti elem is mennyire átjárja az operát, de a lényeg mégiscsak az lenne, hogy a rendezés mennyire ragadja meg a darab zenei lényegét, mondandóját. Egyébként ragyogó Puccini-estet láttam nemrég Szegeden, Göttinger Pál rendezésében: A köpenyt és a Gianni Schi­cchit. A köpenyben a legtradicionálisabb ízlésű nézők is örömüket lelhették, gyönyörű, realista díszletet láthattak, majd következett a Gianni Schicchi, teljesen bolond rendezésben, amelyben a címszereplő kék szerelőoverallban érkezik a végtelenül elegánsan és modernül öltözött gyászoló családhoz. Önmagában ez az egy elem is képzőművészeti gondolkodású, de mélyen a darabban gyökeredzik. Szeretem, ha a rendező a zenéből indul ki, és nem szeretem a zenére „aggatott” dolgokat, „üzeneteket”. Nagyon sok teljesen tradicionális előadás is közel áll hozzám, ha a szereplők képesek felizzítani a darab emberi tartalmát. Juronics Tamás hamarosan nálunk is színpadra kerülő Szöktetés a szerájból-rendezésének szereplői modern ruhát viselnek, de maga a rendezés nagyon is épít a tradíciókra, és az emberek közötti viszonyokra koncentrál. Nekem az olyan rendezőkhöz húz a szívem, akik ezeket az ember-ember közötti viszonyokat igyekeznek megragadni, és számomra mindegy, milyen korban vagy külsőségek között, csak a külsőség szolgálja őket és ne fordítva. Nem szeretem azt a hideg rendezői világot, amelyből hiányoznak az érzelmek, a színrevitel pedig csak „okosan” igyekszik elénk tárni a művet. A Figaro házasságánál aligha létezik okosabban megírt mű, megfogalmazható nagyon hidegen is, de a darab biztosan ledobja magáról azt az elbeszélésmódot, ami csak erre épít. Egyszerűen a zene számon fogja kérni az érzelmeket, mert mindig és következetesen ezt a központot támadja az ember szervezetében. De szeretnék fiatal rendezőknek is lehetőséget adni: Ascher Tamással beszéltünk is már róla, hogy a „lombikprogram” előadásaira meghívnánk a Színművészeti Egyetem zenésrendező-hallgatóit. Egy közös koncepció alapján mindegyikük megrendezhetné az előadandó opera két-három jelenetét, és így állna össze az előadás. Szerintem ebből nagyon izgalmas és friss dolgok jöhetnek létre, amelyek minden érintettnek fontos tapasztalatokat nyújtanának. És így könnyebben előléphet ebből a generációból is az, akinek a rendezéseiről a következő 30 évben beszélnek majd. Más kérdés, hogy az egyetem mostani vérzivataros helyzetében lesz-e bármi is ebből, de nagyon szeretném, ha ez az ötlet megvalósulna, hiszen kölcsönös előnyökkel járna mindenkinek.

– A személyes életedet hogyan érinti ez a munka? Rengeteg mindennel foglalkozol, munkád nagy része Pesthez köt. Átteszed a székhelyedet? Mennyit leszel Szegeden?

– Mint talán az eddig elmondottakból is kiderül, sokat. Pesten van öt színpadi produkcióm, ezekből le kell adnom sok mindent a váltóimnak. Ha pénzt akarnék keresni, akkor nem Szegedre mennék... Most viszont abban az élethelyzetben vagyunk feleségemmel, hogy meghozhattuk ezt a döntést.

– Végeredményben nagyon idejében jött a feladat, a lehető legjobb korban vagy...

– Egyfelől igen, hiszen most vagyok kerek negyvenéves, de ha körülnézünk a világban, már öregnek számítok, nézd csak meg a német operaházakban működő 26–31 éves főzeneigazgatókat. Nagyon jó rendszer, hogy vannak ilyen B és C kategóriás színházak, ahol a fiatalok minden létező falnak nekiütköznek, ami felkészíti őket, hogy 40–45 éves korukban – elvben szakmai éhségük csúcsán – már komoly házakat irányítsanak. Természetesen én is sok falnak neki fogok ütközni. Másfelől viszont tizenhét éves koromtól dolgozom színházaknál, visszatekintve végig minden mintha efelé mutatott volna: a korrepetitorság, a betanító korrepetitorság, az asszisztens karmesterség, az Oberfrank Géza vagy a Kovalik Balázs mellett töltött idők, a zeneakadémiai évek, aztán a független produkciók, majd az, ahogy „berugdaltak” a zenekari árokba, és először színészekkel, később énekesekkel megtanultam vezényelni. Két prózai színház zenei vezetése után az Operettszínház első karmesteri posztját töltöttem be. Az enyémnél klasszikusabb operai pályafutást nemigen találni. Rengetegen indultak így, végigjárva a szamárlétrát, aminek nagy előnyei vannak, hiszen így azért nem könnyű az embert megvezetni. Ambicionálni mindezt tényleg sosem ambicionáltam, de mintha az egész eddigi életem tényleg efelé mutatna. Ugyanakkor életem végéig elsősorban zeneszerző vagyok. A komponálás tölt föl, az tart rendben minden szempontból. A színház nagyon izgat, ott olyan dolgokat tudsz elmondani, amilyeneket más eszközökkel nem lehet. Ám ha egyszer valamilyen okból választanom kellene, azonnal, egész biztosan gondolkodás nélkül a zeneszerzést választanám. De nekem ez részben nagy kaland, részben pedig próbálkozás, hogy segítsek a társulatnak, valamint hogy kipróbáljam magam, képes vagyok-e valahol „berobbantani” az opera iránti érdeklődést.

forrás: https://www.es.hu/

Idén is kiosztják a Dömötör-díjakat, csak később: a járvány miatt őszre halasztják a színházi élet kitüntetéseinek átadását

A járványügyi helyzet miatt el kell halasztani az idén már huszonkettedik évébe lépő Dömötör-díjak átadását. A szegedi színházi élet kitüntetéseit hagyományosan az évad végén, május utolsó szombatján adják át egy gálaműsor keretében. A közönségszavazás és a díjátadó is őszre marad az idén.

A szegedi művészeti díjakat huszonkét évvel ezelőtt alapította a Pálma Reklámstúdió. Az elismeréseket 1998 óta minden kőszínházi évad végén kiosztják a szegedi teátrum művészei, alkotói és háttérmunkásai között. A civil kezdeményezésre létrejött díj 2006 nyarán bekerült Szeged városának hivatalos kitüntetései közé.

– Idén is megtartjuk a díjátadót, minden marad a megszokott formában csak az időpont változik a járványügyi helyzet miatt – mondta Elekes Zoltán, a díj egyik ötletgazdája.

Október vége lehet esélyes a díjátadó gála megrendezésére

A szervezők egyeztetve az önkormányzattal és a szegedi színházzal jelenleg úgy látják, hogy az október végig időpont tűnik reálisnak a díjátadó gála megrendezésére.

– A kőszínházi évad szeptember második felében szokott elkezdődni. A nézőknek három-négy hetet kell hagynunk, hogy szavazhassanak az elmúlt évad produkcióira, ezért döntöttünk közösen az október végi időpont mellett – mondta el a szervező.

A díjat az idén is tizenkét kategóriában hirdetik majd meg, ezek a teljes színházi életet lefedik.

Nyolc kategóriában – a legjobb női és férfi színészi alakítás, a legjobb operaénekes és operaénekesnő, táncos, rendező, látvány- és jelmeztervező – a közönség voksai alapján dől majd el, ki veheti át az elismerést. 

