Gyulay Eszter, Sárosdi Lilla és Scherer Péter előadását, a Vakságot néhány tantermi és számos Kolibri Színházbeli játék után idén nyáron, augusztus 2-án az Ördögkatlan Fesztiválon tekintheti meg az érdeklődő közönség. A sajátos módszer mentén, csoportmunkában megalkotott monodráma tisztán színházi eszközökkel szól társadalmi felelősségvállalásról és toleranciáról. A darabról és az Ördögkatlanról Scherer Pétert mint színészt, mint a Vakság rendezőjét és mint a katlanbéli busz-színház utaskísérőinek idei vezetőjét Mucsi Emese kérdezte.
A Vakság alapgondolata, a vakság mint téma munkatársadtól, Gyulay Esztertől származik. Hogyan zajlik köztetek egy ilyen ötletelés?
Az együttműködésünk egyik előzményének tekinthető a Klamm háborúja című darabom, amit a Kolibriben játszom. Nekem ez az első ilyen iskolaszínházi előadásom, amit tantermekben, oktatási időben is szoktam játszani. A Klamm háborúja egy egyszereplős dráma, egy tanár monológja a diákjaihoz. Az előadások során nagyon megszerettem ezt a műfajt. Eszternek is voltak ilyen munkái, és egyszer csak azt mondta nekem, hogy mi lenne, ha csinálnánk közösen egy drogos darabot. Úgy, hogy én rendezem, Kovács Krisztián játssza – ő egy nagyon jó alkat ehhez a szerephez – és hárman közösen találjuk ki a szöveget. Ebből az elképzelésből lett A gyáva, egy heroinista fiú történetét bemutató darab. Ez tényleg nagy sikert hozott. Mindenféle díjakat nyertünk vele, most utoljára a Kaposvári Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennáléról vittük el a fődíjat. Ezt követően vetette fel Eszter, hogy mi lenne, ha csinálnánk még egy hasonló projektet, ami valamilyen módon a fogyatékkal élők problematikáját vinné a diákok elé? Mi lenne, ha a toleranciáról, a másság elfogadásáról beszélhetnénk egy vak ember története kapcsán? Be is adtunk végül egy pályázatot, bár ekkor még semmi sem volt kidolgozva. Csak azt tudta Eszter, hogy jó lenne, ha ez a darab egy vak lányról szólna. Eredetileg kétszereplős munkaként indult, de aztán máshogy alakult. Végül egyszereplős lett, Sárosdi Lillával a főszerepben. Az egész idő közben nagyon sokat változott, folyamatosan alakult.
A Vakság szövegkönyve vak emberek beszámolói alapján, szakértők bevonásával, saját történetekkel kiegészítve született meg. Hogyan történt ez pontosan? Hogyan találtátok meg a megfelelő embereket (Vakok Szövetsége, Láthatatlan kiállítás stb.)? Hogyan zajlott a felkészülésetek?
A gyávához több anyagunk volt, a Vakság felkészülése viszont nehezebben ment. Jártunk a Láthatatlan kiállításon és az Ability Parkban. Mindkettő nagyon tanulságos volt, bár az ott szerezett élményeket kevésbé tudtuk beépíteni, mint az ott lévő emberekkel megesett találkozásokat és beszélgetéseket. Ezek nagyon klasszak voltak. Például az Ability Parkban megismerkedtünk Keskeny Anitával, egy hihetetlenül vagány csajjal, aki született vak. Ő a Bárka Színházban is játszik. Óriási sztorikat mesélt, amikről mind a ketten éreztük Eszterrel, hogy ha nem is ezek fogják adni a mit történetünk gerincét, akkor is bele tudunk majd néhányat építeni a szövegbe. És valóban így történt, ezekből hármat-négyet bele is szőttünk a Vakságba.
A színészi és a pedagógusi tapasztalatod hogyan működött együtt a darab kialakítása során?
Azt a munkamódszert, ahogy ezek az előadások születnek, én diákokkal kísérleteztem ki. Egy színészsuliban tanítok, a Keleti István Alapfokú Művészetoktatási Intézmény és Művészeti Szakközépiskolában. Már ötödik éve minden évben csinálok egy-egy osztállyal egy két és fél hónapos színészmesterség-kurzust. Minden alkalommal egy-egy diák másfél-két órát mesél saját magáról. Én utána, vagy már közben is mazsolázok ebből a meséből. Ami tetszik, vagy úgy érzem érdekes, fájdalmas, vicces, nehéz vagy tragikomikus, azt kiválasztom. Azután vagy rögtön feladok a mesélőnek egy feladatot, vagy ott helyben meghackelem a sztorit. Én ezt így hívom.
