Az Operabeavató patrónusai a Trapézon tüllben előadásán

Beszélgetés Szentendrén a Trapézon tüllben előtt

Zenészekkel indul a Szamos Szalon beszélgetéseinek sorozata

Kelényi-Szamos Gabriella ezer szállal kötődik Szentendréhez. A Szamos Cukrászda és a Marcipán Kiállítás ambiciózus tulajdonosa idén még több saját eseménnyel szeretne kapcsolódni szeretett kisvárosához, ezért útjára indítja a Dumtsa Jenő utcai üzlet emeletén található Klimt-teremben a Szamos Szalon beszélgetések sorozatát.

Az első beszélgetésre, a városban éppen zajló Tavaszi Fesztiválhoz kapcsolódva, meghívta kedves barátját, Balázs János Kossuth- és Liszt Ferenc díjas zongoraművészt, valamint Kékkovács Mara és Bordás Barbara énekesnőket, akik április 25-én lépnek fel a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár Színháztermében. Trapézon tüllben című  produkciójuk megidézi a régi Nemzeti Színház hőskorát könnyekkel, operákkal, operettekkel, sanzonokkal – és persze sok nevetéssel.

A szalon házigazdája Kelényi-Szamos Gabriella és Lőrinczy György, a Szentendrei Kulturális Központ ügyvezető igazgatója.

A belépés a beszélgetésre ingyenes.

Időpont: 2025. április 24. (csütörtök) 17 óra

A szervezők szeretettel várnak mindenkit!

forrás: https://szentendre.hu

“Szerettem élni, enni, pezsgőzni, gyönyörű színésznőkkel mulattatni magam”

Írja naplójába Csigaházy Sámuel, több mint száz évvel ezelőtt. A Trapézon tüllben – primadonnák zenés játéka vadonatúj színdarab, Göttinger Pál alkotta meg Bordás Barbara és Kékkovács Mara művésznők felkérésére. Ebben az elbűvölő nyelvezetű, pazar kiállítású, Őze Áron rendezte produkcióban a két díva mellett Józan László a férfiszereplő, a címben idézett Csigaházy. A díszletek, pazar ruhák, korabeli dalok segítségével ők hárman visszarepítenek minket a XX. század elejére.

Témáját tekintve a darab akár ma is játszódhatna. Többek közt szól a karrierről, a becsvágyról, a féltékenységről, a sikerről, a csillogásról, és hogy mennyit kell mindezért fizetni. Meg szól abszolút mai ügyekről: generációváltásról, imposztorszindrómáról, gyerekvállalásról. A produkciót a hathetes Szentendrei Tavaszi Fesztivál utolsó estéjén, április 25-én láthatjuk, a HBPMK megújult színháztermében. Villáminterjú Józan Lászlóval.

Pontosan hova érkezünk, amikor felmegy a függöny?

Az 1900-as évek elejére, ráadásul a színházi világba, Budapestre. Kicsit sajnálom is, hogy nem abban a korban születtem. 

Miért? 

Mert amikor elolvastam a darabot azonnal behívott az az életritmus, az a viselkedési mód ahogy akkor éltek. Akkor épült világvárossá Budapest gyönyörű épületekkel, melyekre én most is rácsodálkozom. Elegáns ruhákba jártak, autók helyett omnibusz ment a körutakon – ami ugye egy lóvontatta “busz” -, napernyős hölgyek sétafikáltak. Göttinger Pál darabja bepillantást enged ebbe a nem is olyan régi, mégis már nagyon távoli korba. 

Miről szól a darab? 

Arról, hogy hogyan válik valaki színésznővé, sőt vezető primadonnává a Nemzeti Színházban. Göttinger Pali rengeteget olvasott az akkori színházi világról, mielőtt nekült megírni a Trapézon tüllbent. Tudomásom szerint a cselekmény minden egyes eleme megtörtént, több korabeli, Nemzeti Színházbéli színésznővel. 

A híres sztárprimadonnát meglátogatja öltözőjében egy fiatal lány, egy ártatlan virágszál, aki még csak vágyik a rivaldafénybe. Ebben szerepe van az általad játszott karakternek, Csigaházynak is.Beszélő név. Ki ez a figura?

Csigaházy is színész szeretett volna lenni, de az apja nem engedte. Idekívánkozik egy személyes történet: az én nagymamám is vágyott a színpadra, őt az édesanyja nem engedte erre a pályára, azzal a felkiáltással, hogy “én bizony nem neveltem kurvát a lányomból.” Akkoriban komoly fenntartások voltak a színészettel. Így az én figurám, Csigaházy, marad a színésznők holdudvarában. 

És így válik a primadonna mecénásává. 

Abban az időben, főleg a színésznőket valóban támogatni kellett anyagilag. Ezt a finanszírozást gazdag, pártfogó urak tették meg. A színházaknak nem volt jelmeztára, egy színésznő a saját ruháiban játszott. Akinek gazdagabb volt a ruhatára, nyilván nagyobb esélyekkel indult egy szerepért. Sokba került a művészek – ahogy akkor mondták – garderobja. Az én karakterem el is mondja, hogy már elég pénzt fektetett színésznőkbe, itt az ideje, hogy valamit visszakapjon belőle. 

Ne spoilerezzük el, hogy itt pontosan mire utal Csigaházy, hogy mi mozgatja őt, legyen annyi elég, hogy van csavar a történetben. A darabot olvasva felmerült bennem, hogy vajon most is ilyen kegyetlen küzdelem-e előre jutni a színházi világban, mint amit a darabban látunk.

A színház ebből a szempontból nem változott. Ugyanúgy vannak harcok ma is, sőt, egy színésznőnek sokkal nehezebb érvényesülni, mint egy férfiszínésznek. Egyszerűen kevesebb szerepet írtak a nőknek. A fiatal cserfes kislányok után van néhány anyukaszerep, aztán jön egy nagy szünet, s utána máris a néhány nagymama szerep következik. 

A pártfogó urak holdudvara is eltűnt? 

Igen, ilyenformán eltűnt. Nincs rá szükség, a színészek fellépőruháit ma már nem kell szponzorálni, hiszen a színházaknak van saját jelmeztára. De akkoriban teljesen más világ volt. Kevesebb színház volt, de voltak orfeumok, kabarék, lebujok, ami persze másféle megjelenést követelt. 

Dús és gazdag a színjáték szövege. Csupa irónia, önirónia, igazi stílusbravúr. 

És nagyon jól poentírozható! Szerintem nagyon fontos a színházban (is) a humor, Göttinger Pali pedig nem fukarkodott a viccekkel, teletűzdelte velük a szöveget. 

Nem titok, hogy a Trapézon tüllben anyagába bele van szőve a két színésznő, Bordás Barbara és Kékkovács Mara saját élettapasztalata is. A kérdésfeltevéseik, a kétségeik. Ez nagyon megérintő és emberi háttérinformáció az előadásról. 

Abszolút az, és fontos tudni, hogy Barbara és Mara találta ki a projektet, ők is finanszírozták. Megkeresték hozzá a társakat, hogy előadás születhessen belőle. Becsületre méltó vállalás. Most az ilyen jellegű produkciókból lesz egyre több. 

A Trapézon tüllben szerintem kiemelkedik a kínálatból, mert ugyan már sok színésznek van saját produkciója, de olyanról nem tudok, ami ebbe a pezsgős-primadonnás-nagyfinálés, békebeli világba visz minket vissza. Amellett, hogy ma is érvényes témákkal foglalkozik. 

Az előadás varázsa, hogy korabeli jelmezben, díszletben, sanzonokkal, operettdalokkal játsszuk. Kell néha simogatni az emberek lelkét ilyen gazdag stílussal, látvánnyal. 

forrás: https://szinhaz.online/

„A nyár nem a könnyed haknikról szól” – A szabadtéri színházakról

A héten a legtöbb szabadtéri játszóhely kinyitja kapuit, pénteken az Összetartozás koncerttel indul el a nyári szezon. Szabadtéri vezetőkkel beszélgettünk a nyári színházak sajátosságairól, a könnyed szórakozás és a minőség egyensúlyáról.

Amikor Mátyás Irén és Gedeon József megalapította a Szabadtéri Színházak Szövetségét, akkor elég homogén társaság gyűlt össze, akiket az a gondolat tartott össze, hogy miben különböznek a kőszínházaktól – fogalmazott a Kőszegi Várszínház igazgatója a Magyar Színházi Társaság Jó kérdés sorozatának évadzáró beszélgetésén. Pócza Zoltán hozzátette: „Az egyik különbség, hogy az ég alatt játsszunk, ki vagyunk szolgáltatva az időjárási körülményeknek, a másik, hogy nincs függöny, nincs titok. Nem egy dobozszínházról beszélünk, hanem minden szabadtéri helyszínen a genius loci határozza meg a színházak előadásait. A szentendrei kis udvaron és a szegedi Dóm téren egészen más típusú előadások születnek.”

A szabadtéri játszóhelyek a Covid idején kulturális mentőcsónakként szolgáltak – vélte Benkő Nóra, a Városmajori Szabadtéri Színpad igazgatója. „A járvány miatt felértékelődött a szabadtéri játszóhelyek jelentősége. Elkezdtünk tartani attól, hogy zárt terekben egymáshoz közel üljünk órákon át. Az első évadom idején, 2020-ban arra is ügyeltünk, hogy fellépési, kereseti lehetőséget biztosítsunk olyan művészeknek, akik alkalmasint egy éve nem léptek színpadra. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy a szabadtéri színházak is minőséget képviseljenek. Ne csupán szórakozást nyújtsanak.”

Lőrinczy György, a Szentendrei Teátrum tavaly kinevezett igazgatója arról beszélt, hogy – a hely adottságai miatt is – delikát különlegességeket szeretne létrehozni, és kivinni a város utcáira a kultúrát: rockzenét, kortárstáncot, színházat. „Engem mindig az érdekelt, hogyan lehet behozni a nem kultúrafogyasztó közönséget. A legnagyobb kihívás számomra, hogy a Szentendrére biciklizni, lángosozni, fagyizni érkezőket hogyan tudom becsábítani a programjainkra.”

„A nyolcszáz férőhelyes színház nagynak számít, de annyira nem, hogy ne maradna meg a színházélmény. Éppen ezért nem kell látványos, tűzijátékos showműsorra törekednünk, kifejezetten tudunk olyan előadásokat hívni, amelyek a párbeszédekre és a csendekre épülnek” – vette számba Benkő Nóra az idén 100 éves városmajori játszóhely adottságait. „Nincs olyan előadás, amit előtte ne néznénk meg, tehát nehezen lehet csalódni. Peremartoni Krisztina művészeti tanácsadóként járja az országot és a határon túli magyar színházakat, és javasolja, mit érdemes elhozni.”

Lőrinczy György hangsúlyozta: Szentendrén törekszenek arra, hogy a saját bemutatóik mellett különlegességek létrejöttét segítsék. „Éppen a saját bemutatónk, A Macskadémon olvasópróbájáról érkeztem, de a Jurányival is van egy koprodukciónk, amit a Vajda Lajos Múzeum különleges hangulatú kertjében valósítunk meg. Widder Kristóf rendez egy Szenes Hannáról szóló zenés darabot Bíró Eszterrel a főszerepben. Lesz egy Pergolesi-operánk is, amit két nap alatt nyilvános próbákkal rendez meg Novák Eszter. Én most azt élvezem, hogy ezek a kisebb terek lehetőséget adnak a kísérletezésre. 150-200 fős nézőtéren belefér, hogy jópofának tűnt, de mégsem úgy sült el.”

Pócza Zoltán arról beszélt, hogy az intézményük a Jurisics-vár Művelődési Központ és Várszínház nevet viseli, és egyben kulturális központként, közösségi térként is működik. A nyári programsorozat felvezetéseként májusban – a szombathelyi Mesebolt Bábszínházzal közösen – mutattak be egy gyerekeknek szóló előadást, hogy a jövő színházi közönségének kinevelésében is aktív szerepet vállaljanak.