Az életműdíjat és az évad művészeti teljesítményéért járó elismerést a díj kuratóriuma ítéli oda. A legjobb háttérmunkás címet a szegedi társulat tagjai, dolgozói adományozzák, a díjazottról titkos szavazással döntenek. 2015 óta pedig minden évben átadják a gyermekközönség díját, amelyet Csongrád megye óvodásai és általános iskolás diákjai ítélnek oda.

A tervek szerint az idén is lehet majd online szavazni a www.domotordij.designer.hu oldalon, valamint személyesen a Szegedi Nemzeti Színházban, a Kisszínházban és a teátrum jegyirodájában.

Egy csonka évad előadásaira voksolhatnak majd ősszel a szegediek

A 2019–2020-as évadban összesen tizennégy bemutatót tervezett a színház, de végül kettőt – a George Orwell 1984 című disztópikus víziójából készült színművet és Pintér Béla Parasztoperáját – a veszélyhelyzet kihirdetése miatt már nem sikerült bemutatni. A márciusra tervezett Wagner operabemutató, a Tannhäuser pedig Szabó István Oscar-díjas rendező visszalépése miatt maradt el. Bulgakov Moliére, avagy az álszentek összeesküvése című színművét Alföldi Róbert állította színpadra tavaly ősszel

Így is bőven akad azonban olyan sikerprodukció, amelyre szavazhat majd ősszel a közönség. Többek között egy ősbemutatóra, Bulgakov Moliére, avagy az álszentek összeesküvése című színművére, amelyet Alföldi Róbert állított színpadra tavaly ősszel.

Nagy nézői érdeklődés kísérte April De Angelis darabját, a Színházi bestiákat is, amelyet Horgas Ádám rendezett. Ezt követően mutatták be Gimesi Dóra és szerzőtársai sikeres ifjúsági regénysorozatának színpadi változatát, az Időfutárt Barnák László rendezésesében.

Októbertől láthatta a szegedi közönség Puccini két egyfelvonásos operáját, a Gianni Schicchit és A köpenyt Göttinger Pál rendezésében, novemberben pedig Juronics Tamás új koreográfiát, a Hamupipőkét mutatta be a Szegedi Kortárs Balett. Juronics Tamás új koreográfiát, a Hamupipőkét novemberben mutatta be a Szegedi Kortárs Balett. (Fotó: Rafai Gábor)

László Miklós vígjátékát, az Illatszertárt decembertől tűzték műsorra Sztarenki Pál rendezésében. Az évad egyik nagy sikere volt, a Mágnás Miska című operett Peller Károly rendezésében, Oszvald Marika vendégszereplésével.

Az idei évet Mozart Cosi fan tutte című operája nyitotta januárban, az operábaavató előadást Toronykőy Attila állította színpadra.

Februárban a K2 független színházi társulat két művésze, Benkó Bence és Fábián Péter nagy sikerrel értelmezte újra Fazekas Mihály Lúdas Matyiját, majd a Mohácsi testvérek Johanna című színművének ősbemutatóját láthatta a közönség, ezt követően a Szegedi Kortárs Balett Juronics Tamás, Enrico Morelli és Roberto Galvan egy-egy koreográfiáját Vágy összefoglaló címmel mutatta be. Ősbemutatóként állították színpadra a Mohácsi testvérek a Johanna című színművet.

A díj is marad a régi

Maga az elismerés Bánvölgyi László szobrászművész Szent Demetert ábrázoló alkotása. Az életműdíjas egy márványtalapzaton álló, bronzból készült szobrot kap, mely a 303-ban elhunyt vértanút ábrázolja, jobb kezében lándzsával, baljában a róla elnevezett toronnyal, Szeged legrégebbi műemlékével. A többi díjazott az alak dombormű-változatát veheti majd át a tervek szerint október végén a nagyszínházban tartandó gálaműsoron.

forrás: https://szeged.hu

Szolid hanyatlás

Best of: Szolid hanyatlás

Varga Péter

A 2019-es év kulturális összefoglaló sorozatának befejező része a komolyzenéé.

Melyek voltak az év legjelentősebb, esetleg művelődéstörténeti jelentőségű eseményei?

Gwendolyn Masin magyar származású holland hegedűművész: 2019 nagyon izgalmas volt számomra, több mint 80 koncertet adtam szerte a világon, beleértve a Budapesti Tavaszi Fesztivált, de Európa más részeit és Ázsiát is. Ezen kívül tévé és rádió élőközvetítésekben is játszottam. Lehetőségem volt, olyan zenészekkel, komponistákkal együttműködni, akiket régóta ismerek, de eddig még nem adatott meg az alkalom, hogy együtt dolgozzunk, izgalmas projekteket tudtunk megvalósítani nagy színpadokon. 

Horváth László, a Fonó igazgatója: A Héttorony Fesztivál nyitókoncertje, amely a kakasdi Faluházban volt: a Dalinda, a három tagú magyar női énekegyüttes és az Iberi grúz férfikar közös koncertje. 

Hollerung Gábor, a Budafoki Dohnányi Zenekar ügyvezetője, karmestere: 50 év után búcsúzott Zubin Mehta az Izraeli Filharmonikusoktól a Müpában Mahler 3. szimfóniájával. Amit ott hallottam, bizonyítéka volt annak, hogy mi tud történni akkor, ha egy zenekar és a karmestere évtizedeken át működik együtt: magával ragadó, megrázó, felemelő előadás volt. Nekem, aki harminc éve vagyok az együttesemmel, nagyon fontos visszajelzés volt, hogy milyen értéket tud teremteni, ha egy zenekar összeforr a vezetőjével. 

z. Tóth Antal, a Café Momus internetes komolyzenei portál szerkesztője: 2019-ben valahogy nem találtak meg olyan előadások, melyek kiemelkedtek volna az elmúlt évtizedből. Általánosságban szolid hanyatlásnak értékelem a tavalyi esztendőt néhány jelentősebb eseménnyel, de ezek átlaga – meglátásom szerint – nem érte el a korábbi évek leginkább kiemelkedő produkcióinak színvonalát. Hiányzottak tavaly az olyan átütő új előadások - mint amilyenek pl. a Kocsis fémjelezte R. Strauss-operák, vagy a Wagner Napok fontosabb előadásai (az idei évben csak utánjátszások történtek), és Wolf Olasz daloskönyve Diana Damrau és Jonas Kaufmann előadásában voltak -, melyeket előadástörténeti szempontból kiemelkedőnek minősíthetnék, melyek akár évekre előre meghatározzák az interpretáció helyét a magyar kultúrtörténetben. Meglátásom szerint a 2019-es év zenei eseményei közül leginkább az alábbiak emelkedtek ki: Muszorgszkij Hovanscsinájának Kovács János vezényelte előadása a Tavaszi Fesztivál alkalmával a Müpában; Kolonits Klára és Zsoldos Bálint Liszt-dalestje a BMC-ben szintén a Tavaszi Fesztiválon; Jean-Baptiste Lemoyne Phaedra című operája Vashegyi György vezényletével a Müpában; Martha Argerich és a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje, amelyen Takács-Nagy Gábor vezényelt a Zeneakadémián. A vendégjátékok közül a legizgalmasabbnak ítélem a Londoni Szimfonikus Zenekar Bartók-Bruckner estjét, amelyen Simon Rattle-t láthattuk az együttes élén a Müpában; Jordi Savall és az Hespérion XXI koncertjét a Zeneakadémián; Csajkovszkij Jolanta című operájának koncertszerű előadását Valery Gergiev vezényletével és az ő Mariinsky Zenekarával a Müpában. A zenés színpadi előadások közül 2019-ben számomra leginkább meggyőző a Szegedi Nemzeti Színház két Puccini-egyfelvonásosa volt, amelyet Göttinger Pál rendezett, és amelynek előadásain Pál Tamás és Kardos Gábor vezényelt felváltva. 