Mit jelent a hackelés nálad, mondanál egy példát?
Egy alkalommal az egyik lány elégedetlen volt az orrával, túl nagynak találta. Én mondtam neki, hogy írjon erről egy verset. A diák verséből és az azt követő kommentárjából kiderült, hogy valamikor rájött, hogy az apjának szeretője van. Csalódottságában mindkét félt megátkozta. Nem sokkal ezután – nyilván nem az átok miatt – az apja és a szerető férje is meghalt. Mondtam neki, hogy ez nekem nagyon teszik, és mi lenne, ha az egész gyakorlatot abból indítanánk, hogy ő boszorkány, ezért az átkai hatnak. A végén az orros verset pedig annál a pontnál tennénk bele a feladatba, amikor rájön, hogy azért van ilyen orra, mert ő a vasorrú bába. A verset végül úgy mondta el, hogy egy lámpával profilból megvilágítottuk őt, így a falra vetült szavalás közben az orr óriási árnyéka. Szenzációs jelenet lett úgy, hogy benne volt az a fájdalmas felhang is, hogy ez tényleg a lány apjának a története volt. Valahogy így keveredik e módszer mentén fikció és valóság.
Ez közelít a pszichodrámához is, nem?
Igen, csak az a különbség, hogy nálam hihetetlen fontos, hogy ez nem csak gyógyító jellegű. Ha mellesleg az is, akkor annak én örülök. Nekem az a legfontosabb, hogy színházilag értékes és értékelhető legyen minden, ami így születik. Ennek érdekében még olyan pici árulásra is hajlandó vagyok, amit egy pszichológus nem csinálna meg. Mondjuk egy elmesélt történetből két vagy három külön szereplőt én önkényesen egybeolvasztok, amit így rögtön el is tud játszani egy személy az előadásban. Ilyet valószínűleg egy pszichológus nem tehetne meg. Én meg azt mondom, hogy nem érdekel, mert így jobban adja magát. De még a nagyon intim történetek esetében is hagyják, hogy szabadon dolgozzak. Ez bizalmi kérdés. Érzik, hogy nem fogok ezzel visszaélni, vagy valami olyat csinálok belőle, ami jól működik majd. Vagy fájdalmas lesz vagy vicces, vagy mindkettő. Az a legjobb.
Hogyan alkalmaztátok ezt a módszert a Vakság munkafolyamatában?
A Vakság előkészületei során Lillát megkértem, hogy meséljen a saját életéről, a szüleiről, a gyerekkoráról, az édesanyja elvesztéséről, bármiről. Ezt felvettük videóra. Utána ezt a történetet Eszter kiírta papírra, így kaptuk meg a szöveg gerincét. Ezekből a vele valójában megtörtént eseményekből választottuk ki azokat a történetrészeket, amik illettek a mi témánkhoz. Majd ehhez a saját narratívához fűztük hozzá a több forrásból merített vak-történeteket is, mintha vele estek volna meg. Ilyen módon keletkezett egy félig igaz, félig fikciós sztori, ami Vak Lilla története Sárosdi Lilla előadásában. Kovács Krisztián is Krisztián maradt A gyávában, csak Drogos Krisztián. Ez a legfontosabb és legizgalmasabb eleme a módszernek, hogy hogy’ lesz valaki magánéletéből történet, dráma, vagy önmagánál többet jelentő színdarab.
A módszer része a fiktív és a valós elemek vegyítése. Vártok ettől az eszköztől valamilyen speciális hatást?
Azt várjuk tőle, hogy jó legyen az egész. Ez az egyik útja az ilyen egy-két szereplős pici daraboknak. Nagyon személyesnek kell lenniük. Nálunk a dokumentumszerűség és a személyesség rendkívül fontos. Ez a két előadás semmit nem érne, ha nem Krisztián és nem Lilla játszanák, és nem ilyen színvonalon. Ezt a szöveget el tudná mondani bárki. De az, amikor Lilla azt mondja, hogy: „Nekem vidám gyermekkorom volt. Volt egy rét, ahol rengeteget röhögtem. Ez olyan volt, mint egy GPS, mert mikor anyámék nem tudták, hogy hol vagyok, akkor kinyitották az ablakot, és a röhögésemről beazonosították a tartózkodási helyem.” Ezután nagyon el kezd röhögni a színpadon, és közben elmeséli, hogy mi mindenen tud így kacagni. Ez teljesen lényegtelen, de mivel ez nagyon ő és szenzációsan csinálja, beletettük. Miért ne lehetne ilyen bolondos a vak lány gyerekkorában, felnőttként meg másmilyen?
Hogyan választottad ki Sárosdi Lillát erre a szerepre?
