Nemrég került napvilágra, hogy a Budapesti Operettszínház igazgatói posztjára hárman adtak be pályázatot: a jelenleg is a teátrum élén álló Kiss-B. Atilla mellett Szente Vajk és Szabó P. Szilveszter. Szabó P. neve szinte egybeforrott az Operettszínházéval, több mint két évtizeden keresztül láthatta őt a közönség számos sikerprodukcióban, az utóbbi években azonban nem vállalt újabb szerepeket. Többek között erről is kérdeztük Szabó P. Szilvesztert, amikor leültünk vele beszélgetni a pályázat kapcsán.
Az nem szokatlan, hogy egy színész pályázik igazgató posztra egy színházban, a te esetedben mégis kissé meglepőnek tűnik.
Igazság szerint nem először kerülök ilyen szituációba. 15 évvel ezelőtt az egri színházban jött egy lehetséges igazgatói felkérés, majd később a Karinthy Színházban. Utóbbiba Karinthy Marci hívott, még 2012-ben. Több rendezésem is futott ott, valószínűleg Marci azt a fajta gondolkodásmódot, és terelgetést látta bennem, ami őt vagy Balikó Tamást jellemezte. Sőt, öt évvel ezelőtt maga Kiss-B. Atilla kért fel a musical tagozat művészeti vezetésére. El is kezdődött a közös munka, de aztán viszonylag hamar kiütközött, hogy egészen máshogyan gondolkodunk: ő lassabban, átgondoltan szerette volna megvalósítani az elképzeléseit, nekem viszont teljesen más a habitusom. Én az az ember vagyok, aki mindent kimond – a feleségem szerint néha többet is, mint kellene. Gyakran mondja, hogy vigyázz, mert betörik a fejed, de én úgy vagyok vele, hogy nincs vesztenivalóm.
Mondhatjuk, hogy neked az elmúlt közel 30 évben az Operettszínház volt az otthonod. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról?
Egészen pontosan 1996. május 4-én írtam alá a szerződésemet, Szinetár Miklós vett fel. Az Elisabethben kezdem, majd jött a Jézus Krisztus Szupersztár és a Van, aki forrón szereti. Mi, akik akkoriban kerültünk oda, egy olyan érát ismerhettünk meg, amit a tisztelet és a megbecsülés jellemzett. Megvolt a deszkák tisztelete, és tudtuk, hogy annak, hogy ott lehetünk, ára van – ez pedig egyben nagy megtiszteltetés is volt. Hogy egy példát mondjak: Mednyánszky Ági soha nem ült le jelmezben. Ebben a közegben hiába hordozott tenyerén az élet a sok csodás szereppel, mégis megijedtem, hogy nem tudok eleget – mondhatnám, hogy a tető megvolt, de nem volt alatta sziklaszilárd fal –, ezért felvételiztem az egyetemre. Ott olyan emberekkel találkoztam, akik a beszéd és a gondolati kifejezés mesterei voltak. Azóta is azt vallom, hogy ha nincs mondanivalód, akkor ne akarj minden áron színpadra lépni. Pásztor István, a volt edzőm mondta, hogy a rajttól a célig bárki el tud futni, a rajthoz odakerülni nehéz. Azt hiszem pont ezért, a színpadon 7-től 10-ig való gondolkodásom és munkám alapján kér fel a mai napig egy-egy szerepre Cseke Péter, Szente Vajk vagy akár Kerényi Miklós Gábor.
Az utóbbi években nem kaptál új szerepeket az Operettszínházban, most mégis úgy döntöttél, hogy beadod a pályázatot az igazgatói posztra. Ennek az elégedetlenség az oka?
Az ott eltöltött közel három évtizedem alatt több igazgatóm is volt: Szinetár Miklós, Makláry László, Halasi Imre, Kerényi Miklós Gábor, Lőrinczy György és Kiss-B. Atilla. Nekem nem tisztem bírálni egyikük munkáját sem, viszont azt tudom, hogy ez egy olyan színház, aminek hatalmas tradíciója van, amit nem lehet veszni hagyni. Az Operett egy hatalmas volumenű színház – ez alatt nem csak a méretét értem, hanem a színészi gárdát, az énekkart, a balettkart, a zenekart, a musical együttest, a műszaki dolgozókat… Ugyanakkor az utóbbi évek tapasztalatai alapján felmerült bennem, hogy tényleg szükség van ekkora volumenre? A válasz az, hogy igen, de ahhoz nem évi 200 előadást kell játszani, hanem minimum 550-et, és nem két bemutatót kell tartani, hanem hatot-nyolcat, hiszen ott van a Raktárszínház és a Kálmán Imre Teátrum is mint játszóhely.
Visszaadtál egy főszerepet. Miért? Sértettség miatt?
Nem. A hármas szereposztás a színész halála. Az, hogy próbálsz kettőt, majd játszol kettőt egyszerűen mentálisan beteggé tesz. Azt érzed, hogy pótolható vagy, és ez egy nagyon veszélyes lavinát tud elindítani. Egyfelől elmész inkább haknizni egy eperfesztiválra, mert ugyanazt a pénzt (vagy még többet) megkeresel, mint a színpadon, jóval kevesebb energiabefektetéssel, másfelől a korábban említett alázatot sem veri beléd: ha kicsit is fáj a torkod, inkább lemondod az előadást, mert úgyis beugrik valaki más. Ez szerintem nem színházi hozzáállás. Igazgatóként azt szeretném láttatni és éreztetni akár a színésszel, akár a műszakkal, hogy azért lett kiválasztva arra a feladatra, mert annak ő a mestere. Vegyük például a Hegedűs a háztetőnt, amit négy, hangsúlyozom négy szereposztásban készítettek el! Négy különböző típusú emberrel nem lehet megrendezni ugyanazt az előadást.
Egyszer a Raktárban próbáltam a Virágot Algernonnak című darabot. A szünetben belenéztem az éppen akkor futó próbába, és azt láttam, hogy mindenki össze-vissza járkál, mindenki úgy játszik, hogy érződik, tudják mi lesz a történet vége. A néző nem erre kíváncsi: azt akarja látni, hogy a szeme előtt történjen meg a csoda. Nem közvetítői vagyunk egy előadásnak, hanem szereplői, akiknek át kell élniük a történetet.
Van olyan igazgatói korszak az említettek közül, amihez visszatérnél, ami leginkább mintaként szolgálna?
Mindegyik mintaként szolgál. Azt kell megérteni, hogy mindegyik éra egy-egy lépcsőfok, ami a következőhöz vezet. Nem tudnám és nem is akarom semmissé tenni egyikük munkáját sem. Én szükség esetén tényleg mindenkivel konfrontálódtam, de ezek mindig egészséges viták voltak, egy magasabb cél érdekében. Éppen ezért nem tudom azt mondani, hogy a Kero- vagy a Lőrinczy-féle igazgatást választanám, mert azzal is voltak problémáim. Sőt, az, hogy mi most itt erről beszélgetünk, az pont annak a nézeteltérésnek köszönhető, ami Kiss-B. Atilla és köztem kialakult. Inkább azt mondanám, hogy az eddig szerzett tapasztalataimat szeretném kamatoztatni.