Mi hiányzott a legjobban?

Gwendolyn Masin: A sok turné miatt nem volt időm arra, hogy minden tervemet megvalósítsam. Ez azonban luxusprobléma! 

 

Horváth László: Semmi: soha ilyen termékeny évünk nem volt! Csak novemberben négy elismerést kaptunk: Magyar Brands díj, Womex Top Label díj, Fesztiválszövetségi díjak; a Héttorony Fesztivál a Fonó Kárpát-medencét körbejáró nemzetközi zenei-építészeti fesztiválja megkapta a Magyar Fesztiválszövetség elismerő oklevelét, ahogyan a ház másik saját szervezésű fesztiválja, a Budapest Folk Fest is; A Magyar Brands zsűrijétől harmadszorra is elnyerte a Fonó a legjobb magyar márka elismerést fogyasztói kategóriában. A Fonó, mint kiadó az idei lemezsikerek alapján felkerült a WOMEX (World Music Expo) legjobb 20 kiadót listázó nemzetközi Top Label válogatására, ahol egyedüliként képviseli nemcsak a magyar, hanem a teljes közép-kelet-európai piacot is. Sikerrel működik továbbra is a szegedi Fonó Klub rendszeres koncertekkel és táncházakkal és novemberben sikeresen elindult a kolozsvári klub is a Rhédey Caféban, a Dresch Vonós Quartet koncertjével. 

Hollerung Gábor: A szabadság. Szinte végig dolgoztam az egész évet, amire tulajdonképpen büszkék lehetünk, hihetetlen, mi minden történt, menyit játszottunk. De a pihenést, a szabadidőt nélkülöztem. 

z. Tóth Antal: Tragikusan hiányzik az Operaház, melynek átadása a bizonytalan jövőbe nyúlt, miközben a tavalyi évad kezdetén már javában árulták a felújítás utáni előadások jegyeit – ez év májusára. Az évad blamájának minősítem, hogy ezeket a produkciókat az Erkel Színházba kellett áttelepíteni, s ezzel párhuzamosan előadások tucatjait kellett megváltoztatni. Most csak annyit tudunk biztosan, hogy az Operaház felújítása nem fejeződik be 2020-ban. Ehhez hasonlóan járt az Eiffel Műhelyház, mely ígéretes próbaidőszak után tavaly nyáron újra bezárt, s az őszre tervezett előadások elmaradtak. Pedig ez a projekt sikernek indult, mert az Operaháznak egy gyakorlatilag a fennállása óta meglévő gondját, egy igazi kamaraszínház hiányát sikerülhetett volna végérvényesen orvosolni az egykori MÁV Járműjavító Csarnok nagyszabású átalakításával. Csak remélni lehet, hogy 2020-ban beindul az üzemszerű működés. Ezzel párhuzamosan egyre fájóbban lehetett érezni az Operaház egészét átfogó művészeti koncepció hiányát. Mintha a korábban mindenáron történő erőltetett repertoárcsere önmagában művészi tett lett volna. A létrejövő produkciók leginkább a színpadi megvalósítás elégtelenségeiről, az ún. rendezői színház öncélú túltengéséről szóltak.

 

Mi volt az év szomorúságra, elkeseredésre vagy vidámságra, boldogságra okot adó eseménye?

Gwendolyn Masin: A legmeghatározóbb koncerteket akkor adtam, amikor terhes voltam a fiammal, Ysaÿe Nevin Wilde Masinnal, aki egy hónappal az utolsó után született december 10-én. 

Horváth László: Az Ozora fesztivál mindig feldob, a Sziget viszont óriási csalódás volt: hajógyári-szigeti búcsú lett az amerikai elvárásokat kiszolgálva. 

Hollerung Gábor: Az év választóvonal volt az előadóművész szervezetek számára a TAO megszüntetése miatt. Számomra a legfájdalmasabb az volt, hogy a magyar zenei élet, a zenekarok nem tudtak ebben a kérdésben közös álláspontot kialakítani. Úgy látom, hiányzik a szakmából az a képesség, hogy a személyes érdekeket félre téve közös nevezőt találjunk, közös javaslatokat tudjunk tenni, egységesen tudjunk cselekedni. 

z. Tóth Antal: Ami a legdühítőbb, hogy 2019-ben folytatódott a teljes kulturális életben már korábban elkezdődött trend: komoly marketingakciókkal elfedik, hogy a közönség elé tálalt termék valójában bóvli. Koncertek, színpadi produkciók jelentek meg olykor hatalmas kampánnyal beharangozva, de valójában ezek minősége felettébb megkérdőjelezhető. Ez előfordult egy-egy (erősen leszálló ágban lévő) világsztár szólista vagy együttes vendégjátékának esetén, de volt olyan nagy hírveréssel beharangozott zenés színpadi produkció is, mely valójában jó esetben átlagos színvonalat takart.

forrás: https://nepszava.hu/

OPERAÉNEKES, BONVIVÁN ÉS FIZIKATANÁR EGY SZEMÉLYBEN: SZÉLPÁL SZILVESZTER

A szegediek egyik kedvenc operaénekese, Szélpál Szilveszter januártól ismét látható lesz a Mágnás Miskában, emellett fiatal szerelmesként is feltűnik a Kisszínházban Mozartot énekelve. A színházról és új, szakmai elismeréséről mesélt a bonviván.

A napokban az Emberi Erőforrások Minisztériuma gratulált neked. Elismerő Oklevelet kaptál kiemelt szakmai tevékenységedért.

Színházi pályafutásom alatt már két alkalommal szavazott nekem a közönség Dömötör-díjat, ami a nézők felől érkező visszajelzés. Nagyon sokat jelent számomra, hogy nem egy néhány fős bizottság dönt arról, hogy tetszik-e a munkám, hanem azok a nézők, akik estéről estére megtöltik a színházat. Ez az elismerés most a fizika tanárságom felől érkezett - kollégáim, illetve az iskolavezetés kezdeményezésére -, elismerve az eddigi tanári munkámat és a színházi művészi teljesítményemet is. Nagy büszkeséggel tölt el és hálás vagyok érte, mert megerősít abban, hogy jó, amit csinálok és erőt ad a további folytatáshoz.

Az idei évadot végigkíséri a szerelem, szinte minden munkádban akad egy kis romantika.

A Gianni Schicchi inkább a pénzről szól. Igaz, hogy ebben az operában is van szerelmi vonal, de ott a lányom, Lauretta szerelmes. Az operettnél „kötelező” tartalmi elem a szerelem, ám ott is bekerül a pénz a képletbe, mivel az arisztokraták és a nép kapcsolatáról is szól a Mágnás Miska. A Cosí fan tutte lesz a következő, aminek a fő mozgatója a szerelem, illetve a férfi-nő kapcsolat. Az utóbbi években elénekelhettem néhány operett szerepet, melyek mindegyikében jelen van a szerelem. Izgalmas azt keresni, hogy mindegyik darabban más szempontból mutathassuk meg a primadonna és a bonviván kapcsolatát. Érdekes, hogy az előző évadban, a Bajazzókban is megtalált a hódító szerepköre. Minden ember tud azonosulni a szerelemmel, és annak keresésével. Fontos elem ez a mi műfajunkban.

A Mágnás Miskában Baracsot alakítod, a párodat, Rollát pedig olykor Széles Flóra. Érdekes, hogy az operett miként köt össze titeket.