Korábban hat évig dolgoztam vele együtt a Krétakörben. Úgyhogy jól tudtam, hogy ő egy szenzációs csaj. Amikor A gyávát megnézte Lilla, nagyon sírt, annyira tetszett neki. Odajött hozzám és mondta nekem, hogy Pepi ez marha jó, és megkért, ha egyszer van valami ötletünk, akkor gondoljunk rá. A Vakságot eredetileg Katona Lacival akartuk csinálni, mert ő nagyon jól zenél, barátunk is, és benne van a kft.-nkben is. Úgy volt, hogy ő lesz a vak fiú. Mivel Lilla is bejelentkezett, őt is bevettük. Végül Laci mégsem tudott jönni, így Lilla lett az egyedüli szereplő. És szuper lett.
Mennyire maradt improvizatív az előadás azután, hogy összeállt a szövegkönyv?
Bele lehet improvizálni, de annak minimum azon a színvonalon kell lennie, amit közösen kifejlesztettünk. Ha idő közben belejön valami jó, azt meg is szoktuk tartani. A szövegkönyvbe is beleírjuk. De nem azt mond a színész, amit akar, viszont az egész úgy hangzik. Ha jól megy az előadás, akkor a néző azt gondolja, hogy Lilla most ezt tényleg elmesélte az életéről. Az első tizenöt percben no comment bejön, és egy ún. vak-stand-up-ot mond, ami az én agymenésem volt. A vak történetekből álló magánszámba különböző filozofikusabb történeteket és pár Woody Allen-es geget is beleillesztettünk, hogy az egészet elkönnyítsük egy kicsit. Hogy nevessenek. Ezt az egészet Lilla olyan profin csinálja meg a játékával, mimikájával, hogy mindenki azt gondolja, aki nem ismeri őt, hogy egy vak csaj. Aztán egyszer csak leveszi a szemüvegét, kinéz és azt mondja: „Nekem egy éves koromig volt apukám, asszem.” Innen kezd el magáról beszélni. Később értjük csak meg, hogy a darab eleje egy flashback. Ott látjuk azt a vak lányt, aki az elbeszélés végére lesz belőle. Mert Vak Lilla egy szerzett látássérült. Hogy ne született vakot csináljunk, azt egy szakember javasolta nekünk, Dr Somlai Judit csodálatos szemészorvosnő. Szerinte az, ha valakinek el kezd fájni a feje, majd kiderül, hogy ki kell műteni mindkét szemgolyóját, nehezebben átugorható téma, mintha valaki vaknak születik.
Idén amellett, hogy hozod a Vakságot és a Mulatságot a Katlanba, még a Buszszínházat is te fogod vezetni. Milyen élmény színészként egy ilyen helyzetben játszani?
Én inkább az interakció híve vagyok. Olyan interakciókat szeretek kidolgozni a közönséggel, ami őket hozza helyzetbe és ők játszanak. Szeretem. Most idén én leszek ennek a vezetője. Eddig csak benne voltam, de már így is volt pár ötletem. Tavaly például szenzációs volt, hogy Dr. Göttinger Pali művészettörténésszel, aki nagyon jól dumál, kitaláltuk, hogy ez egy kultúrbuszjárat legyen. Néhány szobrot ki is hoztunk a szoborparkból, és kiraktuk az út mellé, hogy az utasok megnézhessék. Volt két hülye, akik motorral előrementek, és különböző figurákat mutattak be alsógatyában. A téma a Férfiszerelem a görög mitológiában volt, erre ők fehér lepedőkkel borzalmas marhaságokat csináltak bent a búzatáblákban, miközben Pali mindezt a legnagyobb komolysággal elemezte. Majd egyszer csak megállt a busz és közöltük az utasokkal, hogy egy fantasztikus élményben lesz részük, ugyanis Kovács István buszsofőr megmutatja mindenkinek a busz motorját. Megnéztük azt a mocskos, olajos, forró szörnyűséget. Lehetett kérdezni is, hogy hány köbcentis, milyen idős, persze mindez senkit sem érdekelt, de nagyon derűs volt az egész. Idén lesz pár új ember. Megnéztem Köles Feriék rendhagyó idegenvezetését, amit a pécsi Zsolnay Kulturális Negyedben csináltak. Ők is be lesznek vonva ebbe a programba, új inspirációkat remélünk tőlük. Majd meglátjuk, hogy pontosan mi lesz. A lazaság az borítékolható. Napi egy járat lesz általában dél körül. Azért csak egy, mert készülni kell rá. Lesz zene és catering is, mint egy izgalmas repülőúton. Jó buli lesz.
Szerző: Mucsi Emese