„Minden évben létrehozunk egy monodrámát vagy mikrodarabot, ami könnyen utaztatható, és a fővárosban is tudjuk játszani. Idén – a színház negyvenéves évfordulójához kapcsolódóan – Weöres Sándorról írt egy darabot Göttinger Pál, Kálid Artúr játssza benne Weöres macskáját. A színház elindulásának negyvenedik évfordulóján felolvasószínházi keretek közt bemutatjuk azt a darabot, amivel indult a színház, Páskándi Géza Az ígéret ostroma című drámáját, ami a 16. századi kőszegi ostromról szól. Mi pedig arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit jelentenek ma ezek a fogalmak, hogy haza, a haza megvédése, kivel vagyunk hajlandók összefogni ezért. Gergye Krisztián kőszegi kötődésű alkotó azt találta ki, hogy negyven év minden nagyszínpadi bemutatójának részletét megfesti, ezeket a képeket kitesszük az ágyúpadra, és megörökítjük, ahogyan a szélnek, esőnek, napsütésnek kitett alkotások megöregszenek. Erre a filmre fog Krisztián mozogni, táncolni, az idő múlásáról gondolkodunk közösen.

Idén szerettem volna egy olyan darabot csinálni, ami arról szól, hogy hogyan születik a színház. Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba duóját kértem fel, akik végül – Shakespeare nyomán – Vízkereszti Gritti, avagy a bőrre menő játék címmel írtak előadást, amit a dunaújvárosi színházzal közösen mutatunk be. Ha sikeres egy darab, az a művészek érdeme, boldogsága, ha bukás, akkor a miénk – nagyjából erről szól majd az előadás Őze Áron rendezésében. Idén először tíznapos fesztivált is szervezünk, amely gyerek- és kamaraszínházi, valamint zenei produkciókkal, szakmai előadásokkal várja a közönséget. Le akarjuk vetkőzni azt a sztereotípiát, hogy a nyár a könnyed haknikról szól. Fontos, hogy olyan produkciók jöjjenek létre, amikre tényleg büszkék vagyunk.”

Idén két fesztivált is szerveznek a Városmajorban: a Szabadtéri Színházak Találkozója és a Városmajori Színházi Szemle is a találkozásokról, a szakmai beszélgetésekről szól, fontos közösségi élmény. A Margó Irodalmi Fesztivál is otthonra talált a Városmajorban – jegyezte meg Benkő Nóra. „A szabadtéri játszóhelyek előnye, hogy különböző helyekről érkező művészek játszanak együtt, akiket inspirál az új, alkalmi kollégákkal közös munka.” A színpad századik évfordulója apropóján városmajori sétákat szerveznek, személyes sztorikat várnak, Nyáry Krisztiánt pedig arra kérték, hogy írjon egy darabot a helyről. Az előadásban a Városmajorhoz kapcsolódó művészek, elsősorban írók, költők történetei elevenednek meg.

Lőrinczy György hozzátette: A Macskadémon alkotói csapata is rendkívül színes, Mester Viktória operaénekestől Nádasi Erikán át Szemenyei Jánosig számos kiváló énekes, színész játszik majd a produkcióban. „Szentendrén is szervezünk fesztiválokat, a cél belakni a várost. Szeretett program a Színházi Dramaturgok Céhe Nyílt Fóruma, ahol az előző évad új színpadi műveit mutatják be felolvasószínházi formában. Az Imre Zoltán-program fiatal koreográfusai is bemutatják a munkáikat, a korzón felvezető performanszokat szervezünk. A Barokk Udvarlás elnevezésű fesztiválunkon pedig korhű barokk zene szól majd több helyszínen. Amitől a műszakosaink agybajt kapnak, hogy nálunk nincs tető. De én szeretem, ha befúj a szél és látom a csillagokat, közben meg kockázatos, eláznak a lámpák… Van egy 380 fős művelődési ház, ahová eső esetén be tudjuk vinni az előadásokat, de erről már aznap délelőtt döntést kell hozni, és persze, ha bevisszük, nem esik, ha meg nem, akkor biztosan elázunk.”

Pócza Zoltán megjegyezte: ingyenes koncertsorozatot is szerveznek, hogy azok is részesülhessenek az élményből, akik nem engedhetik meg maguknak a színházjegy megvásárlását. „A Grand Opening koncerttel nyitottunk meg tavaly, akkor lehetett először maszk nélkül beülni a nézőtérre. Reméljük, hogy idén is érezhető lesz ez az öröm és felszabadultság. A szabadtéri játszóhelyek jelentős része csatlakozott a kezdeményezéshez, idén számos helyen lesz koncert.”

„Faragó András szokta mondani, hogy egy színházban vannak a húzónevek meg a tolónevek” – idézte a színházi anekdotát Lőrinczy György arra a felvetésre, hogy húzónevekkel lehet-e eladni a produkciókat. „Szentendrén megszólítanak a fagyizóban, a kompon, a törzsközönség azonnal visszajelez, mi hogy sikerült. Fontos megőrizni a bizalmat. Nem csak a nagy név számít, de biztos, hogy rangot ad a helynek. Közben meg a helyi alkotók, produkciók is fontosak, a Vujicsics együttes nélkül például nem múlhat el nyár. A pályázatomban még azt írtam, nem fogok pesti előadásokat kivinni, menjenek be Pestre, de azóta felülbíráltam az álláspontomat, hiszem magam is hálás vagyok, ha nem kell bemennem a városba.”

Pócza Zoltán arról beszélt, hogy lehet valaki neves művész, de ha nem csapatjátékos, akkor inkább lemondanak róla. A tizenkétezres kisvárosban mindenki ismer mindenkit, a művészeket is épp olyan közvetlenséggel fogadják, és büszkék arra, hogy náluk vásárol húst, fagylaltot, és ez a figyelem a művészeket is motiválja.

Benkő Nóra kérdésre válaszolva elmondta: még keresik a Kristály névre keresztelt új, margitszigeti játszóhelyük legmegfelelőbb hasznosítását, szerveztek már oda kiállítást, láttak ott vendégül színházi előadásokat is. A Városmajor átépítéséről szóló tervekre reagálva úgy fogalmazott: az önkormányzat és a főváros dolga, hogy döntsön a fejlesztési tervekről, amíg köztük sincs egyezség, igazgatóként ezzel nincs dolga.

forrás: https://kultura.hu

25 éves a Szabadtéri Színházak Szövetsége

 

A Szentendrei Teátrum nyári összefoglalója

 

A komolyzene Luke Skywalkere impróval és sztorizással avat be az operák világába

„A szoprán és a tenor szereti egymást, a bariton keresztbe tesz” – néha ennyire leegyszerűsített örök igazságokkal magyarázza el az opera lényegét Dinyés Dániel zeneszerző-karmester, a Szegedi Nemzeti Színház zenei vezetője, aki kis csapatával új szórakoztató műfajt teremtett. Operabeavató című előadásukon érdekességeket és izgalmas történeteket mesélnek el egy-egy opera hátteréről, és tisztelettel ugyan, de valamelyest leemelik a zeneszerzőt is a piedesztálról. Közben folyamatosan improvizálnak, a néző előtt próbálják a jeleneteket – úgy, hogy még egymást is megnevettetik. És kiderül, hogy az operaénekesek is jó színészek.

„Miközben erre az előadásra készültem, azon gondolkodtam, mitől lett a hazaszeretet himnusza a Bánk bán Hazám, hazám című áriája. Hiszen nagyjából 1848 óta központi kérdés volt, hogy önállóvá váljon Magyarország, és annyi népdalunk van, ami a hazáról szól – akkor miért éppen ez lett ennyire ikonikus? Három napon át böngésztem Bartók, Kodály és Vargyas Lajos népdalgyűjteményeit – ezek mind 600-700 oldalas kötetek –, és arra jöttem rá, hogy igazából egyetlen népdal sem beszél a hazaszeretetről.

A hazával kapcsolatban lényegében mindig csak az kerül elő: elvisznek katonának, és búsan nézek vissza a honra, aztán vagy meghalok, vagy visszajövök hozzád.

Még a toborzókban is más a lényeg: A jó lovas katonának de jól vagyon dolga, eszik iszik a sátorban semmire sincs dolga, hej élet, be gyöngy élet, ennél szebb sem lehet… Ez persze nem baj, ilyenek vagyunk, na bumm! Amit Bartók és Kodály megörökített nekünk, az a magyar lélekről sok dolgot elárul, de legfőképp azt, hogy a magyar nép igazából egy dolgot szeret nagyon: a történeteket.”

Utóbbi most is kiderül: Dinyés Dániel egyetlen zongorával és egy kellékesládával ül a színpadon, és mesél. Nyaranta az Ördögkatlan Fesztiválon, majd augusztus végén Szentendrén, a MűvészetMalom udvarán – a Bánk bán éppen augusztus 20-án volt terítéken –, aztán a fővárosi nézőknek. Miután elmagyarázza, hogy Erkel Ferenc olyasfajta hiányra talált rá a mondanivalóban, ami nem létezett addig a népzenében, azt is megmutatja, miért érzi a közönség a Hazám, hazám bevezető zenéjének első taktusa után, hogy itt valami fontos dolgokról lesz szó, fontos hangnemben.

„Erkel fogta a cigányzenei motívumokat, aztán szépen rátette a nagy romantikus vasalót, és elkezdte kivasalni olasz stílusban. A mi magyar szívünk pedig ezt hallva azon nyomban megdobban.”

Dani, ne te találd fel a spanyolviaszt!

Az Operabeavató című produkció éveken át telt házzal ment a Katona József Színházban, aztán nagyobb helyet keresett a kis csapat – a karmester mellett neves operaénekesek, köztük Dániel felesége, Kolonits Klára és Göttinger Pál rendező. 2018 ősze óta a 6szín Teátrum a helyszín, és ebben az évadban Mozart Don Giovanni című operáját szedik ízekre. „Igazából már ez is kicsi, egy 350 fős színházterem lenne jó, csak olyan meg nincs Budapesten – ekkorában még mindenki úgy érezhetné, hogy egy házi partin vesz részt, olyan bensőséges maradna a hangulat, mintha vendégségbe jöttek volna hozzánk” – mondja Dániel.

Aki már járt Operabeavatón, az azt is tudja, hogy nincs két egyforma előadás, hiába ugyanaz a cím. Göttinger Pál az operai próbafolyamatba enged betekintést, de minden este más instrukciókkal, Dinyés Dániel pedig kontextust varázsol a zene köré a sok-sok kis történetével – úgy, hogy közben a közönség önfeledten kacarászik a szellemes magyarázatokon.

„Volt egy csodálatos édesapám, aki olyan szigorú kritériumokat állított fel velünk, a gyerekeivel szemben, hogy nem lehetett mást, csak a legmélyebben leellenőrzött dolgokat mondani. Sosem engedte azt a lazaságot, hogy csak úgy beszéljünk a nagyvilágba. Az egyik első mondata, amire emlékszem, az volt, hogy: »Dani, ne te találd fel a spanyolviaszt!« Ha valamibe belekérdezett, és kiderült, hogy nem tudod, kényelmetlenül érezted magad. Jókedélyű ember volt, egyáltalán nem félelmetes, de ebben nem volt pardon. Én azóta el sem tudom képzelni a világot máshogy” – meséli Dániel, honnan az igénye arra, hogy mindennek utánanézzen.

Az Operabeavató ötlete az Ördögkatlan Fesztiválon merült fel, vagy tíz évvel ezelőtt, mivel Bérczes László fesztiválszervező szeretett volna operával kapcsolatos tartalmat a programok közé. Megkérdezte Dánielt, aki a lehetőségek szűkössége miatt úgy döntött, hogy valamiféle magyarázós előadást kellene kitalálni.

„Sokan azt hiszik, ezzel a műfajjal küldetéstudatom van, mint a jezsuitáknak. Pedig mindössze arról van szó, hogy minőségi időtöltést kínálunk a közönségnek” – mondja Dániel szerényen.

„Egy-egy ilyen előadáson pontosan azt teszem, amit a próbákon is, amikor egy énekessel dolgozom. Igyekszem akkor is egyszerre informatív és szórakoztató lenni. A művészetben nem lehet megfélemlítve, befeszülve dolgozni, létezni, magam is voltam ilyennek áldozata, hogy úgy dolgoztam, hogy közben üvöltöztek – akkor a tudásom 30-35 százalékát tudtam adni. Éppen ezért szeretem ezt a felengedett, jókedélyű munkahangulatot – még ha a rosszul szocializált színházi világban ezt sokan gyengeségnek vagy komolytalanságnak is veszik, ha valaki nem üvöltözik és nem szégyenít meg embereket.”