Akkor úgy kérdezem, hogy miben hoznál változásokat?
Erőteljesen nyitnék a fiatalok felé. Azt gondolom, hogy az operett és a musical, mint műfaj csak formailag különbözik, a gondolatiság, közlésvágy és az egységes színjátszás szempontjából nem. Mostanában úgy érzem, az operettjátszás kicsit öncélúvá vált. A világháború közepén azért íródtak operettek, hogy az emberek ideig-óráig el tudják felejteni, mi zajlik a világban. Ha túlságosan komolyan vesszük ezt a műfajt, ha elfelejtjük azt a fajta könnyedséget, lezser eleganciát és humort, amit magában hordoz, a néző is elkezd szorongani. Fontos, hogy ne rajtunk, hanem velünk nevessenek! A történelem emlékezetében mindig is a táncos-komikusok maradtak meg leginkább – és nem véletlenül. Azonban nem vagyok benne biztos, hogy ez a mostani generációra is igaz. Pedig az operett nem azért hungarikum, mert magyar a zeneszerző, hanem azért, ahogyan mi, magyarok játszani tudtuk azt az elmúlt száz évben. Ha egy szubrett és egy táncos-komikus megcsinálja a sámánkereket, és visszatapsolják, visszamegy és megcsinálja újra. Lehet, hogy aztán a takarásban azonnal jegelni kell a lábát, de a nézőnek éreznie kell, hogy ez mind miatta van. Ez most hiányzik, pont úgy, ahogy a frissesség is. Azon túl, hogy természetesen műsorra tűzném nagyszínpadon a Bajadért vagy a Leányvásárt, szeretnék új lendületet adni a műfajnak azzal, hogy leporoljuk, új olvasatot adunk neki. Attól sem a történet, sem a zene nem fog sérülni, csak maivá válik. Emellett szívesen indítanék egy olyan beavatót, mint amit Dinyés Dániel és Göttinger Pál csinál már évek óta az opera műfaja kapcsán, hogy a laikusok is közelebb kerüljenek az operetthez, megértsék a rendszerét, a motívumait.
Azért sejthető, hogy a musicalek állnak közelebb hozzád. Jól gondolom, hogy ezen a téren jóval konkrétabb elképzeléseid vannak?
Igen, sőt, mondhatom, hogy annyi jó darabötletem van, amivel 2-3 évre bőségesen el tudnánk látni munkával a musicaltagozatot – és nem évi egy bemutatóval. Ott van például az Addams Family, az Ifjú Frankenstein, a Kisasszonyok vagy akár a Hamilton.
Bocsánat, hogy közbe vágok, de a Hamilton meglátásom szerint annyira az amerikai nacionalizmushoz kötődik, hogy itthon nem tudna siker lenni.
A Hamiltont valószínűleg nem is adnák oda, mert nálunk nincs olyan afroamerikai színész, aki helyt tudna állni egy musical főszerepben. Éppen ezért kizárt mondjuk egy Dream Girls is, ami szerintem az egyik legjobb musical. Viszont, ha eléred azt, hogy az amerikai jogtulajdonosok ügynöksége tárgyalni kezd veled, akkor mondhatod, azt, ha nem adod a Hamiltont, akkor kérem az Aladdint vagy a Cinderellát. És azt már oda fogják adni. Ehhez azonban fel kell mutatnod eredményeket, ami jelen állás szerint szinte lehetetlen. Sajnos az Operett jelenlegi tényadatai sok mindent elárulnak. Lőrinczy György utolsó évében az Operettszínház 715 előadást játszott – csak a belföldön. Most ez a szám alig haladja meg a 200-at. Persze, ha hét napból csak négyen játszunk, és olyan díszletekkel dolgozunk, aminek a beépítése több napot vesz igénybe, ne is csodálkozzunk. De sorolhatnám tovább a tényeket: az elmúlt öt évben egyetlen külföldi turné volt, a Szépség és a Szörnyetegből, de azt is még az előző vezetés kötötte le. Vagy: egyetlen magyar musical került bemutatásra nagyszínpadon, de ez is egy 12 évvel korábban már bemutatott és azóta is más társulattal folyamatosan játszott produkció felújítása. Ez egy ilyen nagymúltú intézménynél, amely egy jó műsorpolitikával kevesebb támogatással, jóformán piaci alapon tudna működni, nonszensz.
Nagyobb hangsúlyt fektetnél a magyar bemutatókra?
Természetesen. Említhetném a régi nagyokat, Várkonyi Mátyást vagy Kocsák Tibort, akinek a fiókja tele van kész, de be nem mutatott musicalekkel. Vagy ott vannak az iszonyatosan tehetséges fiatalok: Kovács Adrián, Szemenyei János, Mester Dávid, Nyitrai László. Miért van az, hogy Szemenyei ír egy musicalt a Sándor Mátyásból, aminek az ősbemutatóját Kolozsváron tartják? Vagy ott van A Pendragon-legenda (a zeneszerző Kovács Adrián – A szerk.), ami azontúl, hogy irodalmi alapanyaggal bír, valódi értéket közvetít – miért kell ezt a Kálmán Imre Teátrum zsebkendőnyi színpadán játszani, amikor nagyszínpadért kiált? Miért hagyjuk veszni és elmenni a fiatal szerzőket? Az említettek mellett ez is az oka, hogy pályázok, mert egyszerűen nem tudom szó nélkül hagyni, hogy hagyjuk kicsúszni a tehetségeket és az értéket a kezünk közül.
Korábban nagy hagyománya volt az irodalmi művek adaptációjának és a gyerekelőadásoknak is. Ehhez visszanyúlnál?
Természetesen! Nem véletlen, hogy a Rebecca, az Isten pénze, az Elfújta a szél vagy az Abigél akkora siker volt. Mert mind értéket közvetített. Emlékszem, mikor Kiss-B. Atilla először megnézte az előadásokat, rácsodálkozott az állótapsra és megkérdezte, hogy nálatok mindig ez van? Majd szép lassan mégis eltűntek ezek a darabok a repertoárról. Hasonló a helyzet az ifjúsági darabokkal is. Az Abigél az egyik legcsodálatosabb történet, ami valaha íródott. Annyi mindent tud adni a nézőnek a szeretetről, az összetartásról, de akár csak a tanárok fontosságáról is. Igazából nem is lenne bajom azzal, hogy ezt a darabot leveszi a színház a műsoráról, ha lenne helyette más, ha látnám azt a szándékot, hogy ezt az irányvonalat tartani tudjuk. Ott van például az Égigérő fű, ami szintén egy kész, de be nem mutatott musical csodálatos sztorival, csodálatos zenével. Szóval az új bemutatók mellett a régi nagy sikerdarabokat lehetőség szerint visszahoznám.
Sok mindenről esett szó, arról viszont még nem, hogy kikkel dolgoznál együtt?