A bonviván karrierema Bob herceggel indult. Nagyon örültem annak idején, mivel a darab miattaz operett műfajban is ki tudtam próbálni magam. Akkor szerepeltünk együtt Flórával először. Azután egyre több szóló szerepet kaptam, ő pedig tovább képezte magát Budapesten. Különleges volt megint együtt játszani. Ágoston Péterrel gyakrabban próbált együtt, hiszen két szereposztásunk van, mégis gyorsan megtaláltuk újra a közös hangot, az együttjátszátszás örömét. Már volt közös előadásunk is, és bízom benne, hogy még lesz is.

Igazi különleges alkalommá tette a premiert, hogy aznapra esett a születésnapod.

Gyakori, hogy operettet karácsony tájékán mutatnak be teátrumok. Sokszor volt már, hogy a születésnapomon játszottam előadást, de most először esett egybe a bemutatóval. Miskát épp Gömöri Krisztián alakította, aki kedveskedett is egy apró gesztussal. Beleszőtte az előadásba a köszöntést, miközben játszottunk. Amikor ivott a pálinkából „Isten-isten” helyett „Isten éltessen” lett. A premier mindig egy ünnep, de így különösen szép volt.

Baracs mérnök, te fizikus. Számít ez?

Peller Károly is meglepődött, mikor ezt megtudta, de nem kötöttük össze a figura megformálásakor. Szeretném különválasztani a kettőt. Az iskolában fizikatanár vagyok, a színházban operaénekes. Nem szeretném, hogy azt mondják: ahhoz képest, hogy fizikát tanít, egész jól énekel. Vagy fordítva. Ezért nem is vontam itt sem párhuzamot. Egy mondat van az előadásban, ami erre utal. Nem nagyon van kikarikírozva, de aki akarja, az meghallja. Mikor Miskát tanítom arra, hogyan is viselkedjen, mást mondok, mint a másik Baracs. Az okítás végét azzal zárom: „foglaljuk össze, mi is volt a mai órán.”Tréfából egyszer így mondtampróbán, a rendezőnek megtetszett, és benne maradt.

Milyen feladat elé állított a Mágnás Miska?

Nekünk sokkal nehezebb operettben énekelni, mint operában, főleg azért, mert prózát is kell mondani. Ekkor magunknak kell megformálnunk a mondatok frázisait, tempóját. A zenében minden le van írt a kottába, „csak” meg kell valósítani. Emellett a két hangképzés nagyon különbözik egymástól. Sokszor fárasztóbb a jó technikával elmondott beszéd, mint az éneklés. Nekem annyiban volt szerencsém, hogy a tanítás miatt napi 5-6 órát beszélek, így van tapasztalatom, hogyan osszam be úgy az erőm, hogy azt a hangom se bánja.

Prózai részekre a Cosíban is készültök, igaz?

Itt inkább néhány szavas párbeszédekre kell gondolni, mintsem monológokra. Nem lesz megterhelő. Gyönyörű opera, az egyetemen már tanultam a zenei részét. Ám egy ária még nem egy egész szerep. Mióta próbálunk, már látom teljes egészében Guglielmót, a viszonyrendszerekkel együtt. Mindig élt róla egy kép a fejemben, de ez most finomodott.

Operába beavató előadás lesz, kifejezetten kamaszoknak. A diákjaidat rá szoktad venni, hogy térjenek be a színházba?

Fontos számomra, hogy neveljem a jövő színházba járó közönségét. Sok embert elhívok. Több diák azért jön, hogy megnézze, mit csinálok a színpadon. Ezáltal viszont belelátnak a színház világába, és ha már egy ember is azt mondja, hogy szeretne jönni legközelebb is, akkor elértem a célom. Persze nem miattam kell jönni, hanem a színházi élmény miatt. Sose teszem kötelezővé, csak megteremtem a lehetőséget. Elmesélem, milyen előadásaink futnak jelenleg, akit érdekel, annak megszervezem, hogy megnézhesse. Kell, hogy lássák, mennyire fontos a kultúra. Olykor pedig áldozni kell érte: színházjegyet venni, kiöltözni, lelkileg felkészülni, utána pedig beszélni róla. Látniuk kell, hogy ez mozijegy áráért kaphatnak egy élő, egyedi élményt is.

Vannak visszajelzések?

Mindig megkérdezem, hogyan tetszett nekik, de maguktól is mondják legtöbbször. Akit egynél többször be tudunk csábítani a színházba, az valószínűleg aztán a további gimnazista éveiben is betér majd. Aki pedig többször nem jön el, az legalább látott egy gyönyörű épületet, elvégre a Szegedi Nemzeti Színház csodálatos.

forrás: http://szinhaz.szeged.hu

Vajda Júlia jubileuma: negyven éve énekel a nemzet cselédasszonya a szegedi deszkákon

Negyven év alatt Szegeden végigénekelte az operairodalom szinte minden ráírt és nem ráírt szerepét, lehetett volna sportoló, de ma már csak a Tiszában úszik, és azon kevesek közé tartozik, akiknek nincs Facebook profilja. A Szegedi Nemzeti Színház Örökös tagja, a Liszt-díjas Vajda Júlia most nagymamaszerepre készül.

– A napokban köszöntötték kollégái és az operabarátok abból az alkalomból, hogy negyven éve énekel a szegedi színpadon. Számított rá vagy meglepődött?

– Azt tudtam, hogy az idei lesz a negyvenedik évadom, és ezt az operatársulat számon szokta tartani, de hogy pontosan mikor, hol és mi fog történni, az számomra is meglepetés volt.

– Készített valamilyen leltárt az elmúlt negyven évről?

– Puskáznom kell, hogy pontos számokat tudjak mondani: ötven operában sokféle szerepet énekeltem, 15 operettben, 11 zenés játékban, 6 musicalben és három prózai darabban – Az üvegcipőben, a Menekülésben és a Topmodellben – is szerepeltem, ezen kívül 15 kisoperát is bemutattunk Bárdi Sándorral, de rengeteg koncert és egyéb fellépés is volt, amit ma már lehetetlen lenne pontosan összeszámolni, és akkor a turnékról még nem is beszéltünk.

– Négy évtized alatt szinte az összes lírai szopránra szabott operaszerepet végigénekelte…

– … és a nem rám szabott szerepek egy jelentős részét is. Énekeltem egészen drámai szerepeket is, például az Aidát. Egy vidéki színházban mindent el kell tudni játszani: operát, operettet, prózát, musicalt.

– Mik a kedvencek? A darab a kedvesebb, vagy a műfaj?

– A szerep. Egy operát éppen úgy lehet szeretni, mint egy musicalt vagy operettet. Operaénekes vagyok és magamtól soha eszembe se jutott volna, hogy operettben énekeljek, de egy nemzeti színházban minden műfajt játszani kell, és ez nagyon jó, mert sokféle szerepben kipróbálhatja magát egy énekes. Nincs rangon aluli munka vagy szerep, kocsmában is énekeltem már nagyestélyiben operettet.

– Hogyan lehet negyven éven keresztül karban tartani egy hangot?

– Ez is olyan, mint a sport, minden nap edzeni kell. Biztosan a genetika is sokat segít, de először jól meg kell tanulni énekelni, azután pedig a legfontosabb a rendszeres gyakorlás, hogy jó karban tudjuk tartani a hangunkat.

– Egy hang is meg tud öregedni?

– Nagyon is, főleg, ha nem vigyáznak rá.

– Kétszer is próbálkozott a Zeneakadémián, de nem vették fel, végül magyar-ének szakon végzett 1979-ben a szegedi tanárképző főiskolán. Hogyan került végül a szegedi színházba?