Szórakoztatva okítani

„A szoprán és a tenor szeretik egymást, a basszus keresztbe tesz.” Néha ennyire leegyszerűsített örök igazságokkal magyarázzák az előadáson az opera lényegét (főleg az olasz operáét, de ebben az esetben a Bánk bánét is). Bár Dániel szerint az efféle bonmot-k ma már túl népszerűek, „az emberek néha az édesanyjukat is eladnák egy-egy bonmot-ért”. Az előadás nagyon nagy részben improvizáció, mindössze azt beszélik meg előre, hogy melyik áriákat, részleteket fogják elővenni. Persze mindig olyan operát tűznek műsorra, amit Dániel már legalább egyszer betanított.

A zenei magyarázat és a próbajelenetek váltják egymást, és Göttinger Pál láthatóan még Cseh Antal operaénekest, a produkció állandó szereplőjét is meglepi az utasításokkal.

„Toncsi, még egy kis válságot tegyél bele, hogy a 83 az legyen váratlanul jó hír” – szól a vicces instrukció Figarónak (egy másik szentendrei estén), aki éppen az új szobában méregeti az ágy helyét Susannával, a menyasszonyával. „Sok opera van, ami csodálatos zene, de nem jó színdarab, a Figaro házassága jó, mert Figaro és Susanna átmegy valamin a darab elejétől a végéig, változik, tanul dolgokat” – mondja Göttinger, aki szerint az operával lehet akár színházasdit játszani, vagy zeneakadémiai, doktori értekezéseket lehet róla írni, hogy ott valaki miért nézett balra, annyira komplikált és rétegzett az egész. De valójában a tábortűzi marháskodásnak az örököse, ahol valaha az ősember elrontott egy viccet, és a többiek felnevettek” – mondja aztán a már amúgy is kacagó közönségnek a rendező, hozzátéve, hogy

„egy remekmű mindent elbír”.

A Dinyés-Göttinger tandem nem volt az elejétől fogva együtt. Eleinte csak Dániel mesélt az előadásban zenéről, de aztán viszonylag hamar beszervezett maga mellé egy rendezőt a színpadra, mert szerinte az ő improvizációjuk teszi igazán izgalmassá a produkciót. „Elkezdtem a saját szentenciáimat unni, ezért kitaláltam valamit, hogy nekem is izgalmas és érdekes legyen az este, így jött először párszor Ascher Tamás, majd Göttinger Pali, akivel hasonló a karakterünk és az alapfilozófiánk: szórakoztatva okítani.”

Dániel azt mondja, azt tapasztalta magán, hogy nagy saját rátalálásokat nem tud felmutatni, csak összefoglalni dolgokat, akár előadóként, akár zeneszerzőként. „Kiskoromban még szerettem volna, hogy unikális tőről fakadó tehetség legyen az enyém, aztán kiderült, hogy maga a kor sem ilyen: az értékmentés fontosabb lett az évek alatt, mint az értékteremtés.

A komolyzenével való foglalkozás is értékmentés, és én inkább vagyok olyasfajta tehetség, mint Luke Skywalker, aki egyensúlyt hoz az erőbe, nem pedig olyan, aki kitalálja az erőt.”

Amúgy is mások lettek a színház- és operanézők igényei is, a mozi hatása miatt. „Ma már a filmeken közelről látod a legnagyobb, pontosabban a Hollywood által legnagyobbnak tartott színészeket, és miután ilyen élményed van, nyilván ebből hozol sztenderdeket akkor is, ha operát nézel, vagyis nevetségesnek tartod, ha az énekes beáll a színpad közepére, a bal kezét kinyújtja, és ott helyben elénekel egy teljes frázist. Az énekesekben is megvan a játékkedv, ők is örülnek, ha nem bábunak használják őket egy operaelőadásban.”

A szerelmi fájdalom hangneme

„Nem lehet tizenöt év alatt sok-sok Don Giovanni előadást csinálni úgy, hogy mindig ugyanaz legyen, ez a zseniális mű egyik titka, mindenkinek mást mond”– mondja Dániel, aki egy váratlan pillanatban rock and rollt zongorázik, csak hogy bizonyítsa: a legkülönbözőbb zenei műfajok is egy tőről fakadnak.

„Azért mindig igyekszem hangsúlyozni, de talán soha nem sikerül eléggé: nehogy azt higgyék a nézők, hogy valami általános nagy okosságot mondok, és ami az előadás végére kiderül, az az egyetlen és örökérvényű igazság. Ez biztos nincs így, borzasztóan unalmas lenne, ha mindig ugyanaz az egy igazság létezne. A világunk is halálosan unalmassá válik, ha csak egy valakinek lehet igaza, egy módon, egy lehetséges úton. Az is simán előfordulhat, hogy aki eljön például két Don Giovanni előadásra, az teljesen mást fog hallani a kettőn – szinte szenvedélyesen törekszem arra, hogy amit egyszer bebizonyítottam, annak legközelebb az ellenkezőjét is megmutassam” – nevet.

Mindazonáltal nagyjából három-négy perc, hogy fellángoljon a Mozart iránti rajongása, ha épp ugyanazzal az áriával foglalkozik kétszer egymás után. „Bármikor előjöhet a rajongásom, mert annyira csodálatosan mélyértelmű és ugyanakkor szórakoztatóak az ő művei. Tudnék száz kortárs zeneszerzőt, aki ugyanazt a dallamot mintha már megírta volna, de Susanna áriájában például két hangon múlik, hogy az illetőt Mozartnak hívják vagy Carl Dittersdorfnak.

A zsenit nem hatalmas dolgok különböztetik meg az átlagembertől, hanem picikék, de azok jókor, jó helyen. A brazilok is kis helyen cseleznek nagyokat.”

Azért néhány örök igazságot igenis megjegyezhet az előadás végére az, aki nem járt szolfézsórára gyerekkorában, vagy nem ismer túl sok zenei szakszót. Például azt, hogy a g-moll Mozartnál mindig a szerelmi fájdalom hangneme, és hogy a zenekari kíséret mutatja meg a szereplő gondolatát és az érzelmi hátterét, miközben amit énekel, az az, amit a külvilágnak szán.

Mázli, hogy én nem vagyok sikeres

Az Operabeavatónak láthatóan masszív törzsközönsége van, és a jóhíre szájról szájra terjed – én is egy Ördögkatlanon akadtam rá, aztán ma már a barátaim jelentős része ott lógott a neten, amikor elkezdték a jegyárusítást az őszi előadásokra a 6színben. Dániel azt mondja, operaelőadásokon is találkozott már olyanokkal, akik a beavató után szánták el magukat, hogy közelebbről is megismerkedjenek a korábban nagyon távolinak tartott műfajjal.

„Sokan jönnek oda hozzám, hogy voltak Operabeavatón, én ennek örülök, de hogy ki mit tanult belőle, azzal már mindenki számoljon el maga. Örülök, ha jó véleménnyel vannak az előadásunkról, de ezt igyekszem minél kevesebbszer meghallani, mert az ember egy idő után elhiszi és elkényelmesedik, rugalmatlanná teszi. Sok pályatársamon látom, hogy miután befutottak, kiugróan sikeresek lettek, akkor öt-hat év után elkezdenek csak a külsőségekkel foglalkozni, annyira unják magukat a jóban. Ilyen szempontból kimondottan mázli, hogy én nem vagyok sikeres, ez a helyzet ébren tart, állandó ugrásra készen” – nevet.

És amikor elkezdem sorolni, hogy mint karmester vagy színházi zeneszerző mennyi sikeres produkcióban közreműködött – például a Centrál Színházban a My Fair Lady vagy a Katonában a Poppea megkoronázása –, azt mondja:

A mai világban ahhoz, hogy sikeres légy celebnek kell lenni – és ez már a komolyzenére is igaz –, csak a teljesítményed miatt nem fognak veled foglalkozni.

„Csak ha valamiért az életben is »érdekes« vagy, ha van »történeted«. És ez a honi kritikai életre, díjakra és elismerésekre is igaz. Ennél viszont én lényegesen zárkózottabb vagyok, hogy hagyjam, hogy a magánéletem téma legyen, vagy bárkit is beengedjek oda, ahova csak nekem és a feleségemnek van bejárása.”

Csirkekeltető

Másfél éve nevezték ki Dánielt a Szegedi Nemzeti Színház zenei vezetőjének. „Szeged a legnagyobb operajátszóhely vidéken, de képzelheted, hogy egy ellenzéki város ellenzékinek mondott színháza mennyiből gazdálkodik: gyakorlatilag nulla forint támogatásból indítunk társulatot és csinálunk operákat” – mondja, majd hozzáteszi: „Csakis kizárólag a nézőink jegy- és bérletvásárlásából tudunk új produkciókat kihozni. Ezt a rossz anyagi körülmények ellenére is meg kell becsülni, mindennél jobban.”

Mindenesetre Szegeden olyan elképzelések szerint próbálnak összehozni egy operatársulatot, ami homlokegyenest ellentmond a mai operajátszásnak. Most épp a Bohéméletet próbálják, de lesz még ebben az évadban például Don Giovanni, Szöktetés a szerájból és Stuart Mária is.

„Régóta vágyam, hogy megmutassam, mire lenne jó a vidéki operajátszás.”

A vidéki operajátszásnak Dániel szerint az lenne a lényege, hogy afféle csirkekeltető legyen kezdő vagy kevésbé tapasztalt énekeseknek, megadja nekik azt a kilométert, amivel ki tudják próbálni magukat, hogy később komoly helyeken tudjanak helytállni, ahol a stressz is nagyobb. „Általában odáig szoktak látni itthon a budapesti operaigazgatók, hogy ha van egy fiatal, jó hangú énekes, azonnal adnak neki valami jó szerepet. Nem foglalkoznak a kinevelésével, sem hangilag, sem színészileg, nem reagálnak a hangi változásaira. Aztán nem értik, hogy öt év múlva miért énekel rosszabbul.”

Szerinte vidéken lehetne megtanulni, hogyan kell adagolni előadás alatt az energiát, hogyan kell felépíteni egy próbafolyamatot, hogy ne a végére menjen el a hangod, hanem akkor légy a legjobb formában. „Az éneklés igenis sportteljesítmény, ezt gyakran elfelejtik. Sportolói életmód és regenerálódás kell hozzá. Azt is meg kell tanulni, miként kell bánni a közönséggel, vagy hogy mi a stilisztikai különbség mondjuk Verdi és Mozart között. Minderre a vidéki operajátszás lenne a legalkalmasabb.”

forrás: https://forbes.hu

“EZ A KÖZÖNSÉG HITT BENNÜNK” – INTERJÚ LŐRINCZY GYÖRGGYEL

Lőrinczy György nagy projektekből érkezett májusban a Teátrum vezetői székébe, melyet nyílt pályázat útján nyert meg. Szentendre ugyan kisváros, de Teátruma országos hírű, csemegéket kínáló programsorozat, immár 52 éve. Ezért is volt kérdés, miképpen mutatkozik be az új igazgató a Teátrumnak és a Teátrum Lőrinczy Györgynek. A kulturális menedzser sztárokat felvonultató sajtótájékoztatóval és egy hirtelen megszervezett, nem mindennapi örömzenéléssel adta meg a kezdőhangot a nyárnak, ami utána teltházas előadásokkal folytatódott. Fellépett 13 Kossuth-díjas művész, számos független társulat, láttunk jól bevált produkciókat, és már-már kísérleti, izgalmas előadásokat is.

Ugyan a repertoár nagy részét tavalyról örökölte, Lőrinczy már most hozzá tudott adni egy plusz ízt a fesztiválhoz. Összegeztük a tapasztalatait, beszélgettünk sikerekről, nehézségekről, tervekről, és arról, miért fogadta estéről-estére személyesen a nézőket a MűvészetMalom kapujában. De az is kiderült, hogy hívják a rejtélyes és nyugodt vörös macskát, aki néha felbukkant az előadások alatt.

Kérlek fogalmazd meg egy szóban, milyen volt az első nyarad Teátrum vezetőként!

Élvezetes.

A fesztivál igazgatása, menedzselése, igazi flow-élmény volt?

