A 2022-es MOST FESZT-en a szakmai zsűri döntése alapján a legjobb monodráma a Fekete-fehér című előadás lett, amely azóta Svédországban is bemutatkozott. Jelenleg négy olyan monodráma van repertoáron itthon (és készül az ötödik), ami rendezőként, íróként vagy szereplőként Göttinger Pálhoz köthető. A műfajt a színház vegytiszta egyszeregyének tartja, amitől nem szabad félni. Interjú.
A díj hatására több fény vetülhet erre a kategóriára?
Nagy boldogság ez az egész csapatnak. (írta: Légrádi Gergely, rendező: Ujj Mészáros Károly, Ördögkatlan Fesztivál Egyesület produkció – a szerk.) Jó lenne persze, ha még nagyobb figyelem jutna a monodráma-vállalkozásokra, mert ezek az előadások adják a legpontosabb visszajelzést egy színész állapotáról, arról, hogy a mesterségében hol tart. A monodrámák erős névjegyek, rendezőnek is, szerzőnek is, színésznek is. Egy ilyen kis vállalkozás esetében ráadásul mindig felmerül, hogy jóakaratú, minket ismerő és szerető, ránk kíváncsi közönség ül a nézőtéren. Ez a díj azért is fontos, mert objektív visszajelzés. Minden gratuláció jól esik, de egy hétköznapi előadás utáni jó szó, az nagyon bensőséges dolog. Egy szakmai fesztiválon, az összes többi előadás fénytörésében a legjobbnak lenni máshogy számít, nem tagadom.
A Fekete-fehér és a Vera, amit rendezőként jegyzel, múlt héten Stockholmban is bemutatkozott. Hogyan fogadta a kinti, magyar közönség az előadásokat?
Szerették, ami fura módon a szakmai díjhoz hasonló objektív visszajelzés. Minket a stockholmi nézők nem ismertek és mi sem őket. Három-négy előadást láthat a kinti magyar közösség egész évben, és értelemszerűen ott is a könnyűt és a szórakoztatót keresik. Sem a Verára, sem a Fekete-fehérre nem mondható rá ez csak úgy, mégis jól vették, a ritkaság és az összetartozás élménye miatt sokkal közlékenyebbek és közvetlenebbek is voltak utána, sok üzenetet is kaptunk. Azt, hogy ez milyen érzés, Petra (Grisnik Petra, a Vera című előadás főszereplője – a szerk.) fogalmazta meg tökéletesen, amikor a kimondott magyar szó jelentőségéről írt. Még az is vicces volt, ahogy a másnapi szavazás a követségen egyfajta közönségtalálkozóvá alakult. Sokan gratuláltak, amíg sorban álltunk a hidegben.
Monodrámák kapcsán nézőktől is, művészektől is hallani néha félelemről. Vajon mitől félnek – és te miért nem?
Az alkotói félelmet elintézni egyszerűbb: a monodrámát a közhiedelemmel ellentétben könnyebb csinálni, mint bármi mást. A színész magába szívja a rá irányuló osztatlan figyelmet, és megfürdik benne – ez hatásos dolog, működik magától. A nézői félelem már ravaszabb dolog, és talán öröksége az egykori versmondó műsoroknak, irodalmi esteknek, amelyek legkésőbb a gimnáziumban mindenkivel szembejöttek. Kiül a művész a tonettszékre, az ernyős lámpa alá, pláne egy gyertya fényébe, és dünnyög-rikoltozik felváltva. Vannak hazánkban ennek nagyszerű művelői, többen is, mégis érzékelem, hogy a néző azt rakja el magában: már látott ilyet, minek megnézni még egyet. Latinovitsra, Jordánra, esetleg Darvasra asszociál, ha meghallja, hogy egy színdarabnak csak egyetlen szereplője van. Ez a félelemszerűség azonban inkább beszédtéma, mint maga a valóság. Arról szól, hogy bejönnek-e az emberek, de ha már ott vannak, a probléma fel sem merül. De van változás ebben is a stand-up erősödő jelenlétének köszönhetően. Attól ugyanis tényleg nem fél senki. Érdekes ez, mert az életünk egyébként tele van olyan helyzetekkel, ahol egyedül beszélő embereket, vagyis tanárokat hallgatunk, tulajdonképpen hatéves korunktól kezdve. Miért pont a színházban jut eszünkbe, hogy mi lesz, ha unalmas? Bízni kell a színházcsinálókban. Ez a foglalkozásuk, biztos nem akarnak unalmasat csinálni.
Na, de a tanár mégsem színész!