– Egészen fiatalon, már általános iskolás koromban is énekeltem a gyermekkórusban. 1969-ben én is ott voltam a Dóm téren a Háry Jánosban, a színházban pedig a Carmenben, a Bohém életben és a Peer Gyntben énekeltünk. Nagyszerű volt például Dajka Margittal vagy Tompa Sándorral találkozni. Sok fantasztikus művésszel ismerkedhettem meg már olyan fiatalon is. Azután jött a főiskola, a magyar-ének szak, amit soha sem bántam meg. Szegeden akkoriban indult el a kisopera-játszás, ott is sokat tanultam. Ezután jött a színház…

– … ahol nem is olyan könnyen indult a pályája!

– Abban az időben Szegeden egy erősen hierarchikus, nagy létszámú, erős operatársulat működött. Nehéz volt szerephez jutni és bizonyítani, hogy alkalmas az ember a pályára. Én az énekkarból az első pillanattól kezdve kaptam szerepeket, sőt főszerepeket is. Végül hat év után végleg kiemeltek a kórusból: magánénekes lettem.

– Énekelt az Operaházban és a társulattal több külföldi színházban is fellépett. Soha nem akarták elcsábítani más társulathoz?

– Nem, mert én soha nem adtam a jelét annak, hogy szerettem volna elmenni Szegedről. Itt éreztem jól magam. A város, a társulat, a zenei színvonal, a színes paletta, a jó műsorpolitika – mind-mind maradásra bírtak. Az Operaházban például csak operát énekelhettem volna, de nekem Szegeden ez a sokszínűség sokkal jobban tetszett.

– Fontos Vajda Júliának Szeged?

– Igen, azért akartam mindig is maradni, mert itt éreztem igazán jól magamat.

– Ha negyven évből három szerepet ki kellene kiemelni, amire szívesen emlékszik vissza, melyik három lenne az?

– Sok szerephez fűznek jó emlékek, de ha mégis ki kell emelni valamit, akkor az Donizettitől a Don Pasquale, abban rengeteg előadásban énekeltem Norinát, a fiatal özvegyet, sok tenorista volt a partnerem, de sokszor szerepelt az előadásban Gregor József is. De ott van Szokolay Sándor Vérnásza, amit 1986-ban mutattuk be Szegeden, én voltam benne a cselédasszony. A mai napig, ha az Operaházban előveszik a darabot, akkor engem hívnak erre a szerepre, én lettem a nemzet cselédasszonya. De nagyon a szívemhez nőtt Az álarcos bál is, amiben Oscar szerepét legalább százszor énekeltem, voltunk vele nyugat-európai turnén, Angliában, Írországban is előadtuk, mindenütt nagy sikerrel. A darabot is és az apród szerepet is nagyon szerettem.

– Elolvassa a kritikákat?

– Sajnos igen. Régen nagynevű fővárosi operakritikusok is eljöttek Szegedre megnézni az előadásokat. Sokáig azt hittem, tanulhatok belőlük, mert szakemberek írják, de ez ma már nem mindig igaz. Sosem vártam el, hogy elnéző legyen egy kritikus, de azt igen, hogy ne legyen bántó!

– Bántó dolgokat is írtak?

– A kollégákat olykor teljesen kétségbe tudott ejteni egy-egy nyers vagy szélsőséges bírálat. Egy idő után ezért inkább túltettem magam ezeken, és azóta nem is olvasok kritikákat. Nekem az a szakmai bírálat, amit a karmester, a rendező, meg az énekmesterem mond, de a kollégák egymást nem kritizálják – ez alapszabály. Nem a mi dolgunk, hogy egymást megítéljük.

– Hogyan látja, Szegeden mennyire népszerű ma az opera?

– Szerintem szeretik a szegediek az operát. Szép házaknak játszunk, és sikeres előadásaink vannak: nagy tapsot kapunk, éltetik a művészeket, és a visszajelzések, amelyeket az utcán meg a boltban hallok, azok is biztatóak.

– Be lehet csábítani a fiatalokat egy-egy előadásra?

– Évek óta játszunk meseoperákat, és vannak beavató előadásaink is, hogy megkedveltessük a műfajt a fiatalokkal. Én is így nőttem fel, elmentem vasárnap délelőtt az aulába és a színház akkori sztárénekesei opera keresztmetszeteket adtak elő. Úgy látom, erre ma is szükség van: a személyes kontaktusra a művészekkel és egy közelebbi kapcsolatra a komolyzenével, hogy később, amikor már valaki beül egy előadásra, valóban át tudja adni magát a zenének.

– Rengeteg operában énekelt, van-e olyan, amire nagyon vágyott és eddig kimaradt az életéből?

– Nincs hiányérzetem. Amit szerettem volna, mindent sikerült elénekelnem, sőt még annál egy kicsivel többet is. Ahogy telnek az évek, bizonyos szerepekből kiöregszik az ember. Nekem szerencsém volt, a pályámon szinte mindenre időben sor került, nem érzem úgy, hogy hiányozna valami a palettáról.

– Kért magának valaha is szerepet?

– Soha, de nem is volt rá szükség. Minden ment a maga természetes útján.

– Sokan ismerik a városban, de magánéletéről elég keveset tudni. Ilyen visszahúzódó?

– Nem vagyok egy titkolózós típus, de az is igaz, hogy nem vagyok fenn a Facebookon. Mit csinálnék én ott? A színpadon negyven éve így is eléggé ki vagyok téve a közfigyelemnek. A magánéletben pedig nem vagyok egy kitárulkozó típus.

– Négy évtized alatt számtalan kitüntetést kapott, közöttük a Liszt-díjat is magánének tudhatja. Melyikre a legbüszkébb?

– Leginkább azokra, amelyeket a közönség szavazott meg. Nagyon megtisztelő egy állami kitüntetés, de amit az ember a saját hazájában, a maga közegében kap a közönségétől, az a legértékesebb. Hatszor kaptam meg a Dömötör-díjat, minden formájában megvan, csak egy hiányzik, mert azt odaadtam Kondé Lajos atyának, legyen neki is Dömötör-tornya, mielőtt leomlik, de közben hála Istennek rekonstruálták az eredetit.

– Abba lehet hagyni az éneklést?

– Abba is kell! Mielőtt még elkezd recsegni az ember hangja, tudni kell időben, szépen befejezni.

– Most éppen nagymamaszerepre készül. Szereti?

– Közel állnak hozzám a karakterszerepek, már huszonévesen is játszottam hasonlókat. Sajnos, ez a pályán sokszor nem is kor kérdése. Az lenne jó, ha mindenki a maga korában kapná meg azokat a szerepeket, amik neki valók és nem festenék harminc évesen öregre, vagy énekeltetnének vele ötven fölött is lányka szerepeket. Az a természetes, ha mindent a maga korában kap meg az ember.

– Most kezdődtek a Mágnás Miska próbái. Hogyan tetszik a darab?

– A szegedi színház már játszotta az operettet, igaz én nem voltam benne, most Oszvald Marikával kettős szereposztásban alakítjuk a nagymamát, jó érzés részese lenni a munkának.

– Ennyi év után tudnak még egymástól tanulni?

– Hogyne! Addig tanul az ember, míg színpadon van. Olyan ezen a pályán nincs, hogy valaki mindent tudjon.

– Úgy tudom, nemcsak tanul, tanít is!

– Néhány éve felkértek énekmesternek, én pedig nagyon szívesen elvállaltam. Azóta, aki a fiatalabb kollégák közül hozzám fordul, annak tanácsokat adok. Nagyszerű érzés, hogy valaki bízik bennem és elfogadja azt, amit mondok, de közben én is tanulok tőle, jobban odafigyelek magamra is.