Lehet, hogy furcsán hangzik, de én mindig abból indulok ki egy projektnél, hogy én magam örömömet leljem a létrehozásában. Hiszen csak akkor van meg az esély arra, hogy másnak is élvezetes lesz az eredménye. A kollégáim és én örömünket leltük a munkában, ezt állíthatom. Fontos és pozitív visszajelzés volt, hogy az új helyszínen, a MűvészetMalomban, az ottani munkatársak milyen sokat segítettek nekünk, és milyen lelkesen nézték estéről-estére a repertoárt. Persze látjuk a hibákat is, tudjuk, hogy van miben javulni.

A Teátrum 52. nyarán hány produkció állt színpadra?

28 produkcióból 32 előadás volt, a gyerekelőadásokkal és a – szakmailag is nagyon fontos – Nyílt Fórum felolvasóestekkel együtt. Ebből egyértelműen ősbemutatók voltak a Rost Andrea feat, azaz Andrea könnyűzenei estje a Hot Jazz Banddel, a Gergye Krisztián rendezte Szinesztézia, és a Csend-etűdök, amit Szokol Judit állított színpadra. Emellett voltak olyan előadások is, melyeket bizonyos értelemben vehetünk akár ősbemutatónak is, mert A kékszakállú herceg várának két zongorára átírt változata itt került először nézők elé.

De ide tartozik a Nevetséges sötétség is, ami ugyan hangjátékként már létezett, de színpadon nálunk valósult meg. Valamint Denis Kelly nagyhatású darabját, az Árvákat is Szentendrén játszották először hazánkban.

Sok, szám szerint 9 előadás a Szentendrei Teátrum koprodukciójában jött létre. Ez mit jelent a gyakorlatban? Hogy segítette a Teátrum ezeket a projekteket?

Minden fesztiválnak érdeke, hogy unikális programok is legyenek a repertoárjában. Kisebb rendezvénysorozatok, mint amilyen a Teátrum is, ritkán tudnak egyedül finanszírozni egy előadást, de nem is tudnák – szaknyelven szólva – kijátszani. Ezért praktikusak az együttműködések. Például a Kőszegi Várszínházzal közösen finanszíroztuk a Szinesztéziát, amit itt is és ott is előadtak. Együttműködésnek azt hívjuk, amikor nem csak az történik, hogy kifizetjük egy előadás fellépti díját, hanem magába a létrehozásába is beszállunk anyagilag, és adott esetben kreatív munkával.

Hogy alakult a jegybevétel?

Jobban, mint vártuk. A többi fesztiválhoz és a színházakhoz hasonlóan nem tudtuk belőni, mire számíthatunk a pandémia után. Biztos érzékelték a nézők, hogy 2019-hez képest nem nőtt a helyár, ami egyébként is alacsonyabb, mint a magyar átlag. Beigazolódott azok jóslata, akik szerint a bezártság után a nézők nagyon vágynak majd színházba. Én azt hittem visszafogottabb lesz az érdeklődés, de a magyar kultúraszerető közönség minden várakozásomat felülmúlta. Viszont a jegyvásárlási szokások átalakultak: a nagyon keresett előadásokra pár héttel előre megvették a jegyüket az emberek, a többi előadásnál az utolsó napokban lendült meg a jegyeladás. Tehát a nézők már rövidebb távon tervezik a programjaikat.

Dedikált célod volt, olyan rendezvénysorozatot teremteni Szentendrén, hogy a nézőknek ne kelljen Pestre menniük előadóművészeti élményért. Ezt a célt elértétek, a nyár teltházzal ment, a nézők javarésze a térségből jött.

Engem meglepett, hogy milyen erős a Dunakanyar közönsége, hogy tényleg értékelik az érdekes előadásokat. Sok arc köszönt vissza, akik legalább 8-10 estén itt voltak, de olyan is volt, aki az összeset látta. Említettem már más interjúban, hogy kisvárosban még nem csináltam ilyen jellegű rendezvényt, ezért ez nekem tényleg sokat jelentett. Volt budapestiként a fővárosi nézőkben is gondolkodtam, amikor pályáztam a munkára. Őket szintén meg tudtuk szólítani.

Úgy érzékeled, hogy bővült a Teátrum eddigi törzsközönsége?

Igen, de ez nem könnyű, mert sokféle műfajú, stílusú repertoárt raktunk össze. A hangsúly mindig a színvonalon van, ezt nem tudom elégszer elmondani. További kellemes meglepetés volt, hogy ez a közönség hitt bennünk, és olyan előadásokra is eljöttek, ami némiképp kísérleti volt számukra. Erre jó példa az Operabeavató, mert itt először nem ismerték ezt a produkciót, de bizalmat szavaztak neki, majd rácsodálkoztak, milyen remek mulatság volt.

Nyár elején, a SzentendREstart nyitóesten összehoztad a Dunakanyar sok első osztályú művészét egy fantasztikus örömzenélésre. Jövőre is számítasz ilyen együttműködésre?

A SzentendREstart tulajdonképpen egy „luxuseste” volt, mert a nyitókoncert művészei, Falusi Mariann, Fischl Mónika, Szvorák Katalin és Molnár Levente önmaguk elvittek volna egy-egy teljes showt. A város és a térség színvonalát mutatja, hogy jókedvvel összejöttek, és 20 perces blokkokban énekeltek nekünk. Mindenképpen szeretnék még ilyet, ebben az ötletben nagy tartalékok vannak. Sok művészhez egyszerűen az egyeztetés miatt nem tudtunk eljutni idén.

Az előadások előtt – talán két este kivételével, amikor máshol kellett megjelenned -, ott álltál a MűvészetMalom ajtajában, és fogadtad a nézőket. Ez milyen élmény volt?

Én ezt imádom! Nagyobb eseményeknél is így tettem, amin sokan csodálkoztak, de ez nekem nem áldozat, hanem természetes gesztus. Házigazdaként vagyok jelen, ez az egész olyan, mint egy vendégség, és én olyan családból jövök, ahol a barátok, a vendéglátás fontos dolog. Őszintén szólva, ez a legélvezetesebb része a munkámnak. Kifelé menet a nézők értékes visszajelzéseket adtak nekem, mondták, hogy ez az előadás nagyon jó volt, de olyan is volt, mikor közölték, hogy na ez nem tetszett, a múlt heti darab jobb volt. Teátrum házigazdaként is az emberi kapcsolatok, a kommunikáció érdekel a legjobban.

Mi a legmerészebb víziód 2022-re?

A legmerészebb vízió az, hogy visszanyúlva a Teátrum legjobb hagyományaihoz, megtaláljuk azt a speciális, bejátszható teret, ahol egy kizárólag idekészült produkciót többször elő tudunk adni a nyár folyamán. Ennek sok vonzata van: anyagi, hogy meg tudjuk valósítani, legyen meg ez a hely a városban, ezt a helyet le tudjuk zárni hetekre stb. Ideális esetben ez az előadás a Szentendrei Teátrum produkciója lesz, ami egy-két más szabadtéri színházban megy még, és kész, máshol, később nem játsszák. Tehát vagy megnézed a nyáron, vagy lemaradtál róla. Ebben a jövőbeli előadásban össze fog csengeni a szakmai ambícióm a közönségigénnyel, egyértelműen unikális estét szeretnék megvalósítani. Nem lehet majd azt mondani, mint mondjuk idén, a Forte társulat által előadott Az égő háznál, hogy hideg van, majd megnézzük ősszel a Szkénében. Pedig Az égő ház az egyik legkiemelkedőbb produkció volt, olyan különös világ megteremtésével és páratlan színészi munkával, amit csak a legnagyobbaknál láthattunk, mint például a legendás, orosz Gaudeamus előadásban. Azt gondolom, hogy Horváth Csaba és társulata úgy lakta be a MűvészetMalom terét, hogy az máshol nem reprodukálható. (Bár a Szkéné kiváló igazgatója, Tana-Kovács Ágnes kérdezte is viccesen, hogy mennyiért adom kölcsön a díszletet – azaz a Malom teljes épületét -, háttérnek.) De visszatérve a jövő évi, legmerészebb álomra: az egyedi, és egynyári produkciók mellett szól az a rendkívüli, friss energia is, ami akkor alakul ki, amikor nagyon különböző társulatokból jött színészek végre együtt dolgozhatnak. Szeretem kitalálni, hogy kik fognak jól együttműködni. De az őszi-téli szezonra is vannak terveim, többek közt a PMK (Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár) színháztermével.

És mik az egyéb tervek jövőre, min szeretnél változtatni?

Szeretnénk bővülni, az idei 200 fő helyett 260 embert befogadó nézőteret létrehozni a Malomban. Szeretnénk az érzékelhetően nagy érdeklődést kiváltó előadásokból többet játszani. Kicsit szűkíteném a repertoárt, ami nem könnyű vállalás, mert már most tudom, milyen sok jó előadással fognak megkeresni.

A zenei és operaprogramok is kitűnően érezték magukat nálunk, azokat szeretném megtartani. Valamint, ha lesz rá anyagi lehetőségünk, a Barcsay udvaron alakítanánk ki a zenei helyszínt, hisz ott évtizedekig működött egy legendás jazz-udvar.

Mi volt a legnagyobb tapasztalatod a nyáron?

Az, amit eddig is tudtam, hogy egy ilyen projekthez kell egy nagyon jó csapat, hogy ez nem egyszemélyes játék. Ez a csapat megadatott.

Melyik volt a legmeghatóbb pillanat?

Nekem személyesen a már említett Horváth Csaba, valamint Herczku Ági fantasztikus előadásai, mert velük többévtizedes barátság köt össze. Mint Teátrum munkatársnak, a Hat tánc előadás előtti esővíz felmosása együtt a nézőkkel, és A kékszakállú herceg vára volt a csúcspont. Mindezek mellett az indulás, a sajtótájékoztató, ahol Rost Andreától Hajduk Károlyig rengeteg nagyszerű művész jött el promózni a Teátrumot.

Mi volt a legnagyobb siker?

Nagyon különböző sikereink voltak. Az is siker volt, amikor Molnár Piroska és Jordán Tamás a Kései találkozásban elbűvölték a közönséget, és az is, amikor Gergye Krisztián a Szinesztéziában egy teljesen járatlan úton járt, és az előadása össze volt kötve egy pop-up kiállítással. Vagy Bordás Barbara csodás beugrása az Operabeavatóba, aki előadás közben érkezett meg egy másik produkcióból, és tapsosan vonult fel a színpadra a nézők között. Beképzelten mondhatom, hogy minden siker volt, de többféle siker.

Mi okozott stresszt?

Természetesen az időjárás, ami szerencsére csak a Love Letters estjén tréfált meg minket. Ez egy kétszer elhalasztott előadás volt. Hernádi Judit és Gálffi László naptárában nem volt másik szabad este, nem tudtunk esőnapot kitűzni. Ráadásul a nézők egy részének legalább egy éve megvolt a jegye, nagyon várták a produkciót. A meteorológiai előrejelzés vihart jósolt, ezért nekem a biztonság érdekében hoznom kellett egy felelős döntést, így mindent átszerveztünk a PMK színháztermébe. Ott viszont nincs légkondicionálás, ezért baromi meleg, fülledt volt a levegő. A vihar persze nem jött, így a nézők egy része azt gondolta, hogy ok nélkül „fullasztom meg” őket. Az a legstresszesebb, amit nem én befolyásolok, és az időjárás ilyen. Ebből az a tanulság, hogy jövőre mindent eleve esőnappal szervezünk.

Melyik nap nézted legtöbbször a met.hu-t?

Az utolsó előadáson, a Hat táncon, ami sajnos el is maradt.

A szabadtérnek nem is az eső, vagy a futó zápor a legnagyobb ellensége, hanem a hideg. Egy szép nyári estén ingujjban, nyári ruhában, csodás dolog szabadtéri színházban ülni. Az augusztus végi hidegebb esték viszont engem rémesen megviseltek, mert azt éreztem fázik a közönség. A fellépők kevésbé, őket vitte a flow. (nevet)

Mi volt a legérdekesebb visszajelzés?

Az Árvák előadás megítélése a közönség részéről. Sok minden volt a palettánkon, a Rost Andrea énekelte felhőtlen kupléktól a nehéz témájú, káromkodós Árvákig, a kísérleti jellegű 3Nővértől a posztmodern Nevetséges sötétségig. Ezért arra biztatom a nézőket, hogy nézzenek kicsit utána mit ígér a produkció, hogy be tudják lőni kb. mire számíthatnak. De persze volt olyan is, hogy valaki az első húsz percben idegenkedett az előadástól, aztán magával ragadta a játék.