Ha viszont le tudja kötni a hallgatóságát másfél órán át, az épp ugyanaz a készség, mint amivel monodrámát szerkesztesz. Hatásokat adagol, ívet rajzol, eljut valahonnan valahová. Aki figyel a kelendőségre, annak az órái lesznek népszerűek az iskolában, és mint jó tanár fog megmaradni a fejekben. Pedig egy professzor magánszemélyisége sem feltétlenül azonos azzal, amit a katedrán prezentál. Fura dolog egyébként, hogy nagy szakirodalma van annak, hogyan legyen érdekes, jól felépített, megjegyezhető, satöbbi egy prezentáció, míg a jó színházi előadáscsinálásnak nincsen, pedig ezerszám foglalkozunk ezzel Magyarországon.
Sokan tudják, hogy nagy statisztikázó vagy. A pályád során eddig hány monodráma-előadásod volt?
A mai napig 431, és nem volt közte iskolai vagy szervezett közönségű. Ezek mind rendes jegyes-bérletes előadások voltak. Vagyis nekem pont nem az az élményem, hogy a közönség tartana ettől a műfajtól. Inkább emlékszem az erről a félelemről zajló beszélgetésekre, semmint magára a jelenségre. Félelem csak addig van, amíg be nem ül a néző. Ha már ott van, akkor igazi színházi élmény éri, és úgy is emlékszik rá.
Egy monodráma színpadra állításánál mi okozza legnagyobb gondot?
A beszédhelyzet megtalálása. Kihez, hogyan, miért beszél a szereplő? Tudomásul veszi a nézőket? Megszólítja őket? Ennek a játékszabály-rendszernek a felállítása, aztán felrúgása a legnyűgösebb része az egésznek, a többi tiszta élvezet. A játékszabályt egyébként a néző egyáltalán nem kéri számon, semmi baja a következetlenséggel. Ez csak próbatermi probléma. A Csemegepultos naplójában Ötvös András például unatkozik, és bábozik mindennel, ami a kezébe kerül, így mesél. A Fekete-fehérben, amit Légrádi Gergely a Sakknovellából írt, az általam játszott ügyvéd a már bomlásban lévő pszichéjének egységét próbálja megőrizni azáltal, hogy újra és újra elmeséli magának a fejében lepergő emberi játszmákat, hogy aztán ép ésszel tudjon jelen lenni a kihallgatásokon, amelyek a végtelen fogságát tagolják. Ebből a szempontból a Telefondoktor a legegyszerűbb eset, mert az csak látszólag monodráma, valójában van tizen-egynéhány szereplő benne, akik léteznek, beszélnek, aktívan és valós időben alakítják a cselekményt. Az már az író, Szabó Borbála leleménye, hogy a telefonálás miatt nem halljuk őket, csak az egy szem partnerüket. De a Telefondoktor nem magában vagy a nézőtérhez beszél, a közönség itt semennyire nincs bevonva. De ez tényleg inkább próbatermi vagy szakcikkekbe való probléma, a néző soha nem akad meg rajta. A monodráma a színház egyszeregye – közvetlenül az őskori tábortűz örököse, ahol valaki elmondott a többieknek egy történetet vagy egy viccet. Vegytiszta helyzet, a nézőnek nincs kérdése.
A járványhelyzet okozta leállás sokakból hozta elő az „egyedül prezentálást”. És úgy tűnik, mintha sokasodnának is az egyszereplős előadások.
A színházaknak sosem látott üzemi stresszt okozott, hogy egy próbán vagy előadáson bárki lehet beteg, és akkor mindenki munkája megy a kukába, míg egy monodrámánál ugyebár elég kevés a kontaktszemély. De a népszerűségnek talán még több köze van a közösségi média technológiájának fejlődéséhez. Az instasztori vagy az élőzés nagyon személyes dolog, rólam szól, sokan nézik, nagyobb elérést is produkál, mint egy sima poszt. Azáltal, hogy a tartalom rövid időn belül eltűnik, kicsit hasonlít a színházi élmény egyszeriségére. Nem az, de hasonlít, már csak abban is, hogy meg kell nézni, különben lemaradunk róla. A monodrámában sincs más alapanyag, csak te magad. A Csemegepultos naplójában is van egy elképzelt főszereplő, akinek személyisége, szokásai, sajátos világképe van, és erről sokat meg is tudunk, de még ebben az esetben is a valódi szereplőről, Ötvös Andrásról tudunk meg többet.
Másképp tekintesz a drámára, amikor játszod és másképp, amikor rendezed?