– Fiatal korában sportolt, atletizált, kosarazott…

– … és úsztam, meg mindent csináltam, évekig még önvédelmet is tanultam.

– Ezek mára abbamaradtak?

– A rendszeres sportolás már alig fér bele a mindennapjaimba, de a mozgást azért nem hanyagolom teljesen el, mert a mi pályánkon az egyik legfontosabb az állóképesség. A Tiszában még októberben is úsztam, otthon pedig van egy erőpadom.

– Miben láthatják legközelebb a szegediek?

– December 13-án lesz a Mágnás Miska premierje, január 17-én pedig a Mozart opera, a Cosi fan tutte bemutatója, abban Kónya Krisztinával kettős szereposztásban Despina szerepét játszom.

Rafai Gábor

forrás: https://szeged.hu

Operavalóság a realitás és irrealitás ingó talaján

Gianni  A Gianni Schicchi a Szegedi Nemzeti Színházban - zéta -, 2019. október 29. Szeged, Nemzeti Színház 

 PUCCINI: Gianni Schicchi Lauretta - Kovács Éva Nella – Blaga Krisztina La Ciesca - Dobrotka Szilvia Zita anyó - Vajda Júlia Rinuccio - Balczó Péter Gianni Schicchi - Cseh Antal Betto Di Signa - Andrejcsik István Gherardo - Börcsök Bálint Marco - Koczka Tamás Simone - Altorjay Tamás Jegyző - Taletovics Milán Spinelloccio - Piskolti László Pinellino - Tóth Péter Guccio - Makkos Ambrus Gherardino - Hrabovszky Bercel A Szegedi Nemzeti Színház Ének- és Zenekara vez. Kardos Gábor 

A szünet után a Gianni Schicchi következett. Ha az első félidőben volt is kisebb hiányérzetünk egy-egy zenekari megszólalás hallatán, a másodikban ennek már nyoma sem volt. Kardos Gábor irányításával a Szegedi Nemzeti Színház Zenekara feszes és pontos játékkal festette elénk ezt az izgalmas, de cseppet sem egyszerű partitúrát. Mint már korábban jeleztem, a Schicchi színre állítása semmiben nem hasonlított A köpenyéhez. A sztori köztudottan Dante Isteni színjátékából eredeztethető, s 1299-ben játszódik Firenzében. De játszódhat ugyanezzel az erővel Európa bármely városában, s 1299 óta szinte bármikor, akár napjainkban is. Időtlen történettel állunk hát szemben, s Göttinger Pál rendező is ebbe az időtlenségbe kapaszkodott bele. Ondraschek Péter díszlet- és Bújdosó Nóra jelmeztervező segítségével egy sosemvolt világba kalauzolt el bennünket. Mert az emberi jellem is évszázadokon át változatlan formában éli meg történelem viharait, melyet ez a finom fricskaként, könnyed kézzel papírra vetett, de mégis komoly emberi mélységekről árulkodó vígopera is pontosan igazol. A realitás és irrealitás ingó talaján játszódó történet adja ennek a változatlanság legfőbb szépségét (vagy csúfságát). Illetve mégsem teljesen. A szereplők jelmezei és viselőik mind-mind ugyanazt a képzeletbeli világot képviselték (még Rinuccio és Lauretta is). Ebből a hamis világból kilógott egyetlen ember, két lábbal állva a földön: Gianni Schicchi, aki itt és most a mindenkori jelent képviselte. Már kinézete is elvágólagosan hirdette, Ő más, mint a többiek. Egy korunkbeli szaki jött be, az előírás szerinti harsánykék munkavédelmi ruhában (a környezetemben némelyek gázszerelőnek asszociálták), s nehogy félreérthessük, még a colstok is ott fityegett hivalkodóan a felső zsebben. (A leendő munkásarisztokrácia, ha jól sejtem.) Ez a különösen összetett kép egyből világossá tette az erőviszonyokat, csupán idő kérdése volt, hogy ez a szaki két lábbal a földön mikor és hogyan teszi lóvá a világot – a többieket. A rendező dolga innentől kezdve egyszerű volt, e maga által fölrajzolt skicc mentén végigmenetelni a darabon, senkit ki nem engedve ebből a szűk keretből. Buoso Donati rokonai mind kaptak a szerepüknek megfelelő jellemet, bár Puccini és a szövegíró, Giovacchino Forzano, no meg a szellemes magyar fordító, Nádasdy Kálmán (17 évesen ez volt első operai ténykedése!) eléggé biztos alapokat rakott le. Merthogy az olaszul elhangzó (s magyarul föliratozott) Köpennyel szemben a Schicchi magyar fordításban ment. Az előadás döntéshozói jó érzékéről tanúskodik e lépés, mert a vígopera sűrű poénjait a Nagyérdemű így rögvest tudta követni. Ezt innentől csak egy módon lehetett volna elrontani, ha alkalmatlan címszereplőt találnak, de Göttinger biztosra ment, amikor régi, és az általa (is) celebrált Operabeavatókon edződött énekesére, Cseh Antalra bízta a feladatot. Az eredmény telitalálat! Cseh sokadik, tán közel huszadik főszerepét látom és eddig három alakítását éreztem minden szempontból elsöprőnek. 2006-ban a Figaro házassága, 2012-ben a Falstaff és most a Schicchi címszerepében. Sokat elárul ez a szerep-felsorolás. Hogy ezt a tehetséges művészt sűrű foglalkoztatottsága ellenére miért ilyen ritkán találja meg neki való főszerep, annak csak a rögmagyar operavalóság a megmondhatója. Cseh mindenesetre hatalmas elánnal vetette bele magát a játékba, s hangban is a nagy elődök nyomán kellően sokszínűen adta a csavaros észjárású firenzei parasztot. Rinuccio szerepében sosem hallott biztonsággal és szárnyaló magasságokkal vétette észre magát Balczó Péter. Balczót régóta nézem/hallgatom, már ebben a szerepben is korábban, de ilyen lehengerlőnek még sosem találtam. Kovács Éva Laurettája az áriában megfelelt a konvencióknak, de a záróképben némileg érthetetlenül küzdött a magasságokkal. A haszonleső rokonok szerepeiben egytől egyig remek kabinetalakítással találkozhattunk. Persze itt is Vajda Júlia (Zita anyó) állt az élen nagyon markáns megszólalásaival, de Altorjay Tamás (Simone), Blaga Krisztina (Nella), Dobrotka Szilvia (Ciesca), Andrejcsik István (Betto), Börcsök Bálint (Gherardo) és Koczka Tamás (Marco) is hozzátette a maga tégláját az egységes színpadi és zenei megvalósításhoz. És ne felejtkezzünk el Maestro Spinelloccio alakítójáról, a remek Piskolti Lászlóról! Az előadás alatt szerencsésen elállt az eső, a derűs tiszta őszi éjszakában visszafelé autózva már főleg a Schicchiről esett szó. Ez egy olyan mű, ahol minden jól sikerült előadás tud valamit hozzátenni a korábbi tapasztalatokhoz, mert sosincs és sosem lesz olyan, hogy már mindent értünk. A mai előadáson azzal lettünk gazdagabbak, hogy merni kell rendhagyónak lenni, mert ez segít felnőni a remekművekhez. Nézőnek, szereplőnek és a színpadi alkotónak egyaránt. 

Forrás: http://momus.hu

Vajda Júlia már gimnazistaként is tudta, hogy munkája a színpadhoz köti majd

Kozma Rita

Vajda Júlia Liszt Ferenc-díjas opera-énekesnő úgy érzi, pillanatnyilag ő köti össze a múltat a jelennel, hiszen egy színpadon állhatott olyan színészekkel, akiket a mai fiatalok már nem ismerhetnek. A művésznő idén ünnepli pályafutásának 40. jubileumát, az évforduló alkalmából a Korzó Zeneházban is köszöntötték.