Hogy hívják a vörös macskát, aki néha nagy nyugalomban megjelent a nézőtéren vagy a színpadon?

Carlos a neve. Ő sajnos csak egyszer lépett a világot jelentő deszkákra, Az élet értelme, azaz Mácsai Pál és Lukács Miklós estje alatt, mikoris átsétált a színpadon. Úgy tűnik, csak Örkény érte el az ingerküszöbét. (nevet) Carlos egyébként a koncerteken meg a lazább estéken szabadon jöhetett-mehetett, viszont a drámai produkcióknál megkértük a gazdáját, hogy csukja be a lakásba. A Kékszakállú alatt, hogy úgy mondjam, dramaturgiailag nem lett volna szerencsés a jelenléte. (nevet) Valamint vannak fecskék is, akikre nagyon vigyáztunk. Komoly logisztika volt kitalálni a díszletet, hogy meglegyen a repülési járatuk, ha netán egy díszlettel eltakartuk a Malom pár ablaknyílását. De szerencsére a fecskéink már az első próbák alatt, egy-két kör után megtalálták új röppályájukat.

forrás: https://szinhaz.online

Ennyire még sosem volt átpolitizálva a szakma

Interjú Lőrinczy Györggyel

Művészeti menedzser, kommunikációs tanácsadó, kreatív producer. Egy cikluson keresztül igazgatta sikeresen a Fővárosi Operettszínházat. Volt az NKA alelnöke. „Kicsit távolabb szeretnék kerülni a kultúrpolitikától” – mondja. Májustól a Szentendrei Teátrumot vezeti, a régi mellett új arculatot is adva a színháznak. Pályáról, sikerekről, nehézségekről és új kihívásokról is beszélgettünk Lőrinczy György igazgatóval

Az idei évadtól a Szentendrei Teátrum igazgatója vagy. Valamikor a kilencvenes évek elején ugyanitt projektmenedzser voltál. Érdekesen keretezi a pályát.

Vannak szívügyek, fontos helyszínek, fontos műfajok, s azokhoz az ember vissza-visszatér. Az opera, a zenés színház is ilyen szívügy. A kulturális élet, az élet változása miatt úgy éreztem, jó lenne most kicsit nyugodtabban élni. Szigetmonostorra, az egykori családi házba költöztem, így még ez is köt a Dunakanyarhoz, Szentendréhez. Hogy keretezi-e a Teátrum vezetése az életem, remélem, s azt is, lesznek mellette más munkáim is.

Vannak is, a Benczúr Ház, a Vadászati Világkiállítás magyar kiállításának kurátora…A Benczúr Kert kulturális programjai talán hasonló munkát jelentenek, mint Szentendre.

A Benczúr Ház alapvetően más, a múzeumokhoz kapcsolódik, mások a prioritásai, de ha az ember benne van a szakma kapcsolati hálójában, ezek segíthetik egymást. Amikor a Benczúr Ház mellett az NKA alelnöke is voltam, akkor a Halmos Béla Kollégium fiatal művészeinek ott találtam helyszínt, azóta is ott működnek egy nagyon sikeres táncház- és koncertsorozattal. Ezek a kapcsolatok ide-oda működnek. Szentendrének is jó, ha olyan ember csinálja, aki jobban benne van a véráramban. Remélem, hasznos lehet itt is az elmúlt harminc évben megszerzett szakmai tapasztalatom.

Bár 2019-ben újra pályáztad a Budapesti Operettszínház vezetését, Kiss-B. Attilát nevezték ki. Április végével megszűnt az NKA alelnökséged is. A pandémia talán lehetőséget adott arra is, hogy kicsit el lehessen tűnni. Segítette a döntéseidet, az újragondolásokat?

A két történet annyiban más, hogy az NKA-nál ritka, hogy valaki többször töltse be a pozíciót. Az Operettnél más a helyzet, ott a pályázat beadása előtti másfél év komoly krízishelyzet volt.

Ebben az utolsó, nagyon viharos évben, amelyben látszódott a vég is, miben bíztál?

Most már máshogy látom ezt az egészet. Közel húsz évet dolgoztam együtt Keróval (Kerényi Miklós Gábor), a társulattal. Tartoztam ezzel a társulatnak és magamnak is, hogy beadjam a pályázatot, de mint minden nyílt pályázatnál, tudtam, nem biztos, hogy megnyerem. Az Operettszínház páratlanul sikeres korszaka kettőnk közös munkája volt.

Ilyenkor mi törik, a szakmai bizalom, a barátság?

Nem volt elég a két év, hogy tisztán láthassak…

Fáj vagy dühös vagy?

Már egyik sem. Nem akarom megtagadni, szeretném a sikereket és az élményeket magammal vinni. . Már nem fáj, és nem vagyok dühös. Büszke vagyok arra, hogy a nehézségek ellenére is sikeresen végigvittem a főigazgatói ciklusom, és büszke vagyok a teljesítményemre. Már félre tudok tenni mindenféle indulatot , s arra emlékezni, ami gyönyörű volt.

Rengeteg új lehetőséget kaptam, az izraeli Magyar Kulturális Évadot csinálhattam, most a Vadászati és Természeti Világkiállítás kulturális programjaiért vagyok felelős. A Teátrummal pedig visszakaptam azt a lehetőséget, hogy a színházzal is foglalkozzak.

A Szentendrei Teátrumnak a kezdetekig visszanyúló hagyományai vannak. Megörököltél az előző igazgatótól, Vasvári Csabától bemutatókat. Mit tartasz meg a régi arculatból, miben változtatsz?

Az idei prózai bemutatók, a klasszikus színházi előadások nagy részét még Csaba indította el, ezek az ő innovatív látásmódját, jóízlését dicsérik. A műfaji kalandozások, a crossover, az én mániáim. Minden jóra és izgalmasra nyitott vagyok, ilyen például Mácsai Pál és Lukács Miklós közös estje, Herczku Ági folklórszínháza, Rost Andrea jazz-koncertje, Gergye Krisztián képzőművészeti alapú projektje. Minden olyan izgat, amikor jó művészek és különböző műfajok kacérkodnak egymással.

Az előadások helyszíne, a MűvészetMalom, a képzőművészet egyik fontos helyszíne, de voltak már itt koncertek, performanszok is. Ez mennyiben határozza meg majd a Teátrum profilját, egy még erőteljesebb összművészeti karaktert?

Ez mind a terveim között van, nyitott vagyok minden olyan egyedire, ami a hely furcsa és inspiráló hangulatából táplálkozik. Azt kell megtalálni – amit a Főtér után szerintem a Városháza nem tudott pótolni – hogy mi az, ami olyan egyedi hangulatot ad a Teátrumnak, amiért érdemes kocsiba ülni. A Malom olyan hangulatot képes teremteni, mint például Kőszeg és Gyula várszínháza.

A Kőszegi Várszínházzal már vannak közös tervek. A többi nyári színházzal is tervezel szorosabb együttműködést?

A Kőszegi Várszínház igazgatójával, Pócza Zoltánnal, aki egyben a Szabadtéri Színházak Szövetségének elnöke is, tervezünk olyan közös előadásokat, amelyeket végigvinnénk ezeken a játszóhelyeken. Koprodukciópárti vagyok, többszáz fős, ezres szériájú nemzetközi produkciókat is szerveztem. A közös munkáknak anyagi, művészi és a kommunikációs előnyei vannak.

Ezzel a múlttal nem túl kicsi Szentendre, az eddigi pályához képest nem visszalépés?

Sokan gondolják így, de nem. Nagyon élvezem. Az NKA megtisztelő feladat volt, talán eddigi szakmai életem csúcspontja, de a kultúrfinanszírozási területnél nekem több örömet ad a kreatív, konkrét produkciós munka. Hogy mekkora intézményt vezet az ember, persze nem mindegy. De most élvezem a projekt alapú munkát. A feladatom ugyanaz, mint az Operettnél volt, de sokkal kisebb a felelősség, szabadabb vagyok, több műfajjal, több kollégával dolgozhatom együtt. Most itt szeretnék olyat létrehozni, ami méltó az eddigi pályájámhoz.

Sok olyan funkciód volt és van, ahol a szakma és a politika szétválaszthatatlan. Lehet-e ma kulturális intézményt a politikából hátrább lépve vezetni?

A magánszférában szocializálódtam, ahol a megrendelőkkel kell jóban lenni, nekik megfelelni. Kulturális intézményi vezetőként a városvezetéssel, a kultúrpolitikával egyfajta jó viszony elkerülhetetlen. Ennyire még sosem volt átpolitizálva a szakma, de mindig fontos volt az együttműködés. Szeretnék kicsit távolabb kerülni a kultúrpolitikai döntésektől. A szakmából kerültem a kultúrpolitikába. Azt remélem, és úgy tapasztalom, hogy még azok a kollégák is, akikkel voltak kultúrpolitikai vitáim, elismerik a munkámat.

Az elmúlt években Vasvári Csaba nagy hangsúlyt helyezett az SZFE-vel való együttműködésre, teret adott a színművészetis előadásoknak. Gondolkodsz-e hasonló közös munkákban? Tavaly, amikor az SZFE-t ellehetetlenítették, már nem tanítottál ott. Mit gondolsz az egészről?

Hat éven át én is ott tanítottam színházmenedzsmentet. A lányom Almási Tamás dokumentumfilm rendező szakára jár. Több oldalról is megérintett. Elkeserít, hogy nem tudtam benne segíteni, hogy méltatlan módon történt az egész. Az idei évadban volt tanítványaimnak, Fabacsovics Lili-Szokol Judit darabjának, a Csend-etűdöknek nálunk lesz az ősbemutatója, Dohy Balázs egy lengyel hangjátékból, a Nevetséges sötétségből rendezett darabot. Sardar Tagirovsky, a színházi élet egyik legizgalmasabb fenegyereke is rendezett nálunk. Horváth Csaba – az SZFE emblematikus tanára – Forte Társulata is izgalmas előadást mutat be.

A Forte Társulat kapcsán eszembe jut, hogy valamikor te is táncoltál. Ez még erősebb kapocs a műfajhoz?

Olyannyira, hogy Horváth Csabával egy színpadon is álltunk A szarvassá változott fiak című Novák–Markó produkcióban. Ez egy plusz, de bárkit nem hívnék meg, akivel együtt húztunk csizmát. Csabával minden tekintetben elfogult vagyok. Kiemelkedő alkotónak, nagyszerű embernek tartom, fontos volt, hogy már az első évadomban megjelenjen egy új produkcióval.

A táncos karrierednek miért lett vége?

Mert nem voltam elég tehetséges. Novák Tata Bihari együttesében táncoltam, ott nekünk kellett mindenfélét szervezni, én inkább abban jeleskedtem, s olyannyira jól sikerült, hogy benne ragadtam.

Fájdalmas volt rájönnöd, hogy nem vagy elég tehetséges a tánchoz?

Fájdalmas, de iszonyatosan nagy szerencse, ha az ember ezzel még nagyon fiatalon szembesül, s még nagyobb szerencse, ha a sors és a mesterei olyan pályát mutatnak neki, ami ezzel összefügg, amiben karriert csinálhat, s talán a legjobbak közé kerülhet. A színpadon mindig volt bennem szorongás, megfelelési kényszer, ritkán éltem meg önfeledten, egy jól összehozott előadás a nézőtérről nekem mindig boldogság.

A működési és bérköltség húsz millió forint, ami ehhez a tervhez szűkösnek tűnik. Milyen egyéb forrásokból gazdálkodik a Teátrum?

Vannak az NKA-pályázatok, amelynek a lehetőségeit jól ismerem, voltam már vadász is, most nyúl lettem. A működési és előadó-művészeti kiegészítő támogatásból már részesültünk. És nagyon sok olyan lehetőség van, ahol projektekre lehet pályázni, a Miklósa Erika-Balázs János koncert is így valósul meg – a Cziffra 100 Emlékév keretében. Helyet adunk az eseménynek, de Szentendrének ez egy fillérjébe sem kerül. Azt hiszem, jól tudom, hogyan kell erőket mozgatni a kapcsolatrendszeremmel, nemcsak a pénzben kapott támogatás tud eredményes lenni.