Ügyvezető igazgatónak Aczél Andrást kértem fel, akivel nagyobb szaktudással rendelkező emberrel még nem találkoztam. A főrendező Somogyi Szilárd, a művészeti vezető Várkonyi Mátyás, a balett-tagozat vezetője pedig Ménich Gábor lenne. A zeneszerzőket már említettem, de fontos megjegyezni még Makláry László, Silló István, Kesselyák Gergely, Balassa Krisztián, Oberfrank Péter karmesterek, vagy Tihanyi Ákos, Turi Lajos Péter, Bodor Johanna koreográfusok, Szente Vajk, Szabó Máté, Székely Kriszta rendezők nevét is. És ha már nevek: nekem régi vágyam az, hogy amikor a néző belép a színházba, és megtekinti a szereposztást, akkor ne csak a színészek és az alkotók neve legyen kint, hanem nevesítve legyen a zenekar, az énekkar, a musical együttes és a balettkar is. Egész egyszerűen azért, mert ők is megérdemlik, hogy a nézők tudják, kinek köszönhetik az élményt vagy éppen, hogy kit kell szidni, ha hamisan szólt a trombita. (mosolyog)
forrás: https://deszkavizio.hu
Lezárult a beadási határidő a Budapesti Operettszínház és a Pesti Magyar Színház – Ifjúsági- és Családi Színház vezetői posztjára.
Mindkét intézmény esetében 2023. szeptember 11-én 17:00 perc volt a beadási határidő. A Budapesti Operettszínház vezetésére 3 pályázat érkezett, míg a Pesti Magyar Színház – Ifjúsági- és Családi Színház vezetésére 4 pályázat érkezett, ezeket személyesen nyújtották be az érintettek – közölte a Kulturális és Innovációs Minisztérium.
A Színház Online információi szerint az Operettszínházért a zaklatás eltussolásával vádolt Kiss B. Attila, Szabó P. Szilveszter és Szente Vajk indul.
A Magyar Színházért indul Halasi Dániel rendező-bábrendező, Eperjes Károly színművész (Nagy Viktor rendezővel), Zalán János jelenlegi igazgató és dr. Komáromi György színházi menedzser (Zalán Tibor dramaturggal közösen).
A vezetői megbízásra benyújtott valamennyi, a pályázati feltételeknek megfelelt pályázatot a vonatkozó jogszabályi előírásoknak megfelelően szakmai bizottság véleményezi. A vezetők kinevezése a fenntartónak felterjesztett szakmai véleményezést követően történhet meg.
A jelenlegi vezetők megbízatása mindkét esetben 2024. január 31-én jár le, ennek megfelelően a Budapesti Operettszínház és a Pesti Magyar Színház – Ifjúsági- és Családi Színház új vezetője 2024. február 1-jén kezdi meg munkáját.
forrás: https://szinhaz.online
◼Több mint negyedszázada, 1996-ban énekelt először Offenbach darabjában, s három esztendővel később már Olympia, Giulietta és Antonia bőrébe is belebújhatott. Mennyit változott az évek során a viszonya ezekhez a nőalakokhoz?
Rengeteget. Először Antonia és Miklós összevont szerepére hallgattak meg Debrecenben, de mivel hiány volt Olympiából, így végül ezt a figurát alakíthattam. Néhány évvel később már mindhárom hősnőt életre kelthettem, itthon és külföldön, több mint harminc előadáson. Aztán eltelt másfél évtized, nem gondoltam, hogy még egyszer elém kerül a darab. Az Operaház felkérésére szívesen mondtam igent, és elkezdtem azon dolgozni, hogy ezek a figurák vokálisan is nagyon különbözőek legyenek. A szerzői szándék szerint egyetlen énekesnő alakítja Olympiát, Giuliettát és Antoniát, de mivel nem volt könnyű olyan előadót találni, aki mindegyikre képes, ezért kezdték el egy drámai, egy lírai és egy koloratúrszopránra osztani a hősnőket. Így a hangi igények is mások lettek, pedig úgy vélem, a szerep filozófiája erősebb, mint a vokális hagyomány… Most, a felkészülés során is alaposan mérlegeltem, meddig mehetek el Giuliettaként, hogy még Olympia magas hangjait is el tudjam énekelni. Székely Kriszta rendezésében tanulságos volt részt venni, Hoffmann sötét világát remekül leképezi jelenünkre, a folytonos illúzióvesztéssel, az állandóan jelen lévő hazugsággal és tettetéssel. Amikor korábban léptem fel a darabban, még azt tartottam a legfontosabbnak, hogy a lehető legideálisabb külsővel, hanggal jelenjek meg a színpadon. Ezért mindhárom hősnőmet áldozatként ábrázoltam. Azóta sok mindent megtanultam, s egyértelművé vált, hogy bár Olympia, Giulietta és Antonia ördögi körben vergődik, mindegyikük mérgezi is a környezetét, s további áldozatokat teremtenek. Ha Antonia nem vágyna az éneklésre, a sikerre, akkor hátat fordítana Miracle-nek, és hozzámehetne Hoffmannhoz… Ha feláldozna valamit a vágyaiból, megszakíthatná a tragédiához vezető folyamatot. Azért is érdekes ez, mert nagyon konvergál a saját életemre, szakmai álmaimra – csakhogy én ki tudtam lépni az ördögi körből. S ha az ember felülről tekint egy ilyen helyzetre, akkor sokkal jobban el tudja játszani.
◼Talán éppen attól válik olyan erőssé az alakítása, hogy vállalja – ebben a figurában is – a saját esendőségét.
Úgy kerültem a pályára, hogy a tanárképzőn nem kaptam igazán színészi képzést, s a debreceni rendezőktől, Galgóczy Judittól, Lengyel Györgytől,
Horváth Zoltántól, no meg a kollégáktól sajátítottam el valamelyest a szakma alapjait. Aztán az Operettben, majd Selmeczi György Auris Társulatában értek erős színészi és színházi benyomások. Ma már bátran vállalom a koromat is a pódiumon, azonban az előadás ábrázolta illúziófosztást úgy szeretném megjeleníteni, hogy közben mindegyik figura vokalitása makulátlan legyen. Így ugyanis még izgalmasabb ellenpont születik… Sokat profitáltam abból, hogy ismét belebújhattam a hármas szerepbe, s örülök, hogy a 2022-es évadban is lesz rá alkalmam. De akad még további izgalmas feladat, hiszen február 4-én, Szegeden magyarországi bemutatóként hangzik fel Donizetti Maria Stuardája, amelyben a címszerepet, Stuart Máriát éneklem. A két koncertszerű előadáson kedves kolléganőm, egykori operastúdiós osztálytársam, Boross Csilla kelti életre I. Erzsébetet. Az Operaház nyitóprodukciójában, a Hunyadi Lászlóban is szerepelek, Szilágyi Erzsébetet alakítom. Lesz egy dalestem is, amely a Barátság a Vörös Sünhöz címet viseli, s egy bécsi vendéglőre utal, ahol Brahms, Grieg és Csajkovszkij találkozgatott jeles alkalmakkor. Ezt követően remélem, hogy elkészül az a lemezfelvétel, amelyet a pandémia miatt kétszer kellett elhalasztanunk, s amelyen Erkel-hősnőket éneklek, a Báthory Mária és a Brankovics György mellett több ősváltozatból, például a Bánk bán eredeti verziójából is. A korábbi bel canto-korongom után ez az album Erkel gyöngyszemeit gyűjti össze. Folytatódik az Operabeavató is, január 17-től Mozart újabb darabjának, a Szöktetés a szerájból című vígoperának titkaiba avatjuk be az érdeklődőket a Hatszín Teátrumban.