Számos díjat, kitüntetést kapott munkája és tehetsége elismeréseként Vajda Júlia. A Szege­­di Nemzeti Színház Örökös Tagjává választott művésznő számtalan operában és egyéb műfajban énekelt a színpadon, és teszi ezt ma is. Az idei évadban három előadásban is láthatja a közönség. Puccini A köpeny/Gianni Schicchi egyfelvonásosai már repertoáron vannak, decemberben mutatják be a Mágnás Miskát, amelyben Vajda Júlia Oszvald Marikával váltva játssza a nagymama szerepét. A 2020-as év egyik várt produkciója pedig Mozart Cosi van tutte című operája.

– Mit szólt, amikor megtudta, hogy a Mágnás Miskában szerepelhet?

– Örültem, hogy a Mágnás Miskát állítjuk színpadra, mert úgy hozta az élet, hogy ebben az operettben még nem szerepeltem soha. Természetesen is­­merem a dalokat, szeretem is az operettet. És nagyon jó ez a mostani szereposztás is.

– Jobban szereti az operát?

– Elsősorban opera-énekesnőnek tartom magam. Amikor elindultam ezen a pályán, el sem tudtam képzelni, hogy én valaha operettet fogok énekelni, távol állt tőlem az a világ. Viszont amint bekerültem a színházba, rögtön belecsöppentem az operettbe is, akkor még kórustagként. Jöttek a szerepek egymás után, opera, operett, musical, mindenben játszottunk, és meg kellett birkózni a műfaj nehézségeivel.

– Van-e különbség a felkészülés­ben?

– Az operettben számomra a prózai rész az, ami nehéz a mai napig is. Az operában csak énekelni kell, abban jó vagyok, de itt szöveget is kell tanulni, és azt elő is kell adni a színpadon. Ezért gyakran kértem segítséget színészektől, hogy a prózai rész is jól sikerüljön. Ráadásul az operettben táncolni is kell!

– Mikor volt az a pillanat, amikor tudta, hogy ezen a pályán fog elindulni?

– Gimnáziumban tudatosult bennem, hogy ez lesz a vége. Időközben tettem egy-két kitérőt. Kétszer felvételiztem a ze­­neakadémiára, közben elvégeztem a tanárképzőt, és utána felvettek a színházi kórusba.

– Nemrégiben ünnepelték és köszöntötték önt az évforduló kapcsán? Hogyan tekint vissza az elmúlt negyven évre?

– Az ember szerintem foglalkozik a mérföldkövekkel, ha pedig ezt a környezete is kiemeli, fontosnak tartja, ak­­kor meg különösen. Hosszú ez a negyven év. Sokat változott azóta a színház, mindig jöttek fiatalok új ötletekkel, fiatal színészek és alternatív rendezők, akikkel mindig együtt tudtam dolgozni. Úgy érzem, pillanatnyilag én kötöm össze a múltat a jelennel. Szerencsés vagyok, mert egy színpadon állhattam olyan színészekkel, akiket a fiatalok már nem ismerhetnek, és tudok nekik mesélni is róluk.

– Jelenleg is több darabban játszik, van-e szabadideje?

– Puccini operájában játszom még ebben az évben, most készül a Mágnás Miska is, amit decemberben mutatunk be, és hamarosan jön a Cosi van tutte is. Általában van szabadidőm, de így most azt épp a szereptanulás köti le.

forrás: https://www.delmagyar.hu/

A köpeny + Gianni Schicchi - werkfilm

Nyomasztó Párizs, kacagtató Firenze

PUCCINI EGYFELVONÁSOSOK SZEGEDEN

Egy estén, hármas oltárképnek képzelte el három egyfelvonásosát Puccini. Egy sötét, drámai, egy mennyei-lírai darab, és egy vágtató, szikrázóan szellemes komédia – hárman adják ki az egészet. Ám így erre ma kevés operaház vállalkozik. A három darab együtt kicsit sok a közönségnek, ráadásul az átdíszítést, a hosszú szünetet sem lehet megspórolni. Legutóbb az Erkel Színházban is csak a bemutatón hangzott föl mind a három mű, utána mindig csak kettőt lehetett választani. Legtöbbször az Angelica nővért hagyják ki, az a legrafináltabb, ráadásul egy regiment énekesnő kell hozzá. Szokták aztán A köpenyt a Bajazzókkal párosítani (például a MET, amikor egy estén akarta Domingót és Pavarottit megmutatni.) Legutóbb Pécsett a Mario és a varázslót varrták össze a Schicchivel. De talán nem csak az idő és a pénz miatt szokás kihagyni valamelyiket, hanem mert ritka az a rendező, akinek mindhárom egyformán fölgyújtaná a képzeletét. Amikor Vámos László volt az Operaház főrendezője, azt találta ki, hogy a darabokat három egykori tanítványa közt osztotta szét: A köpeny Nagy Viktornak, az Angelica Galgóczy Juditnak, A Schicchi Kalmár Péternek jutott. Emlékezetem szerint a színvonal így is hullámzó volt, a pálma az operaszínpadról aztán eltűnő Kalmárnak jutott, aki a firenzei komédiát az olasz neorealista filmek képi világával és stílusában találta telibe.

A mostani szegedi bemutató tanulsága: rendezői falatnak a Triptichonból kettő sem kevés. Göttinger Pál A köpenyt szuggesztíven állítja elénk, a Schicchi megoldásai viszont illusztratívnak hatnak, nem ás a mű mélyére. „Kisoperák” – írta a Délmagyarországban Szathmári Géza, a neves zenetörténész 1951-ben, amikor A köpenyt a Bajazzókkal együtt adták. Nehéz egyetérteni a minősítéssel. Puccini, de ugyanúgy Leoncavallo vagy Mascagni egyfelvonásosaiban egy igazi nagyopera van összesűrítve. A köpenyben, amelynek játékideje 50 perc, nem kevesebb, mint 5 párkapcsolatot mutat be a szerző. A részeges Tinca (Csuka) párjáról csak beszélnek, de amikor elhangzik a mondat: „azért iszik, mert különben megölné az asszonyt”, mindent értünk. A névtelen szerelmespárnak, akik ezúttal a háttérben jelennek meg, nekik is sorsuk van, szeretnek, összevesznek, majd békülnek. Frugola (Szarka néni), a korbeli lomis harmonikus kapcsolatban él párjával, Talpával (Vakond), de nekik is csak macskára telik, gyermekük nincs. Erős hangulatban indul a darab, a nyomasztó légkört Vajda Juli (Frugola, Szarka néni) színrelépése oldja, aki nagyszerűen formálja a szeretetreméltó, de néha idegesítő asszonyságot. Kapcsolatukról formás strófikus dalocskában beszél. Az is jellemző, hogy párja mindvégig hallgat, csak távozáskor kapcsolódik be, akkor is pontosan ugyanazt énekli, mint a nő. Mennyire más Georgette és Luigi kapcsolta! Egy rendes áriát se tudnak végigénekelni anélkül, hogy a másik bele ne szólna, ráadásul ezek a közbeszólások mindig új dallammal építik tovább a zenei folyamatot. Aztán unisono is lesz belőle, de boldog, lezárt szerelmi finálé soha nem tud kikerekedni. László Boldizsár még egy hangot sem énekelt, de süt róla az elkeseredett düh, és valami nagy magányosság. Különösen izgalmassá válik, amikor tenorja olyan olvadóan szólal meg, s megérezzük, hogy lelke melegséggel van tele. Nyomban elnyeri együttérzésünket. Bordás Barbara Georgette-je illik hozzá jobban. Ő kedvesen csacsogó fiatalasszonyt formál, aki vágyódik valamire, amit talán Luigi tudna neki megadni. De nem a konkrét férfit akarja, inkább csak hagyja magát szeretni. Nem olvad föl perzselő érzelmekben. Szubrettes hangja is ilyen karaktert ad a különös figurának. És még több fájdalmat ad hozzá László Luigijéhez. Kónya Krisztina sokkal kiszolgáltatottabb, mélyebben érző Georgette. Finom, néha fátyolos tónusa pontosan idézi az asszony ábrándos lelkét, határozatlanságát. Turpinszky Gippert Béla Luigijének kevesebb titka van, vágyai egyszerűbbek, kevésbé kínozzák meg. Tenorja általában megfelelő erővel és tónussal szólal meg. Időnként azonban a dallamvonalból egy-két hang erőtlenné és fénytelenné válik. Már azt hisszük, baj, van, de aztán az erő helyrebillenti az egyensúlyt. Kellene még egy kicsit dolgozni a technikán. Mindkét Marcel erőteljes. Cseh Antal harsogó basszbaritonja kissé meglepő módon azokban a lírai frázisokban a legmeggyőzőbb, ahol a férfi szerelmüket és gyermekük elvesztését idézi föl. Persze nagy áriájához is megvan az ereje, de a csúcspont valahogy izomból jön. Réti Attila figurája keserűbb. Baritonja kifejezetten sötét tónusú, és van benne valami félelmetes színezet. Amikor azt találgatja, ki lehet a csábító, pianói szinte Nabucco vagy Macbeth gyötrődéseit idézik.