Szentendre azért is fontos lehet, mert a környéken élt a családod, te most visszaköltöztél. A második Operett-pályázatodban hosszabb részt szentelsz a családodnak. Mennyiben határozta meg a pályádat?

Sokáig mélyebben nem foglalkoztam a családi történetekkel, de negyven fölött elkezdett foglalkoztatni, hogy milyen érdekes például, hogy mindkét ágon megjelent a kultúraszervezés. Anyai ágon a Jankovich-család, közte a Pesti Magyar Színházat is alapító Jankovich Miklós műgyűjtő, mecénás, a miniszter dédapám nagyon erős kulturális vonal. A Lőrinczy családban a népi író dédapám, Lőrinczy György, s a Klebelsberg munkatárs nagyapám, Lőrinczy Szabolcs. Apám élete is a színház volt, meghatározta nekünk, a három fiúból kettőnek az életét. Szerencsés vagyok: a szenvedélyemből élek, s a családi hagyományokat is folytathatom.

forrás: https://art7.hu

Operabeavató: a Szentendrei Sorozat képei

Fotós: Deim Balázs

Forrás: Szentendrei Teátrum

Beugrás a ma esti Operabeavatóban!

Improvizáció az élet! Ma este is Operabeavató 8 órakor a MűvészetMalomban! A Bánk bán és a Don Giovanni után Göttinger Pál és Dinyés Dániel vezetésével ezúttal a Carmen kulisszatitkait ismerhettük volna meg, de a címszereplőnk sajnos reggelre megbetegedett. Sem a Teátrum, sem az Operabeavató csapata nem ismer azonban lehetetlent, és a kiváló énekesnő, Bordás Barbara lesz esti főhősnőnk, a szó minden értelmében. A műsor is változik picit,
és Carmen mellé Figaro is érkezik! Cseh Antal már állandó szereplőnk péntek óta, ő ma este Bordás Barbara partnere is. Ha szeretné tudni, hogyan is improvizálunk mi és az Operabeavató csapata, ne hagyja ki a ma estét! www.szentendreiteatrum.hu

forrás: Szentendrei Teátrum Facebook

Operabeavatók Szentendrén!

TISZTELETTEL ÉS SZEMTELENÜL ELMESÉLT OPERÁK – INTERJÚ DINYÉS DÁNIELLEL

Ha Ön még nem ismerné az Operabeavató receptjét, íme: egy népszerű opera néhány kulcsjelenetét elénekli két-három kiváló énekes, Dinyés Dániel zeneszerző-karmester pedig beavatja a nézőket a darab rejtelmeibe, hihetetlenül izgalmas kontextusba téve a művet. Mindeközben Göttinger Pál, rendező improvizációs feladatokat ad az énekeseknek. Az egészet együtt főzik össze egy szórakoztató és informatív kulturális csemegévé.

Az Operabeavatóhoz nem szükséges előzetes ismeret a művekről. Viszont lehozza a klasszikusokat a piedesztálról, tisztelettel, de szemtelenül, frissen néz rájuk – már maga az, hogy improvizálnak benne! -, ami példátlan hozzáállás a Nagy Komoly Operákhoz.

A közönség évek óta habzsolja az élményt: az Operabeavató teltházzal megy, akár a Katona József Színházban, akár az Ördögkatlan fesztiválon, akár a Hatszín Teátrumban játszák. „Egy hónap Operabeavató nélkül, olyan, mint a Bohémélet Mimi kis hideg kezei nélkül.” – írta egy nézőjük, mikor a pandémia miatt elmaradtak az előadások.

Szentendrén a Bánk bán, a Don Giovanni és a Carmen titkaiba avatnak be minket. Dinyés Dániellel beszélgettünk, aki egy elképesztő „áriában” azt is előadta, hogy Sherlock Holmesként nyomozott Mozart után.

Nincs két hete, hogy az Ördögkatlan péntek estéjén Mozart Requiem-jét vezényelted, majd másnap két Operabeavatót tartottál, egy Bohéméletet és egy Don Giovannit. Milyen volt a közönség?

Az előadások a beremendi templomban voltak. Meglepődtem, hogy mindkétszer tömve volt a templom, a földön a padok mellett, és az apszisban is ültek. Tényleg a csilláron is lógtak.

Miért volt ez meglepő? Az Operabeavató előadásain teltház szokott lenni.

Nem a teltház, hanem az volt furcsa, hogy egy pandémia közepén van ez a teltház. Bevallom, két év alatt elszoktam a közönséggel való közvetlen találkozástól.

Akik egyébként rendkívül lelkesek, kedvesek voltak, kiváló volt a hangulat. Az ember erre a pár órára elfeledte, hogy világjárványban vagyunk, és hogy sajnos biztosan jönni fog a következő hullám. Ami valószínűleg megint meg fogja nehezíteni a találkozást.

Az operák iránti mély, szenvedélyes kötődés világlik ki a pályádból, az Operabeavatóból, és az összes nyilatkozatodból. Honnan hozod ezt a rajongást?

Otthonról, a gyerekkoromból. Már nagyon fiatalon blattolni tudtam a zongorán az operákat, a bátyámmal az összes szerepet elénekeltük ketten, általában övé voltak a női szerepek, enyémek a férfiak. Göttinger Pali is gyerekkorából hozza azt, hogy operaértő és -rajongó egyben. Mindketten élvezzük az énekesekkel való közös játékot, meg a másik elemzését a darabról. Palival azt szoktuk mondani, hogy minden egyes Operabeavató premier.

Miért, az Operabeavatót végig improvizáljátok?

Ez teljes improvizáció, és erre a metódusra nagyon vigyázunk.

Élvezetes az énekeseknek, hogy nem tudják, mit fogok elemezni zeneileg, sem azt, hogy Pali mit fog tőlük kérni színészileg.

Annyit egyeztetünk, hogy melyik három részletet adják elő az adott operából. Az előadás előtt áténekeljük a részeket, de semmit nem próbálunk el előre.

A Don Giovannit például már régóta játsszátok, neked, hogy marad inspiratív ez a remekmű?

Nézd, a Don Giovannit 1787 óta nem sikerült megunni, pont én kezdeném el? Rengetegszer tanítottam be, jó pár produkcióban részt vettem, és ha minden igaz, most fogom vezényelni Szegeden karmesterként is. Inspirációért nem kell a szomszédba mennem, csak ki kell nyitnom a kottát.

Egy interjúban használtad az Operabeavató-stílus kifejezést. Ez mit jelent?

A kedvesen tiszteletlen, vagy úgy is mondhatom, hogy a nagyon nagy tisztelettel szemtelen előadásmódot jelenti. Mert valami ilyesmi, amit Göttinger Palival csinálunk.

Abból indulunk ki, hogy egyrészt emberek voltak a zeneszerzők, másrészt abból, hogy sokkal többet tudunk meg a dologról, ha nem ájultan nézzük a műveket, hanem addig piszkáljuk őket, amíg el nem árulnak mindent magukról. Azt is, természetesen, hogy merre nem szeretnének alakulni és azt is, hogy hogyan érzik magukat a legjobban.

A hagyományos operaelőadásokban nem látom az énekeseken a lubickolást a szerepükben, míg az Operabeavatón kijön belőlük a remek színpadi színész.

Miért van ilyen pregnáns különbség a két játékmód között?

Ha azt kérdezed, miért nem ezt látjuk a hagyományos operajátszásban is, akkor azt kell mondjam, hogy a jelenlegi opera-színházi metódussal van a baj: nem biztosítja az énekesnek a kellő mennyiségű és minőségű felkészülést zeneileg. Így az énekes még akkor is a saját zenei, hangi bizonytalanságával lesz elfoglalva, amikor már rég színészi kérdésekkel kéne csak törődnie. Örök probléma a rendezők időbeosztása egy próbafolyamat kapcsán, hogy mivel töltik idejüket. A forgó és a zsinórpadlás használatával, vagy avval, hogy végig vezessék az énekesüket az összes „veszélyen” és bizalmi légkört hozzanak létre maguk közt. Ehhez jön hozzá még a számok és statisztikák bűvöletében való élés, ami nem a minőségben hisz, mert az matematikailag megfoghatatlan és egy nehezen kontrollálható érzetről szól, ami minden nézőben egyenként kell, hogy megszülessen: „ez igen jó volt”!

Van egy furcsa megcsontosodott hiedelem abban, hogy az énekesek mire képesek, pedig ők a legboldogabbak, amikor a színészi képességeikre is szükség van. Ha erre nincs igény, mert csak cserélhető bábuként gondolnak rájuk, akkor természetesen ők sem használják ezt a tudásukat.

Az itthoni, rendkívül centralizált operajátszásnak vannak szegmensei, amit nehéz, vagy jelenleg lehetetlennek tűnik áttörni. Persze a zenében más a színjátszás, mert a kottában adott idő van mindenre, arra kell úgy rácsatlakoznia az előadónak, hogy természetesnek hasson a megadott számú ütemben. Ez lényegesen nehezebb feladat, mint a prózai színész szabad időkezelési lehetősége egy darab megvalósítása közben. De ha lenne elég minőségi idő próbálni, akkor el lehetne mélyedni a darabban és a szerepben annyira, hogy ezt az igen-igen nehéz dolgot át lehessen hidalni és akkor a színjátszás színvonala is megemelkedne sok operaelőadásban.

A fiatalokat, akik nem ismerik az operairodalmat, hogyan lehet becsábítani az Operabeavatókra?

Sokszor hallom ezt a sületlen PR mondatot, hogy „az előadás közelebb hozza a fiatalokhoz az opera műfaját”. Először is, ehhez a fiataloknak ott kéne ülniük a nézőtéren maguktól, utána lehetne próbálkozni a közelebb hozással. Nem hiszek abban, hogy csinálunk a „fiataloknak” felkiáltással egy előadást, és ők hirtelen a homlokukra csapnak a péntek esti partizásuk közben, hogy „de hülyék vagyunk, miért nem megyünk el az operába inkább”?

A suttogó propagandában hiszek, abban, hogy valaki eljön az idősebb korosztályból, ha jó volt, akkor elmondja a barátainak, elmondja a gyerekének, unokájának, hogy figyelj ez még neked is tetszene. A fiatal a negyedszeri unszolásra eljön, és ha tényleg jó a produktum, akkor elmeséli az évfolyamtársainak. Hogy menj el rá, mert te is élvezni fogod!

Az egyik nyilatkozatodban mondtad, hogy a jelenlegi tanítási rendszer nem köti össze a gyerekek fejében a pontokat egy képpé. Te az Operabeavatón kontextust festesz fel a zene köré, mint egy freskót. A nézőkben hirtelen összeáll a kép, és megelevenedik az adott kor.

Ha édesapámnak lelkesen meséltem valamiről, mindig azt mondta, hogy és azt tudod egyébként, hogy…Erről a mondatról már négyéves koromból is vannak emlékeim. Mindig megkérdezte, hogy az adott dolognak tudom-e, a második, harmadik, negyedik rétegét, vonatkozását, összefüggését. Másik két fontos mondata volt még, hogy ha érdekel valami, az tényleg érdekeljen, illetve: Dani, nagyon vigyázz arra, hogy ne te találd fel a spanyolviaszt! Ez alatt azt értette, hogy mindennek utána kell nézni.

Ha az ember elkezd utána nézni egy zenemű vonatkozásainak, akkor kinyit egy ajtót, ami mögött egy végtelen birodalom van…

Igen, ez ilyen. Ha például érdekel a Szöktetés a szerájból Mozart opera, akkor ne csak a kotta érdekeljen, hanem nézd meg Mozart leveleit is. Jó, megnézed a leveleit. Azokból kiderül, hogy Salzburgból akkoriban rúgták ki. Meg kell nézni, hogy miért rúgták ki. Erre kiderül a zeneszerző és az érsekség közötti konfliktus, mire felmerül, hogy miért nem fért össze Mozarttal az érsekség. Erre kiderül, hogy az egyházi és a világi szolgálat nem volt összeegyeztethető. Ha ez igazán érdekel, akkor nézz utána, hogy miben állt az egyházi és a világi szolgálat, és miért nem volt összeegyeztethető ez abban a korban, amiben ott élt és komponált a zseniális Mozart. Erre kiderül, hogy miért nem engedték neki, hogy szabadon alkosson. Ekkor utána kell nézni, hol volt Salzburg előtt, hogy a szabad alkotás ilyen fontossá vált számára. Kiderül, hogy Mannheimben. Ekkor utána kell nézni a mannheimi iskolának, amiről kiderül, hogy ez az irányzat az egész akkori szimfonikus gondolkodásmódot átalakította. Hogy alakította át? Úgy, hogy a zenekarok a dinamikákat elkezdték máshogyan játszani, felfogni, mint odáig. Ha onnantól kezdve játszották máshogyan, akkor felmerül, hogy jó, de addig hogyan játszották? Hiszen csak így érthetjük meg, hogy miben változott a játékmód.