◼Említette, hogy énekesként a pódiumon tanulta meg a színpadi játék alapjait, az Operabeavatóban pedig nem csupán szép hangra, hanem folyamatos átváltozásra is szükség van…
Az énekesek között akadnak jócskán, akik kiváló prózai színészi vénával rendelkeznek, én sajnos nem tartozom közéjük. Az, hogy sokan jó énekes-színésznek tartanak, Göttinger Pálnak köszönhető, az ő munkamódszerének, ami az angol improvizatív színházból indul ki, mindig a tudatalattiba nyúl bele, s rengeteg benne a groteszk, a köznapi és az abszurd, így nagyon más idegpályákat mozgat meg. Ezt alkalmazta már a kaposvári Szép Helénánál is, később pedig az operabeavatóknál, amelyek tíz évvel ezelőtt, az Ördögkatlan Fesztiválon indultak el. Akadnak primadonnakarakterű énekesnők, azonban hamar kiderült, én nem vagyok ez a típus. Tudok díva lenni, ha kell, de inkább kíváncsi és kísérletező alkat vagyok, aki sosem szereti kétszer ugyanúgy előadni ugyanazt a darabot. S van bennem mersz is, gátlástalanul megteszek bármit a pódiumon. Ez pedig jól jön a Operabeavató-sorozatban, amelynek Göttinger Pál mellett a férjem, Dinyés Dániel karmester a motorja. Az évek során komoly rajongótábora lett az előadásoknak, jelentős részük a fiatalok közül kerül ki, és ezt ma kevesen mondhatják el… A havi két előadással nem is tudunk minden igényt kielégíteni.
◼Ősszel Nagyváradon tartott énekes mesterkurzust. Lesz-e folytatása?
Igen, visszatérek 2022-ben is, Baráth Emőke felkérésére pedig Gödöllőn vállaltam kurzust. Masterclass sorozatom elérhető a neten, minden benne van az alapoktól, a gyakorláson keresztül az életmód-tanácsadásig. Többnapnyi anyag, s úgy vélem, segítséget nyújthat a jövő generációjának. Egyébként én magam is a tanulás felé fordultam a tanítás helyett. Amatőr rózsakertészből profi rózsanemesítővé szeretnék válni. A Kossuth-díjamból tavaly egy kert született, ahol már háromszáz rózsatő sorakozik, a napokban érkezett például Franciaországból újabb hatvan szabadgyökeres rózsa. Tavasszal elkezdem a nemesítést, nagy vágyam, hogy keresztezéseimből lila rózsa születhessen… Hosszú távú projekt, de akad ilyen zenei téren is. Az Operaházban a következő években a Bánk bánban, a Lammermoori Luciában és a Szíciliai vecsernyében szerepelek. Tavaly a Simon Boccanegrában énekeltem Rouenban, lehet, hogy visszatérek, és Montpellier-ben is lesz egy koncertem, mely a magyar bel cantóból ad válogatást. Nagy vágyam, hogy a teljes Lucrezia Borgiát megtanuljam, és ideje, hogy erre sort is kerítsek… Azt ugyanis már megtapasztaltam ezen a pályán, hogy soha semmi sem biztos, s az embert a legvadabb meglepetés is érheti, főleg a mostani korszakban.
fotó: Cseke Csilla
forrás: https://orszagut.com/
A Budapesti Operettszínház művészével magánéletről és karrierről, az elmúlt évad kihívásairól és az előtte álló feladatokról, operettről és operáról is beszélgettünk a Budavári Palotakoncertek apropóján.
– Július végét mutat a naptár. Ilyenkor még az előző vagy már a következő évad jár a fejedben? Inkább értékelsz és összegzel, vagy készülsz előre?
– Inkább előrenézek, mint összegzek, már az előttem álló feladatokra és a következő évadra koncentrálok. Amellett, hogy a zenés színház eleve megköveteli a készülést, az is igaz, hogy alapvetően tervezős típus vagyok, szeretem beosztani a napjaimat, átlátni, hogy mikor mi történik. Azt a példát szeretném én is követni, amit a szüleimtől láttam, akik mindent megtettek azért, hogy a húgommal nekünk boldog gyerekkorunk legyen. Apukám is, anyukám is sok áldozatot hozott értünk. Rettentően igyekszem, hogy biztosítsam a stabil családi bázist, mert a férjemnek is nagyon sok a feladata, de a színházi beosztásunk miatt ez jóval nehezebb. Mivel kevés az időm, abba megpróbálok mindent belesűríteni, és néha úgy érzem, csak egyik helyről a másikra szaladok. Anyukám megnyugtatott, hogy emiatt ne aggódjak és szerencsére a szüleim, illetve a férjem édesanyja is rengeteget segít nekünk.
– Azzal, ahogyan a magánéletben tapasztaltabbá váltál, mennyire változtak az általad alakított karakterek?
– Nem hiszem, hogy személyiségben sokat változtam, és ez nyomot hagyott volna rajtuk, inkább úgy fogalmaznék, hogy összetettebben és megfontoltabban gondolkodom a szerepekről, arról, hogy miként alakítom ki a lelki jelenlétet és a hangtechnikai megoldásokat, a karakter külsőségeinek, motivációinak és az éneklésnek az összhangját. Korábban volt például olyan, hogy beleéltem magam egy szituációba, és a sírás fojtogatott, ez viszont az éneklés rovására ment. Van néző, akinek ez nem tűnik fel, sőt hitelesebbé teszi a szerepformálást az ilyen átélés, de olyan is akad, aki bizony számonkéri a hangi teljesítményt. És ha az ember sorozatban énekel előadásokat, muszáj vigyázni a hangra, miközben természetesen a személyiség hitelét is meg kell őrizni.
– Milyen rendező passzol egy ilyen egyéniségű művészhez?
– Olyan típusú énekes vagyok, aki a főpróbahéten gyújtja be a rakétáit. Addig is próbálom a jeleneteket, rögzítem a helyzeteket, de sokszor inkább technikailag. Ahhoz, hogy bennem egy karakter egységében kialakuljon, meg kell élnem a történet teljes ívét, és az is fontos, hogy legyenek olyan kapaszkodóim, mint a díszlet, a jelmez, hogy a kellék már ne csak egy jelzés legyen, vagy hogy a színpadon ott legyen a tánckar, az énekkar, és a teljes zenekarral dolgozhassunk. Nekem ez az együttrezgés, a kollégák apró kis játéka nagyon fontos, ebből sokat tudok meríteni. Vannak rendezők, akik próbálgatnak, keresgélnek. Szeretek megerősítést kapni a munkámról, és nem csupán pozitívat, hogy az a jó irány, hanem azt is, ha valami nem működik, mert ebből tudok építkezni. Szerencsére eddig mindenkivel megtaláltam a közös hangot, jó rendezőkkel dolgozhattam együtt és a bemutatóra már mindig minden összeállt.