Mindenki nagyjából a civil arcával és külsejével áll a színen. Egyedül az ifjú Makkos Ambrust kellett jól megöregíteni Talpához, s neki bizony erősen spilázni kell, hogy valahogy 55 évesnek mutatkozzon. Ilyenformán kilóg a mezőnyből. A köpeny színpada világosan tagolt: jobb oldalon van a bárka, előtte és balra a part, hátul egy móló. Göttinger szabatosan szervezte meg a sötét játékot. Követte Puccini elképzeléseit, és jól tette. A főszerepekben a különböző énekesek saját hangsúlyai, árnyalatai természetesen érvényesülnek. A köpeny minden estén hatásosan, magabiztosan szólalt meg. Ebben nagy szerepe van a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak, amely mindkét darabban kitűnően teljesít. A köpeny a könnyebb, ott különösen a zenekari anyag olyan, mint egy egyenletesen, egyre intenzívebben forgó spirál, vagy képzelhetjük a folyónak is. Pál Tamás nagyszerűen viszi végig ezt a fokozást, egészen a darab végéig képes emelkedni. A kolorisztikus kitérők szórakoztatóak, de soha sem téveszti szem elől a nagy folyamatot, a végső kifejletet.

A Gianni Schicchi ellenben csúcsponton indul, nyomban zenei tűzijáték csendül föl. Aztán A köpenyhez hasonló lassú hömpölygéssel bontakozik ki a drámai szituáció. Ezt az egyenes vonalú fejlődést Rinuccio kitörései zavarják meg minduntalan: ő belekavar a dolgok menetébe, neki saját, külön céljai vannak és van ötlete is a megoldásra. Ez a vígjáték is teljes realizmussal bomlik ki, a szerzők mindent pontosan kitaláltak. A rendező ezt itt kevésnek találta. Bujdosó Nóra jelmezei kortalan pompát képviselnek, díszítéseik eltúlzottak. A frizurák pedig egyenesen groteszkek. Különösen a hajviselet embertelenné teszi a figurákat – holott az opera éppen arról szól, mennyire mélyen emberiek. Schicchi kék overálban, szivarzsebében collstockkal jelenik meg, ami határozottan (bár ízlésem szerint kissé szájbarágósan) utal alacsonyabb társadalmi státusára. Laurettát csicsás, tüllhatású ruhája és viselkedése is egy hülye tyúknak ábrázolja. Mindkét énekesnő ugyenezt játssza, úgyhogy ez nyilván rendezői szándék, nem egyéni akció. Ám ha komolytalan lány, akkor nem érthető miért rajong érte annyira Rinuccio, és miért olvad el tőle az apja. Amúgy Kovács Éva és Ferenczy Orsolya is édesen énekli kis áriáját. Azt sem értem, hogy miért tornyozzák föl annyira a haját, hogy mindkét lány magasabb lesz, mint a partnere? Cseh Antal, amint színre lép, nyomban elfogadja a halotti tor kínálását, teli szájjal szendvicset eszik, majd csámcsogva énekli első frázisait. Magyar ember evés közben nem beszél, olasz is csak énekel. Remek jellemzés a vidéki emberről, aki rafinált, de az úri illem nem érdekli.

Inkább a színházi hírekből, mint a színpadi megjelenítésből tudtuk meg, hogy ebben a változatban a végrendelet-hamisításban Schicchi összejátszik a jegyzővel és a tanukkal. Ez az ötlet jellemének legfontosabb vonásait rombolja le: azt, hogy páratlanul furfangos és nagyszerű színész. Ráadásul aki csak az előadást látja, inkább csak értetlenül bosszankodik, hogy a második két végrendelkezés nem félhomályban és nem elváltoztatott hangon, hanem a színpad közepén, teljes fényben, teljes hangon, di petto harsan föl. De hát akkor mi értelme a kézlevágással és száműzéssel való fenyegetésnek? Mi értelme az „Ő szép Firenze” kezdetű dalocskának, a vígopera legbriliánsabb szerzői ötletének? Ennek hatása teljesen elvész. Mintha Göttinger nem hinne benne, hogy ez a darab megáll a saját lábán. Pedig épp a rendező által kínált mankóktól botladozik. Pedig Cseh súlyos orgánuma és erőteljes alkata nyomban hiteles főhőst teremt. A basszbartiton Schicchi mellett furcsa hallani egy baritenort. Szélpál Szilveszter kedves, játékos fiú, pontosan énekel, de arca annyira fiatalos, hangja olyan könnyed, hogy azt inkább csak néhány Mozart-szerepet tud kitölteni. Ő egyébként nem énekel tele szájjal. Schicchinek bonvivános jelleget ad, pedig az inkább Sir John Falstaff testvére. Zitát kifejezetten altra írta a szerző. Vajda Juli bírja a fekvést, de szopránjából a sötét színt, alkatából pedig anyójelleget hiányoljuk. A népes rokonságból kitűnt Koczka Tamás egészséges baritonja, Börcsök Bálint finom komédiás kedve, a hölgyek közül pedig Somogyvári Tímea Zita és Blaga Krisztina szép tónusa. Balczó Pétert nem először hallottuk Rinuccióként, hangja az utóbbi években mintha izmosodott volna. A mosolygós figura Turpinszky Gippert Bélának is jól áll. A Spineloccio doktor ziccerszerepében Piskolti László hatalmas gólt rúg. Pár perces színpadi jelenetét könnyezve kacagjuk végig.

Nagyszerű érzés, hogy a vígopera bonyolult és nehéz muzsikája milyen fölényes biztonsággal szólal meg, ami egyként érdeme zenekarnak és énekeseknek, és persze a zseniális karmesternek, aki ősz fejjel és szakállal is hatalmas energiát ad a zenének.

Megjegyzem a bemutató körüli napokban került nyilvánosságra, hogy eltűnt Andy Vajna végrendelete, s így mindent özvegye, Tímea örököl. És Schicchire gyanakszom.

Márok Tamás

forrás: http://tiszatajonline.hu