Erre el kell merülni a barokk és klasszika közti időszakban, itt bejön a Londonban alkotó Johann Christian Bach, aki az egész barokk nyelvezetet megreformálta úgy, hogy az a fiatal Mozartot lenyűgözte. Viszont ebben a pillanatban felmerül Christian Bach apja, Johann Sebastian Bach. Ha megvagy a mannheimi iskolával, akkor elkezded tovább nézegetni Mozart levelezését, amiből kiderül, hogy miért Törökország a cselekmény helyszíne. Miért akartak nevetni a törökökön?

Erre bejön a történelem: azért, mert a törökök nem is oly rég még Bécs alatt voltak, ahova mellesleg rajtunk keresztül gázoltak át. Ehhez tudni illik, hogy mi történt akkor a török történelemben. És így tovább, ezt a végtelenségig lehet folytatni. Nos, az apám elvárta tőlünk, hogy mindezekkel tisztába legyünk, és ezt a nyomozómunkát minden egyes alkalommal végigcsinálta a bátyámmal és velem. Ami irgalmatlanul izgalmas volt!

Akkor nyugodtam meg, hogy nem vagyok teljesen őrült ha így gondolkodom, mikor olvastam egy könyvet Leonardo da Vinci-ről, aki mindennek ugyanígy nézett utána, mert őt is minden apró részlet érdekelte.

Leonardonál nagyobb igazolás nem kell, hogy a világot így is meg lehet ismerni. Azt gondolom, hogy számomra ez a jó út. Viszont ezt a mi iskolarendszerünk nem tartalmazza, mert ott különálló dolgokra tanítják a tanulókat. Amikor a zeneiskolában meg az SZFE-n tanítottam még, akkor sok órát töltöttem azzal például, hogy összekössem a hűbéri rendszert a barokk történelmi ismeretekkel, a barokk ornamentikával, festészettel és irodalommal, Bachhal és Balassi Bálinttal, hogy mindez milyen hatással volt például a Mária-kultuszra és ez mind egy időben volt. És amikor az ember ezt összeköti a hallgatóknak, akkor azt látja, hogy a gyerekeknek van egy „Aha”-élménye, és megértik, hogy voltaképpen miről beszélgetünk. Többrétegűen ismerik meg az anyagot. Még nem láttam olyan tanulót, amelyik ellenállt volna ennek.

Miért jöjjenek el a nézők megnézni az Operabeavató három előadását, a Bánk bánt, a Don Giovannit, a Carment?

Azért, hogy minőségi időt töltsenek ezzel a három zsenivel, Erkellel, Mozarttal és Bizet-vel.

Ősztől hol lehet látni a Operabeavatót?

A Hatszín Teátrumban, ahol eddig is. Október végén indulunk vele ismét, ha a negyedik hullám is így akarja.

forrás: https://szinhaz.online/

Operabevató Szentendrén!

Kedves Nézőink,


hosszú kényszerszünet után örömmel adjuk hírül, hogy mozgolódni kezdtünk.
Most mindenekelőtt az a hír, hogy félig már az évadban, de félig még a nyári szabadtéri szezon végéhez illeszkedve három rendhagyó alkalmat fogunk tartani Szentendrén.
Ez a három este az Operabeavató hőskorát idézi majd (tudják, amikor még nem sorozatok voltak, hanem minden este új mű került terítékre, teljesen különálló alkalmak voltak), de most nagy kedvvel próbáljuk ki ezt újra, játékból. Szóval három egymást követő estén három különféle operáról lesz szó, lesz Bánk bán, lesz Don Giovanni és lesz Carmen is. Budapesttől egy ugrásra, festői környezetben, és a szokásos módon pazar énekesekkel - és hát mi magunk (mármint Dani és Pali) is arra számítunk, hogy ilyen hosszú koronás szünet után boldogság lesz belépni, és hogy emiatt tűrhetően sok nevetés várható.
Ez az ünnepélyes életjel egyben annak a híre is: a sorozat rendes, üzemszerű folytatása is küszöbön áll, ennek híreivel később jelentkezünk majd.
Most azonban még készülünk a szentendrei estékre - és nagyon várjuk önöket is!


Dinyés Dániel
Göttinger Pál
és a Szentendrén felvonuló énekesek: Kolonits Klára, Cseh Antal, Horváth István, Ferenczy Orsolya, Szántó Andrea.


Augusztus 20-21-22., Szentendrei Teátrum
Jegyek itt: https://szentendreiteatrum.jegy.hu/

“MINDIG AZT KERESEM, HOGY HOL LEHET A KÖZÖS PONTOT MEGTALÁLNI” – INTERJÚ LŐRINCZY GYÖRGGYEL

Május 5-től öt éven át Lőrinczy György, a Budapesti Operettszínház korábbi igazgatója, az NKA április végén leköszönt alelnöke irányítja a Szentendrei Teátrumot. A művészeti menedzserként, kreatív producerként, kommunikációs tanácsadóként és egyetemi oktatóként is elismert szakember komoly tervekkel, a hely presztízséhez illő unikális, „delikát” programokkal, a már védjegyévé vált műfaji sokszínűséget szem előtt tartva vág bele az új feladatba. Az (újra)indulás mellett persze óhatatlanul szóba kerültek a korszak határok, az SZFE ügye, a hiányzó szakmai párbeszédek és természetesen az ezer szállal való kötődés a Dunakanyarhoz. Spilák Klára interjúja.

Azt követően, hogy távoztál az Operettszínház éléről – miközben vitted tovább az NKA alelnöki tisztségét – kicsit eltűntél a nyilvánosság elől. Mivel töltötted az elmúlt több mint két évet?

Azért a Nemzeti Kulturális Alap alelnöki mandátumának lejárta és a szentendrei szerződés létrejötte között jogilag mindössze 5 munkanap volt, hiszen április 30-ig az NKA kötelékbe tartoztam, a város vezetésével pedig május 5-én írtuk alá az öt évre szóló megbízatásomat. De valóban, bevallom, hogy az utóbbi két évben kicsit kerültem a nyilvánosságot. A kulturális életből azért nem tűntem el. Akik nem színházvezetőként vagy a kulturális kormányzati szerepvállalásom kapcsán ismernek, tudják, mennyi mindent csináltam korábban a művészmenedzsmenttől a kommunikáción át a fesztivál szervezésig. Jó érzés volt, hogy az Operett után hamar csöngött a telefon, sok megkeresést kaptam különböző területekről, és többen úgy fogalmaztak, milyen jó, hogy egy kicsit most visszakaphatnak engem kollégaként más projektekben.

Évek óta a Postakürt Alapítvány kuratóriumi elnöke is vagyok. Többek között az a feladatom, hogy a Benczúr Ház Kulturális Központ működését újra definiáljam és felhelyezzem a fővárosi kulturális színtérre, illetve hogy a postához kötődő múzeumi portfóliót kicsit átalakítsam és felfrissítsem. Remélem, ennek hamarosan lesz látszata is.

Talán kevésbé tudható rólam, hogy korábban sokat foglalkoztam kommunikációval és üzleti marketinggel, ilyen irányú megbízásaim is voltak és vannak. Az sem titok, hogy a Zimányi Zsófia által alapított Pentaton Ügynökséggel is megmaradt a kapcsolatom. Az Operett után egyből megkeresett a Külügyminisztérium, hogy segítsem az izraeli Magyar Kulturális Évad létrejöttét, a felszabadult kapacitásaimnak köszönhetően végül az egész évad kurátora én lettem. Álom meló volt, hiszen mindig is imádtam Tel-Avivot.

Őszinte leszek, nagyon jó érzés volt, hogy nem volt rajtam akkora felelősség, sajtó és szakmapolitikai nyomás. Tulajdonképpen nem is terveztem, hogy a színházi területre visszatérjek, de mint mindenkinek, a pandémia nekem is eléggé megváltoztatta az életemet.

A Dunakanyar családilag mindig meghatározó hely volt számomra. Valami hetedik érzék folytán pont akkor téliesíttettem a szigetmonostori házat és költöztem ki, amikor leállt az élet. Aztán egy év múlva Vasvári Csaba, aki egyébként nagyon jó barátom, úgy döntött, hogy nem pályázik újra a Szentendrei Teátrum vezetésére, megkérdezte, nincs-e ötletem, kit érdekelne a lehetőség. Egy nap múlva visszahívtam, hogy engem.

Az NKA-t jó szívvel tudtad otthagyni? Úgy érzed, jó kezekbe került?

Ha az embernek olyan izgalmas családja és mozgalmas élete van, mint nekem, akkor ötven fölött óhatatlanul sok mindenkit ismer, sok mindenkihez kötődik. Az utódommal, Bús Balázzsal is így van ez. Attila bátyám talán azért is lett német műfordító, mert gyermekkorában volt egy csodálatos német tanárnője, aki történetesen Bús Balázs nagymamája volt. Prőhle Gergővel, Bús Balázzsal és egyébként a közelmúltban sokat szereplő Szarka Gáborral (hogy csak a kultúrából ismerteket mondjam) ugyanabban a XI. kerületi közösségben nőttünk fel. A szüleink is jól ismerték egymást. Ezért Balázzsal eleve volt köztünk egy kölcsönös bizalom, és a beszélgetéseinkből úgy éreztem, az NKA szakmai tevékenysége és tradíciói ugyanolyan fontosak neki, mint nekem voltak. A tisztújítást – ami szerencsére nagyobb viták nélkül lezajlott – még én vezényeltem le. A parlament az alelnökségem alatt fogadta el azt a törvénymódosítást, ami reményeim szerint jelentősen meg fogja gyorsítani a támogatások folyósítását.

Eleve már azt komoly eredményként könyvelem el, hogy az alelnökségem alatt nem alakult át jelentősen az NKA.

Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor 2017-ben Balog Zoltán miniszter úrtól a megbízást kaptam, voltak olyan reform terveim és elképzeléseim az egész kultúra finanszírozással kapcsolatban, amiből végül semmi nem valósult meg. De azt hiszem, az Alap életében talán nem ezek voltak a legegyszerűbb évek. Ugyanakkor az, hogy a mandátumomat kitöltöttem és az NKA ugyanazzal a módszerrel dolgozik, mint korábban, vagyis hogy a szakmai szervezetek, az MMA és a miniszter delegáltjai arról vitáznak a kollégiumokban, hogy egy pályázati anyag szakmailag jó-e vagy sem, érdemes-e támogatásra vagy nem, és nem arról, hogy feltehetően ki hova szavaz és mit gondol az aktuálpolitikáról, nagyon fontos misszió.

Túl azon, hogy szerettél volna kicsit újra közel lenni a művészethez, na meg közel is van az otthonodhoz Szentendre…, mi inspirált, hogy megpályázd a pozíciót?

Az elmúlt években, de ha úgy tetszik évtizedekben mindig nagyon nagy rendezvényeket csináltam, amit borzasztóan élveztem is. Szentendrében az is nagyon vonzó, hogy nem kell azon görcsölni, hogy több ezren vagy akár egy hónap alatt több tízezren beülnek-e a nézőtérre, mert ez egy pici, de minőségi hely, aminek azonban a mai napig megvan a presztízse. Apró, delikát dolgokat lehet kitalálni ide, több műfajban. Alapvetően most ez inspirál. Ezen felül az is benne volt a döntésemben, hogy bár nem tudom pontosan hogyan, de abban biztos vagyok, hogy ez az egész járvány a szakmánkat valahogy újra fogja fogalmazni és szabályozni. Azt, hogy mindezt és az újra indulást nem egy nagy intézmény élén kell megélni, jó lehetőségnek gondolom. Na meg az új irodám kishajóval tíz perc otthonról. (nevet)

Mi minden tartozik hozzád?