Nem tartozom azok közé, akik a személyességet a színházban abszolút értéknek fogják fel. Nagyon erős tud lenni, de akkor is csak kicsi szelete ez a színészetnek – egy eszköz, ezer másik mellett. A professzionálisan jó színész számomra mégiscsak azon mérhető, hogy mennyire tud másik emberré – vagy sokféle más emberré – átváltozni. A monodrámában kristálytisztán felragyog, hogy valaki tud-e ilyet. Egyébként meg: ez is csak simán színház.
Mennyiben igényel ez a műfaj más képességeket a rendezőtől?
Más a munkamódszer. Egy sokszereplős előadásnak ezerféle művészi megközelítése és szándéka lehet (formai, kisrealista, nagyon rendezőközpontú, nagyon a szereplők köré épített és a többi), addig a monodráma teljesen a színészé. A rendező ilyenkor inkább egy szolgáltatást nyújt, impulzusokat és tanácsokat ad, a hatást elemezve hozzászól, de nélküle is kiválóan megoldható minden. Vegytiszta ugyanis az alaphelyzet. Én ezért is szeretem csinálni, játszani és rendezni is. A többszereplős előadásoknál óhatatlanul felmerülnek mindenféle meccsek, komplikált játszmák, és még jó szándék esetén is sok tud lenni az elbeszélés egymás mellett, a tisztázatlan szándék a színészek között – és a rendezővel szemben is. A monodráma ezzel szemben nagyon őszinte. Csak ketten vagytok. Más gondolkodásmódot, hozzáállást igényel. Egy nagyszínházi előadásnál gyakran előfordul, hogy a rendező nagyon látni akar valamit, és ahhoz keres eszközöket, ellenben a monodráma állítmánya mindig a színészet marad. Olyan színészet, amelynek minden másodpercével tudni kell elszámolni. A kis szerep elmismásolható, a sokszereplős dolgokban lehet néha lustulgatni, vagy időnként egyet-egyet villantani, itt azonban mindig az adott színészből kihozható maximum látszik a színpadon.
Komoly a rekordlistád: a Telefondoktor több mint tíz éve megy és a weboldalad archívumának egyéb statisztikái is azt mutatják, hogy sikeres vagy a műfajban.
Otthonosan mozgok benne, de nem én vagyok a történelmi csúcstartó, bár a Telefondoktor közel 11 éve futó szériája jónak számít, pláne független területen. Néző- és előadásszámokat tekintve a top három előadás, amit valaha csináltam, három monodráma volt. A Telefondoktor, amit játszom, a Csemegepultos naplója, amit rendeztem, és a Gyógyír északi szélre, ami ugyan kétszereplős volt, de lényegében párhuzamos monológokból állt, a felek sosem találkoztak, sosem néztek egymásra. Több mint száz projektemből ez a három áll az élen, előadásszámban, nézőszámban, bevételben, mindenben. Számomra ez nagyon direkt visszajelzés a műfaj életképességéről.
Ha már számok: mérhető a művészet?
Az ösztönünk, az enyém is, azt diktálja, hogy nem. Mérhető ugyan, hogy egy előadás mennyit megy, hányan látják, mennyi bevételt hoz (ebből a szempontból a szórakoztató zenés előadások mindent visznek), de a dolog művészi értéke – sőt általában a színvonala – nem függ össze ezekkel a számokkal. A közönségigény és a művészi színvonal közötti összefüggés objektív vizsgálatát hátráltatja a színházasdihoz tapadó sok régi beidegződés, sznobéria és pozícióféltés is. Filmnél vagy tévés fikciós sorozatoknál például sokkal nyugodtabban teszünk egyenlőségjelet a nézettség és a siker közé, és lám nem mind gagyi, sőt. Az otthon nézhető sorozatok jobbak, mint valaha. Csúcsszínészet, hatalmas írói és történetmesélői potenciál látszik mindenütt.
A Telefondoktor volt az első színészi feladat a pályádon, rendezőként is több monodrámát jegyzel, a következőt pedig már te is írod. Tudatos ez az ív?