– A zenés színház bizonyos szempontból korlátok közé szorít: kötött a zene, a koreográfia, ráadásul minden előadást több szereposztásban játszotok, így bizonyos szempontból mindenkinek csereszabatosnak kell lenni. Az egyéniség egy ilyen helyzetben hogyan tud kiteljesedni?
– Valóban vannak kötöttségek, amik a műfaj komplexitásából adódnak. Természetesen jobban szeretek azokkal játszani, akikkel bepróbáltam a darabot, mert az ő tempóikat, rezgéseiket jobban ismerem, de az is nagyon jó, ha egy új színész bekerül a rendszerbe. Az előadás egészéből nem lóghat ki, de egy apró habitus- vagy árnyalatbeli eltérés, ami az egészhez képest nem jelentős, sőt a néző számára talán észre sem vehető, számomra nagyon inspirálóan hat. Jó érzés néha kibillenni a megszokottból, éberebbé válik a színészi figyelem, az előadás pedig gazdagodhat.
– A színészi figyelemnek, gondolom, akkor is éberebbnek kell lenni, ha a nyelvi és a kulturális közeg megváltozik. Milyen volt ebből a szempontból A víg özvegy idei dubai turnéja?
– Nekem inkább abból a szempontból okozott nehézséget, hogy németül kellett énekelnem, a némettudásom pedig csak minimális. Bár begyakoroltam a szöveget, sokat dolgoztunk német nyelvű szakértővel, mégis volt bennem egyfajta bizonytalanság. Amikor külföldön vagyunk, akár magyarul, akár németül játszunk, másképp működik az előadás. Ha feliratot kell nézni, eleve később reagálnak a poénokra. Van olyan ország, ahol gyakorlatilag mindent megtapsolnak, és van, ahol csak a végén fejezik ki hatalmas tapssal, hogy tetszett nekik. Ez is ki tud zökkenteni a ritmusból, eleinte furcsa is volt, de szép lassan hozzászoktam. Ilyen szempontból nagyon jó, hogy velünk utaznak a rendezőasszisztensek, játékmesterek, ügyelők, súgók, akik minden este látnak bennünket, és pontos kritikát tudnak mondani. Ha ők azt mondják szünetben egy csendesebb nézőterű előadásra, hogy rendben volt, akkor én megnyugszom kicsit. Nagyon megküzdöttem A víg özvegy szerepével, kezdetben nem kedveltem. Nem éreztem, hogy nekem való lenne, hogy közel állna hozzám, az énekelnivaló viszont nagy kihívás, azt szerettem volna igazán jól megcsinálni. Rengeteg munkámba került, hogy az olyan legyen, amilyennek én és drága tanárnőm, Imre Gabriella gondoljuk, hiszen ez szinte egy operai minőségű szerep. Az operettek nagy részében nem az történik, hogy a primadonna szinte csak áll, énekel, a közönség pedig nézi, és csak a hanggal kell varázsolni. A víg özvegyben azonban ez utóbbi történik, ami egy nagyon komoly pszichés terhelés, ezt korábban, még a konzervatóriumban is nehezen kezeltem. A dubai operában viszont mikroport nélkül is annyira kiváló volt az akusztika, hogy a fegyelmezett énekléstől való félelem eszembe sem jutott. A Vilja-dal végi piano H-ra még rá tudtam crescendálni – ami azt jelenti, hogy halkból indul, felerősödik és visszahalkul –, és olyan volt, mintha a színpad közepén egy örvényben lettem volna, úgy szólt a hangom. Volt egy lélegzetvételnyi szünet, amikor úgy éreztem, a hang a nézőket is körbeöleli. Csodálatos emlék ez, olyan, amit próbálok őrizgetni, hogy felidézhessem öregkoromban, vagy amikor a takarásban érzem a lámpalázat.
– Sok ilyen élmény adatott már meg a pályádon?
– Az egyik legmeghatározóbb turné az életemben nem színházi előadás volt. Domoszlai Sándorral és Somogyi-Tóth Dániellel jártunk Izraelben, egy ottani zenekar koncertsorozatába kapcsolódtunk be. Egy héber nyelvű szerelmi ciklust is meg kellett tanulnom. A szöveget Jákov Barlizai, egy debreceni születésű költő írta, aki a holokauszt után Izraelbe emigrált, és szinte csak vonósok kísérik. Ez volt a koncert utolsó száma. Amikor vége lett, hosszú másodpercekig csönd volt, olyan volt, mintha angyal szállt volna el felettünk. Az is fontos élmény volt, amikor először énekeltem a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Leányvásárban. Egyedül voltam azon a hatalmas színpadon, és úgy éreztem, hogy minden, amire csak vágyhattam, megadatott. A szabad ég alatt, a Dóm téren, isten kegyeltjének lenni csoda volt.
– Néhány nap választ el bennünket a Budavári Palotakoncertektől. Ez nem egy előadás, „csak” egy gála, nem szerepívek vannak, hanem „csak” dalok. Erre hogyan készülsz?
– Egy gálának is megvan a nehézsége. Ha például úgy van beosztva az ember, hogy az első és az utolsó számot énekli, nehéz magát szinten tartani, mert folyamatosan indulásra kész állapotban kell lenni, amit hangban, testben, lélekben tartani kell. És még akkor is, ha régen megtanult, régóta énekelt dalokat adunk elő, folyamatosan karban kell azokat tartani, hiszen technikailag fejlődünk, és ahogyan minden testrészünk, úgy a hangunk állapota is változik a korral, ezért érdemes újra és újra elővenni a repertoárt. Egy gálakoncerten nem csupán egyéniségben, de hangban is sokszínűen mutathatjuk meg magunkat. Ez azonban másféle lagét vagy akár másféle hangképzést is igényelhet, így aztán sokszor van, hogy koncert közben még két szám között skálázom egyet. Aztán az is nehéz, hogy három percben sűrítsd azt a karaktert, amit egy előadásban három óra alatt mutatsz meg. Meg kell találni az egyensúlyt, ami a szerep és az előadó egyénisége között van, és ebben a gála rendezője sokat tud segíteni. Egy gálán abban a néhány percben kell bizonyítani és a lehető legtökéletesebbet adni, mert utánad jön a következő művész. Hála Istennek egy gálán van arra mód, hogy az énekesek igényét, vágyát is figyelembe vegyék, bár alapvetően attól függ, a zenei vezető, a karmester mit képzel el zeneileg, milyen a műsor zenei dramaturgiája.
– Mit hallhat tőled az Oroszlános udvar közönsége?