A város, bár erre az előadóművészeti törvény nem kötelezte, saját maga kérte, hogy a minisztériummal közös legyen a pályázat. 2021-ben fontos visszaigazolás volt nekem, hogy mind a szakmai bizottság, mind a sokszínű képviselő testület nagy arányban támogatott. Ez egyébként gyakorlatilag egy projekt cég, aminek a város biztosítja a működési költségeit és a béreket. Az én titulusom ebben az úgynevezett előadóművészeti ügyvezető. Minden, ami előadóművészet, hozzám tartozik. És ha tudunk megfelelő koprodukciós partnereket találni, illetve elegendő pályázati támogatást nyerni, akkor azt csinálhatunk, amit akarunk. Akár az év minden napján lehet itt valamilyen program. Azt tapasztalom, hogy a Dunakanyarban élőknek van egy olyan igénye, hogy ne csak nyáron, de a szezon közben is legyen itt olyan kulturális élet, amiért nem kell Pestre utazni.

Ismerve téged, nagyon szereted a sokszínűséget, a műfajok közötti átjárásokat. Valami hasonlóban gondolkodsz itt is?

Maximálisan. Ami viszont új elem, hogy miután Szentendréről óhatatlanul először a képzőművészet és az iparművészet jut eszünkbe, nagyon gondolkodom olyan projektekben, amik ebből indulnak ki. Mondjuk, egy majdani kiállítás ihlette színházi előadás a Tardy Anna vezette MANK gyönyörű kertjében. Vagy például, hogy lehet egy, a környéken élő énekessel vagy színésszel egy olyan műterem bemutatót létrehozni, ahol egy szentendrei alkotóművész van a fókuszban, de körülötte egy kis koncert vagy egy felolvasó est is megvalósul. Ilyen kis delikát, speciális dolgokra gondolok.

Elképesztő a névsora a Dunakanyarban, illetve Szentendrén élő (és ma már nem csak itt nyaraló) művészeknek. De ott van a rendkívül inspiráló MűvészetMalom is, ami egyébként a fő helyszíne lesz idén a nyári teátrumnak. Prosek Zoltán, a Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója az első pillanattól kezdve támogatja az elképzeléseimet. Egy speciális szabadtéri játszóhelyet szeretnénk kialakítani az udvaron, ami már most nyáron meg fogja mutatni magát, de a belső terek átalakításával lesz egy téli 80-100 fő befogadására alkalmas helyszínünk is.

Vannak olyan ötleteim – amik Csehországban meg Franciaországban évek óta nagyon népszerűek, én mintegy tizenöt évvel ezelőtt egy fantasztikus Brno-i fesztiváligazgató kolléganőmtől hallottam róla -, melyek a szabadidős tevékenységeket ötvözik kulturális eseményekkel. Ilyen terv például az Írók fürdőgatyában. Ez egy olyan kajak túra lenne, ahol a testvérem Lupáról és Péterfy Gergő Kisorosziból elindul, a Kacsakőnél Kukorelly Endre várja őket, majd a Dunakanyarhoz kötődő írásokat olvasnak fel, vagy a Dívák a nyeregben, aminek az a lényege, hogy Fischl Mónika egy biciklivel elindul Szentendréről, Balga Gabriella Tahiban csatlakozik és a Szentendrei-szigeten Papadimitriu Athina lovas tanyáján találkoznak, de közben mindenhol énekelnek, vagy a Zenés túra apával, ahol a Szentendrén élő musical sztárjaink, György Rózsa Sanyi, Feke Pali, Serbán Attila együtt kirándulnak a kislányaikkal és más családokkal, közben együtt énekelnek a gyerekeknek. Remélem, a járványhelyzet már idén nyáron lehetővé teszi, hogy megvalósítsuk ezeket.

Mikor nyittok?

Június végén. Még nem árulhatom el a részletes programot, de azt elmondhatom, hogy a Bán Teodóra vezette Magyar Művészeti Fesztiválok Szövetségének szervezésében a június 5-6-i hétvégén minden városban, amelyek tagjai ennek a szervezetnek, lesz egy koncert. Nálunk erre az eseményre június 6-án kerül sor a SzentendREstart nevet viselő kulturális újra nyitást ünneplő minifesztiválunk keretében. Itt már megjelenik az általad említett és a számomra oly kedves zenei sokszínűség. A szövetségnek az volt a kérése, hogy a programban mindenképp legyen valami Erkel mű. Nálunk ez a Bánk bán blokk lesz Molnár Leventével, aki Surányban és Fischl Mónikával, aki Szentendrén él. Utána a legifjabb Csoóri Sándor és az Ötödik Évszak világzenei együttes lép fel, akik szintén a szigeten laknak, vendégük pedig Szvorák Kati, aki pilisszentlászlói. Végül a harmadik rész a dzsesszé: a Sárik Péter Trió és Falusi Mariann adnak koncertet, láss csodát, ők is szentendreiek.

Saját produkciót is tervezel? Olyat, ami kifejezetten ide készül?

Valljuk be, ha a mi generációnk meghallja a Szentendrei Teátrum nevét, még mindig a Főtéren megvalósult csodálatos előadások jutnak eszébe, mint a Dundo Maroje, a Szerelmi bájital vagy A sevillai borbély. Talán a MűvészetMalom alkalmas lehet arra, hogy átvegye ezt a funkciót, vagy ha a városban találnánk olyan teret, ami hasonlóan lezárható lenne… Ahogy eddig is, több olyan produkciónk lesz, aminek a premierjét itt tartjuk, de később más helyszínen éli tovább az életét. Ez egyébként feltétele is a működési pályázatnak. De van egy tervem, ami várhatóan szeptembertől lesz látható a Szamos Múzeum Cukrászda Klimt termében, ami a Rózsavölgyihez hasonló 80 fős kis tér. Nagy élményem volt anno a Ruttkai-Sztankay féle Dunakanyar előadás Szentendrén, és éppen 50 évvel ezelőtt mutatták be a tévéfilm változatát Szinetár Miklós rendezében, Hámori Ildikóval a női főszerepben.

Ezért felkértem Szinetár Miklóst, hogy rendezze meg nekünk Szinetár Dórával és Makranczi Zalánnal. Ez például egy olyan darab lesz, amiért ki kell majd jönni Szentendrére, ha valaki látni akarja.

Említetted, hogy koprodukciókban is gondolkodsz.

Igen. Amit már most tudok, hogy a Co-Operával és a Kőszegi Várszínházzal biztosan dolgozunk együtt. Az a tervem, hogy a kőszegiekkel, de akár más szabadtéri helyszínekkel összefogjunk, és egy jó szereposztással, jó anyagból közös erővel létrehozzunk egy olyan nyári produkciót, ami két vagy három városban is műsorra kerül. De hogy általánosabb szakmai kérdésről is beszéljünk, szerintem rettentően nagy probléma a mai, főleg független színházi világban, hogy a támogatások miatt premier kényszer van, és utána minden darab csak párszor kerül színre. Szerintem ennek a helyzetnek a művészek és a nézők is vesztesei.

Fontos előadásokról maradtam le magam is, amiatt, hogy azon az egy-két napon, amikor megnézhettem volna valamit, épp más elfoglaltságom volt. Egyelőre azt már sikerült elérnem, hogy a legtöbb produkció nálunk minimum kétszer fog menni.

A szentendrei és a környékbeli művészeken kívül kikre számítasz?

Csak hogy kicsit spoilerezzek… Például Dinyés Danival és Göttinger Palival operabeavatót tervezünk. Persze annak is örülnék, ha Réthly Attila, Székely Kriszta vagy Boross Martin, akikkel az Operettben sikeresen és nagyszerűen dolgoztunk, valami jót és egyedit rendezne valamikor a jövőben Szentendrén. Nyilván az idei szezon azért is érdekes, mert egy csomó minden elmaradt tavalyról, amit most kell megvalósítani, és miután májusban vettem át a vezetést Vasvári Csabától, aki – bár tudta, hogy nem marad – lelkiismeretesen megtervezte a szezont, így vannak előkészített produkciók, amiket már én menedzselek le. Nagy boldogság, hogy ennek köszönhetően most több, egykori Színművészetis tanítványommal, Szokol Judittal, Dohy Balázzsal és Fabacsovics Lilivel is dolgozni fogok.

Büszkeséggel vegyes dühvel konstatáltam, hogy az elvitathatatlan tehetségük mellett mennyire otthon vannak a produkciós szervezési kérdésekben, és milyen jól tárgyalnak anyagi, színháztechnikai és kommunikációs kérdésekben. Ez az ő generációjuknál már elengedhetetlen. Ez volt az egyetemi kurzusom fő témája.

Mennyire viselt meg az, ami az SZFE-vel történt?

Nagyon. Ellentmondásos helyzetbe kerültem, mert hat év után most volt az olyan első tanév, amikor – még az előző vezetéstől – nem kaptam felkérést a folytatásra. Így tehát nem kellett ebben az ügyben hivatalosan állást foglalnom. Köztudott rólam, hogy bár nem félek a konfrontációtól, ma már nem ebben hiszek. Idegen tőlem az a hangnem és stílus, ahogy sokan megnyilvánultak ez ügyben. Rettentően megviselt, mert én ilyen kiélezett helyzetben már nem tudok hasznos lenni.

Mindig azt keresem, hogy hol lehet az utolsó közös pontot megtalálni, és hol lehet mégiscsak leülni és beszélgetni. Volt az a talán elhíresült mondásom, hogy én egy kompromisszum gyártó kisiparos vagyok, aztán ahogy nőttek a feladatok, már azt mondtam nagyvállalkozó. Tehát azért is nem szólaltam meg, mert naivan az utolsó utáni pillanatig reménykedem, hogy a kölcsönös tiszteletet megadva meghalljuk a másikat és adott esetben megtaláljuk az ő általa képviselt álláspont igazságát is.

De ami talán a leginkább zavar, hogy egyre kevesebbet beszélünk igazi szakmai kérdésekről. Azért se bánom, hogy az NKA-ban betöltött megtisztelő tisztségem lejárt, mert az az adok-kapok, ami jelenleg a kulturális életben zajlik, nekem már neveltetésemből adódóan sem a stílusom.

A független színházasok és az SZFE végzős növendékei épp úgy részei az idei nyári szezonnak, mint a Déryné program A falu rossza bemutatója. Hátha el tudom majd érni, hogy a sajtótájékoztatón vagy egy kerthelyiségben egy jó bor mellett olyan emberek beszélgessenek egymással, akik sajnos nagyon régen nem teszik ezt. Én talán ebben vagyok jó. De erre a képességemre, bevallom most úgy érzem, sajnos senkinek nincs szüksége.

Mondtad, hogy a pandémia téged is arra késztetett, hogy átgondold az eddigi életedet. Talán a hangsúlyok és fontossági sorrendek is megváltoztak. Mi most a cél?

Az ember életében korszakok vannak, mindig is tudtam, hogy még egy szívügyprojektnek is van eleje, közepe és bármennyire fájdalmas, vége is. Az Operett és az NKA után korszak határ következett, de ez nem ért felkészületlenül, hiszen átéltem a Millenárisnál, amikor változás volt és ott voltam, amikor Zimányi Zsófival átadtuk a Budapesti Tavaszi Fesztivált. Tény, hogy tíz évvel ezelőtt nagyon izgatott, hogy egy nagy intézmény első számú vezetőjeként meg tudom-e állni a helyem. Azt gondolom, a rám bízott ciklusok alatt szakmailag nem buktam meg, és ez a fontos számomra. De tisztában kell lenni azzal is – és szerintem óriási hiba, hogy nagyon sokan ezzel nem kalkulálnak -, hogy semmi nem tarthat örökké. A magánszférában szocializálódtam, rengeteg cégnek dolgoztunk, ha jött egy új marketing igazgató és annak egy másik ügynökség vagy kreatív koncepció tetszett jobban, akkor azt mondta: köszönöm szépen, odébb lehet állni.

Rengeteg krízist kellett menedzselnem az elmúlt években, ami mentálisan sem volt mindig egyszerű. Most nagyon élvezem, hogy sokkal nyugodtabb az életem, már nincs bennem bizonyítási kényszer és reményeim szerint olyanokkal dolgozhatok, akikben én is hiszek és akik hisznek bennem.

Nyugodt és jó szakmai munkát szeretnék, amennyire csak manapság ez lehetséges.

Az interjút Spilák Klára készítette.

forrás: Színház Online