Nagyon figyelek arra, hogy a soron következő vállalkozás ne hasonlítson az előzőre. Mindegyik más alapfelvetésből indult ki. A műfajilag legtávolabbival kezdtem, mert a Telefondoktor végül is csak megszorításokkal számít monodrámának. Ott a színészet technikája érdekelt, gyors tempójú, virtuóz dolgot kellett megtanulnom, a magán-humorérzékemet szakmailag is számonkérhető effektusokra cserélnem. A Csemegepultos naplójánál a tárgyanimáció volt az ismeretlen terep, hiszen se Ötvös Andris, se én nem csináltunk ilyesmit korábban. A Fekete-fehérnél vagy a Veránál a súlyos történelmi téma kontextusa érdekelt, ráadásul úgy, hogy a két előadás egymásra se hasonlítson. A személyesség meg… hát én nem görcsölök rajta, úgyis befurakszik, el sem lehet kerülni. Amit csinálok, annak mindig köze lesz ahhoz, ahol éppen tartok, nem kell külön erőltetni is. A Csemegepultos idején még belvárosi fiatalok voltunk, magunkról beszéltünk, a magunk egyébként is végigröhögött kocsmázásait fontuk bele az előadásba. Nem féltünk semmitől. Azóta az alkotótársaim már családapák, én meg saját házamban lakó, negyven körüli, autóval közlekedő, szorongós kis nyomorult lettem, akit a lelke legmélyéig felkavar a világ alakulása. A Fekete-fehér már ezt tartalmazza: a harcot a beletörődés ellen. Tíz évvel ezelőtt nem tudtam volna ezt az előadást megcsinálni. Nem volt tapasztalatom a saját csüggedésemről sem, a hatalom viszonyrendszereiről sem, nem nyomasztott mindaz, amiről Légrádi Gergely szövege szól. Azóta már voltam színházvezető, láttam pályázatokat nyerni és elbukni, rothadó társulatokat belülről és vendégként is, kollégákat és barátokat tönkremenni, debil dilettantizmust őrjöngeni a hierarchia összes szintjein… Máshogy vagyok már mindennel. A Telefondoktor idején még azt hittem, hogy nagy a világ – az a világ egyébként többé-kevésbé a Bárka Színházat jelentette számomra. Ma már, ötven-egynéhány színházzal, hetven-egynéhány premierrel és tíz évvel később az az élményem, hogy a világ szűkös (és a Bárka sincs már sehol). Van egy íve ennek, még ha nem is tudatos.
Mi kerül bele a „mostból” az új darabodba, amit Weöres Sándorról írtál?
A Kőszegi Várszínháztól jött a felkérés, ahová a szereplő Kálid Artúr és én is visszajárók vagyunk. Weöres Vas megye szülötte és büszkesége, azt a kérést kaptam, hogy őt öntsem formába. Ehhez olyan beszédhelyzetre volt szükségem, ahol valaki megszólalhat azon felül is, hogy verseket mondana. Játékos formát találtam ki arra, hogyan lehet megismerkedni Weöres Sándorral egy olyan szemüvegen keresztül nézve őt, ahogyan még nem láttuk. Itt az újdonság a korábbiakhoz képest az volt, hogy mindennek igaznak kell lennie, hiszen a szövegnek tisztelgésként és emlékezésként is működnie kell. Itt nem lehet olyan, hogy a valóságból inspirálódom ugyan, de magukat a dolgokat én találtam ki. Egy irodalmi természetű alapanyag keletkezett, amihez rengeteg forrást, levelezést, visszaemlékezést használtam fel. Majdnem egy éven át dolgoztam rajta, Szénakutyák lett a címe. Az aktualitása számomra kézzelfogható, ugyanis Weörest képtelenség bármiféle közéleti vagy magyarsági szempontú gondolkodás mentén kisajátítani. Ő közös. Végigírta a 20. századot, és mégis: meg sem karcolta a kor, amelyben élt. Sosem passzolt rá semmilyen címke, kortársai sem tudták beskatulyázni. Vitán felül magyar költő, mindannyiunké, szinte kortársunk is, és élvezetéhez kétségtelenül magyarnak kell lenni, másképp nem működik. Ha van igényünk arra, hogy nemzeti minimumokat keressünk, akkor most épp őt ajánlom.
A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház áprilisban mutatja be a Bogáncsvirágot, ami szintén a te műved. Ez nem monodráma ugyan, de izgalmas: krimi. Ezt az előadást, amit rendezőként is jegyzel, már próbáltátok, de a járványhelyzet miatt csak most kerülhetnézők elé. Változott benned vagy a darabban bármi, ami miatt másképp nyúlsz a felújításkor?
Nem, hál’ istennek. Boldog voltam az ott végzett munkával, és nem akarok mást, mint feltámasztani, ami egyszer már élt. Bár valamin kellett kicsit gondolkodnom. Az első felvonás végén a főszereplő lelkes okfejtésének fontos pontja az, hogy a mi életünkben nem volt és nem lesz háború. Okozott némi fejtörést, hogy hozzányúljak-e, de azt hiszem, végül úgy fogom hagyni. Hadd higgye azt ez a huszonéves Fiona, hogy ez így van. Hogy így lesz. Én is azt akarom, hogy így legyen.
.jpg)