– A János vitézből Iluska, A cigánybáróból Szaffi dalát, A víg özvegyből pedig a Pavilon-duettet adjuk elő Ninh Duc Huang Longgal. Dubaiban sosem énekeltünk együtt, hiszen a darabban nem vagyunk partnerek. Így a közös muzsikálás azért lesz különleges, mert ebben a duettben nem a megszokott szerepemben, Hannaként lépek színpadra, hanem a partnere, Valencienne leszek. Lesz még egy különlegesség, a Lakmé Virág-duettje, amit Fischl Mónikával fogunk előadni. Ezt nagyon várom, hiszen ritkán adatik meg, hogy Mónival együtt énekelhessünk. A legtöbbször egymást váltjuk az előadásokban. A férjemmel, Boncsér Gergellyel is lesz közös dalunk, a Szív duett, ami különösen kedves számomra, mert az esküvőnk előtti hónapokban próbáltuk A mosoly országa című előadást. Ezen a gálán ketten vagyunk szopránok Mónival, és nagyon komoly, szép és színes feladataim lesznek: a Szaffit és a Virág-duettet még nem énekeltem, az Iluskát a jövő évadra tanulom, a Pavilon-duett szintén új.
– A Lakmé, de A víg özvegy, a János vitéz, A cigánybáró is operaénekesi repertoár része lehet. Előbb-utóbb műfajváltásra is számíthatunk?
– Idén valóban több operai feladatom volt. Közreműködtem a Hatszín Teátrum Operabeavatójában. Dinyés Dániellel már korábban is dolgoztunk együtt a Müpa gyerekeknek szóló operabeavatóján, illetve A víg özvegyben, a Kékszakállban és a Mayában is. A beavatókkal párhuzamosan a Co-Opera Figaro házassága című produkciójában is megkaptam Suzanne szerepét. Jövőre Göttinger Pál rendezésében egy szegedi Puccini bemutató vár rám olasz nyelven, a Hatszín Teátrumban pedig a Don Giovanni lesz a téma, ahhoz Zerlina és Donna Elvira szerepeit tanulom. Az Operettszínház marad továbbra is a fő irány, ahol szerencsére a jelenlegi vezetés is támogat a fejlődésben, de szeretnék kalandozni, kipróbálni magam olyan opera- vagy egyéb más szerepekben is, amelyek esetleg rám várnak.
– Milyen kihívást jelent számodra az opera?
– Elsősorban énektechnikait. Nagyon leegyszerűsítve mondok egy példát: míg az operában arra kell törekedni, hogy a lenti és a fenti lage ugyanolyan erős legyen, minden hang egy színben szóljon, a magas hangok ne ugorjanak ki, addig az operettben viszont épp ezek számítanak dobbantónak, ezeknek kifejezetten erősnek kell lenni. Van néhány operett, ami operaházak repertoárján is szerepel, például A víg özvegy vagy a Denevér. Ebben a grand dame-ok a klasszikus képzettségű énekesekhez közelebb állnak, mert nincs tánc, kevés a szöveg, viszont operai hangképzést, formálást követelnek az énekelnivalók. A víg özvegyben Hanna belépője vagy a finálék bizonyos helyeken olyan lagékban vannak, ami egy operettprimadonnának nem minden esetben kényelmes, sokat kell rajtuk dolgozni, vagy a Denevér csárdása szintén nehéz megoldanivaló. Az energiákat ezért másképp kell beosztani a teljes darabot illetően, amihez fölényes technikai tudás szükséges. Egy operettprimadonnának ezzel szemben jóval többfélét kell énekelni, ráadásul ott a Csárdáskirálynő vagy a Marica grófnő, amiben a játszani- és táncolnivaló mellett elég sok a próza is.
– Az Operettből, a színházból és a műfajból mit tudsz átvinni egy operaprodukcióba?
– Egy másféle gondolkodást, ami egy jó rendezővel és egy jó zenei vezetővel nagyon termékenyen tud működni az alkotófolyamatban, mert figyelembe veszi az egyéniségemből, a tapasztalatomból azt, ami nem sérti az opera hagyományait, hanem előreviszi. Az előadásnak, az én – Operettszínházból, operettekből átvitt új, számukra esetleg szokatlan – szemléletem akár az előnyére is válhat.
– Vagy akár a musicalekből, mert az előző évadban volt egy Carousel-bemutatód is.
– Zeneileg lubickolás, színészileg viszont komoly kihívás volt a Carousel, sokat tanultam belőle. A rendezőnek határozott gondolatai voltak, ugyanakkor azt is kérte, hogy vigyünk ötleteket. Nehezen törtem át a kőfalat – közben azt mantráztam, hogy a víz is elmossa a követ –, mert valójában itt sem ívet játszom, hanem Carrie életszakaszaiból kiragadott pillanatokat. Bízom benne, hogy a végeredmény a közönségnek is tetszik.
– A gálán énekled a János vitézből Iluska dalát, ami már a jövő évad bemutója. És ha már szokatlan szemléletről beszéltünk: egy koreográfus, Bozsik Yvette lesz a rendezője.
– Nagyon várom már ezt a közös munkát, és nagyon kíváncsi vagyok. Azt gondolom, egy táncosnak sokkal nehezebb dolga van, mint egy énekesnek: csak a testével, az arcával, a mozdulataival tudja kifejezni az érzelmeket. Ha a koreográfus jól végzi a dolgát, és a színész erre vevő, a zenével, a szöveggel együtt ezerszer kifejezőbb, szívig hatolóbb tud lenni egy dal vagy egy előadás. Azért is várom még ezt a bemutatót, mert Bodrogi Gyula játssza a Francia királyt, akivel a Háry Jánosban már dolgoztunk együtt, ami hatalmas élmény volt. Érdekes módon előadásban egyetlen beugrás kivételével még Oszvald Marikával sem játszottunk együtt, úgyhogy azt is nagyon várom, hogy vele együtt próbáljak. Mindezek mellett egy egészen furcsa helyzet is előáll: ez lesz az első olyan előadás, hogy Fischl Mónikával nem váltjuk egymást, hanem egy előadásban leszünk színpadon – sajnos, nem egyszerre, mert a Francia királylánynak és Iluskának nincs közös jelenete. Már nagyon vártam, hogy legyen egy ilyen előadás.
– Ezek szerint az a sztereotípia, hogy a primadonnák versenyeznek, fúrják egymást, csak operett-történeti könyvekben igaz.
– Móni nagyon vagány csaj, neki is van egy kislánya, mindkettőnk férje szakmabeli, tehát nagyon sok közös pontunk van. Korábban a primadonnák a színházban élték az életüket, elérhetetlen nőideálok voltak, a színházak sztárjai és rájuk vette a jegyet a közönség. Ez mára megfordult, ma többnyire a hölgyek járnak színházba és a bonvivánokra veszik a jegyet. De komolyra fordítva a szót: ha egy színház vezetősége mindenkit megbecsül a maga tehetségéhez, korához, tapasztalatához mérten, jó a kapcsolat az azonos szerepkört játszók között is. Nálunk erre odafigyelnek, és ha valaki helyén tudja kezelni a ranglétrát, és arra koncentrál, kitől, mit tanulhat, miben tud fejlődni, akkor ebből nem lehet gond, maximum előnyt kovácsolhatunk.
forrás: https://papageno.hu/
A Budapesti Operettszínház közelmúltja
Kiss B. Atilla februári hivatalba lépésével minden jel szerint teljes korszakváltás várható a Budapesti Operettszínházban, mely játszóhely tán még a nevét is lecseréli nagy megújultában. A változás olyannyira radikálisnak ígérkezik, hogy lavinahatásával még azt is elfeledtetheti velünk: a Nagymező utcai teátrumban az elmúlt négy (pontosabban 3+1) év során megindult egy kisebbfajta, félfordulatos korszakváltás.
Így hát indokolt visszatekintenünk ezekre az évekre, felmérve, hogy voltaképpen minek is mond búcsút az operett- és musicaljátszás első számú magyarországi otthona, miközben épp „nemzetmegtartó csúcsintézménnyé” készül átlényegülni.
Kielégítően és kikezdhetetlenül aligha rekonstruálható okok következtében 2014 őszén a Budapesti Operettszínházban véget ért a névrövidítését márkajelzéssé formáló Kerényi Miklós Gábor főigazgatói epochája. Helyére régi, meghitt munkatársa, Lőrinczy György került, míg KERO hivatalosan művészeti vezetőként folytatta munkáját. A kádermozgást kísérő nyilatkozatok, túl a NER-konform üres lózungokon („nemzeti zenés népszínház”, „nemzeti értékek ápolása”, hungarikum stb.), már ekkor halványan sejtettek egyfajta iránymódosulást a színház jövőbeli működésében. „Igazából azt tartom fontosnak, hogy mai színházat csináljunk” – fogalmazott Lőrinczy a beiktatását kísérő társulati ülésen, ahol „örökölt liberális konzervativista szemléletét” is felemlítette, a másként gondolkodás iránti türelem és nyitottság jegyében.
A változatlanság fő tényezőjét az elkövetkező három évben fennállt képletben a legegyszerűbb s egyúttal a legindokoltabb Kerényi M. G. személyében és ténykedésében felismerni. A korábbiakban általa kimunkált és sikerre vitt főprofilt, vagyis a túlnyomórészt a nemzetközi másodvonalból kiválogatott és honosított nagyszínpadi musicalprodukciókat továbbra is az ő működése dominálta. Így ő rendezte 2015-ben a Fame – A hírnév ára, 2016-ban a Marie Antoinette és 2017-ben A Notre Dame-i Toronyőr bemutatóját, s mindhárom előadásban KERO szokott színházcsinálói erényei és fogyatékosságai váltak érzékletessé. Így mindhárom előadás tele volt a színpadot valósággal felszántó mutatós aktivitással, szárazjéggel, kiismerhetőségükben is hatásos effektusokkal, de éppígy előcsócsáló jellegű realizmussal, valamint túlspilázott s gyakran a jelenre igencsak kancsin tekintő üzenetekkel. (Mondjuk, amikor a Marie Antoinette előadása a nagy francia forradalom kitörését nagyjából az immorális bulvársajtó áldatlan működésével kapcsolta össze, jószerint a végletes leegyszerűsítésig.) KERO ekkori működésének fenékpontját mindazonáltal az alkalmasint még a főigazgatói esélyek reményében műsorra tűzött Csínom Palkó 2015-ös produkciója jelentette, méghozzá olyannyira, hogy annak kínos káosza voltaképp saját zenés színházi esztétikájával sem volt összebékíthető.
Amíg Kerényi, illetve a tanítványának tekinthető Somogyi Szilárd nagyszínpadi rendezései (Isten pénze, 2014; Lady Budapest, 2016; Luxemburg grófja, 2017) túlnyomórészt a korábbi éra szellemiségét idézték, hol több, hol kevesebb sikerrel, addig más, 2014 után megtartott bemutatók érezhetően új irányok felé tájékozódtak. Fontos jeleznünk, hogy ez nem jelentett feltétlenül és egyértelműen magasabb színvonalat, ám már puszta törekvés formájában érdekes változást körvonalazott a megelőző évekhez képest. Ilyen volt az abszurd iránti nagyobb hajlandóság és egyáltalán a felszabadultabb humor, s vele a merészebb, az aprólékos realizmustól ellépő színpadi fogalmazásmód markáns megjelenése Béres Attila, Szabó Máté vagy Réthly Attila rendezéseiben. A chicagói hercegnő (2016) Béres-féle bemutatóján vagy Szabó Máté Sybilljében (2015) mindenesetre a teljesítmény is visszaigazolta a kialakult gyakorlattól való eltávolodást – A víg özvegy ugyancsak Szabó által rendezett előadása (2017) már jóval kevésbé. Réthlynek az Átriumba koncipiált rendezése, a Nők az idegösszeomlás szélén (2016) pedig egy, az operettszínházi közegben egészen újszerűnek ható zenei világot és sztorit mutatott fel.
Az ekkortájt megindult változások talán legfontosabbika az új színházi alkotók és kreatív közreműködők megjelenése volt az Operettszínházban. A rendezői, koreográfusi, díszlettervezői, illetve szövegmagyarítói és karmesteri gárda felfrissítése már Lőrinczy és Kerényi közös vezérletének éveiben megindult, s ennek jótékony, de legalábbis színesítő hatása hamar érzékletessé vált. Ezt éppenséggel még KERO két utolsó rendezése is jól bizonyította, ha nem is azonos színvonalon. Így az új játszóhelyet, a véleményes alkalmasságú Kálmán Imre Teátrumot megnyitó Riviéra Girl (2017) körül Bolba Tamással, Horváth Csabával, Rákay Tamással és Závada Péterrel dolgozott együtt a művészeti vezető – a megújulás szándékát némi félszívű erőlködéssel elegyítette. Míg a Szentendrén bemutatott, s az Operettszínház színpadára már csak KERO bukása után eljutó Sevillai borbély– többek közt Galambos Attila és Dinyés Dániel közreműködésével – szinte felszabadult visszatalálást sejtetett Kerényi hajdani, több emlékezetes telitalálattal ékes operarendezői korszakához.
„Színészsors. – Az.” A 2017 őszén, KERO kínos botrányának és bukásának napjaiban bemutatott Luxemburg grófja színpadán számos alkalommal felhangzott ez a rezignált párbeszédrészlet, s ennyiben ez az amúgy jócskán félresikerült Somogyi-rendezés a pillanat hű tükrévé vált. S persze határpontot jelzett ez az előadás annak révén is, hogy a Luxemburg grófja lett az utolsó olyan operettszínházi produkció, amely még magán viselte a mások rendezéseibe következetesen bele-belenyúló művészeti vezető keze nyomát.
Akár Kerényi távozásától felszabadulva, akár a váratlanul megváltozott helyzetben önmagát szöktetve, de Lőrinczy egyszemélyi vezetésének 2017 novemberével megindult időszaka az addigi új, helyenként óvatoskodó kezdeményeket látványos elszakadássá változtatta át. Mielőtt ennek belső mozzanatait számba vennénk, utaljunk röviden arra a tényre, hogy nagyjából ekkor fordult érzékelhetően kedvezőbbre a Budapesti Operettszínház körüli színházszakmai és kritikai klíma is. Részint az ebben a körben meglehetős ellenszenvtől övezett KERO távozása, részint – legyünk őszinték – a politika által pénzosztói szerephez juttatott Lőrinczy személyének felértékelődése segítette ki a korábbi gettóból az Operettet, amely így egy bő esztendőre merészen kísérletező zenés színházi műhellyé minősülhetett át a közvélemény szemében – természetesen korántsem függetlenül Lőrinczyék törekvéseitől és működésük eredményeitől.
E sajnálatosan rövidnek és átmenetinek bizonyuló időszak emblematikus előadásává a Kékszakáll (2018) vált. A még nyilvánvalóan Kerényi részvételével kiválasztott Offenbach-operett eleve bátrabb lépést jelzett egy kevésbé ismerős irányba, elvégre a Nagymező utcai repertoáron a Kálmán- és Lehár-operettek tömegében nagyjából évtizedenként bukkan fel egy-egy darabbal a „Champs-Élysées Mozartja”. Ennél is nagyobb és merészebb ugrást jelentett a Katona felől érkező Székely Kriszta rendezése, Balázs Juli színpadképe, Máthé Zsolt dalszöveg-fordítói közreműködése és a Dinyés Dániel által összeállított zenei anyag változatossága. Éppenséggel nem ritka sérülékeny pillanataival együtt is egy újfajta, jelen idejű zenés színházi esztétika és egy rugalmasabb-szabadabb előadói hangulat köszönt be az Operett színpadára a Kékszakáll előadásaiban.
Székely következő nagyszínpadi rendezése, az István, a király (2018) immár haladó hagyomány gyanánt tudta felmutatni az említett erényeket, ráadásul egy, az Offenbach-operettnél jóval kényesebb zenés színházi mű bemutatásával. Távol a kerói előadásmodelltől, egyszersmind a volt direktor színházcsinálói drilljétől, a rendező és alkotótársai a lehetőségig kimozgatták a hajdan oly sietve kanonizált rockoperát a megszokás keretei közül. Hogy az István, a király egyenetlenségeit és megoldatlanságait csupán hellyel-közzel sikerült magába a műbe és annak értelmezésébe integrálniuk, az alkalmasint a darabról és annak kultuszáról többet árul el, mint a produkció alkotóinak képességeiről.
A múlt kötöttségeitől és elvárásrendszerétől való elrugaszkodás óhaja a Lőrinczy-periódus szinte mindahány más előadását is jellemezte. Ez különösen áll a Kálmán Imre Teátrumban, illetve a Raktárszínházban játszott produkciókra, amelyek immár nemcsak a korábban itt megszokott fogalmazásmóddal szakítottak, de jószerint az Operett addig kialakult profiljával is szembekerültek. (Ezt a tényt az egyes előadások alacsonyabb látogatottsága is igazolta, jóllehet nem éppen kedvező formában.) A legmesszebbre e téren okvetlenül Boross Martin kortársopera-rendezése, a Semmelweis (2018) jutott: egy jelentéktelen alapmű köré olyan stilizált előadásmódot és vizualitást teremtve, amely eredményesen fölébe licitált a darabnak csakúgy, mint a játszóhellyel kapcsolatos nézői vagy éppenséggel kritikusi elvárásoknak. Másként és más színvonalon, de éppígy messzire kalandozott a bevett praxistól Göttinger Pál Macskadémon-rendezése (2018) is: a kedves, azonban viccnek túlságosan hosszú és részben megíratlanul maradt kamaramusical így életképesen blőd előadássá lett, több szereplőt is kilazítva valamelyest rég megszokott manírjaiból.
A Macskadémon pár évvel ezelőtt a Madách Színház által meghirdetett musicalpályázat egyik helyezettje volt, s ez a tény a félfordulatos korszakváltás egy érzékeny pontjára irányíthatja figyelmünket: a színház arculatának vélt vagy valós elbizonytalanodására, mely vád a leghangsúlyosabban Szente Vajknak a szegedi Dóm téren bemutatott, majd 2018 őszén a Nagymező utcába is beérkező rendezésével, az Apáca Show-val kapcsolatban fogalmazódott meg. S mi tagadás, nem is alaptalanul, lévén az előadásnak nemcsak a rendezője meg a különféle színpadi megoldásai juttathatták a közönség eszébe a körúti rivális teátrum produkcióit, de mondhatni már maga a darabválasztás is. Igaz, a musical erősen másodvonalbeli jellege amúgy teljességgel megfelelt az Operettszínház repertoárjának.
A 2018-as esztendő utolsó nagyszínpadi bemutatója, Réthly Attila Maya-rendezése azután visszakanyarodást jelzett a KERO-korszak tradíciójához. Méghozzá annak is a tán legproblematikusabb vonulatához: az operettátírások körül sürgő szövegmunkások csúfosan rossz humorához és zavarba ejtő ízléshibáihoz. Így aztán a Maya bemutatója, minden jobb pillanatával együtt is, leginkább a korszakváltás befejezetlenségéről tanúskodott, a búcsú pillanatához közel még egyszer nagy büszkén felmutatva azt, aminek a vesztéért vajmi nehéz lenne könnyeket ejtenünk. Nem úgy, mint a Kékszakáll, az István, a király vagy éppen a Semmelweis előadásaiért.
forrás: http://szinhaz.net
"Így láttam:
Macskadémon - Kálmán Imre Teátrum
A sok negatív kritika ellenére nagyon vártam a darabot, egyszerűen izgatott, hogy rám speciel, hogyan fog hatni, milyen érzésekkel fogadom majd az előadást. Jelentem minden képzeletet felülmúlt nálam...
Nem kérdés számomra többször nézős kategóriát vívott ki a Kálmán Imre Teátrumban futó Göttinger Pál által jegyzett, albérleti revü kategóriában, a nézők kegyeiért versengő Macskadémon névre hallgató zenés műve ...
A különleges hangvételű alapjaiba véve komédia, pont annyira "más", megosztó, mint a szerzője maga a kiváló írói kvalitásokkal rendelkező Karafiáth Orsolya. Voltaképpen az írónőről (is) szóló, nyomokban saját önéletrajzi elemeket is felvonultató kamaradarab elképesztő abszurditásba áthajló humora valahol a való, és egy kitalált fantázia világ szüleményének.
Valamennyi szereplője, a napjaink valóságából érkező, eleven húsvér személyei kerülnek a szó szoros értelmében is az írónő fantazmagóriájával szembe, magával a Macskadémonnal összeütközésbe, amely egyébként a történet előre haladtával, mint kiderül, minden baj forrása is. A Teátrum méretéből adódóan, ez esetben is ismételten a minimalista díszlet elemek – Csanái Judit és Kiss Gabriella - kerülnek előtérbe. A fénytechnikai megoldásoknak, megvilágításoknak, és a csinos tetszetős jelmezeknek – Kovács Andrea - köszönhetően teremt még is nagyszerű összképet a parányi színpadon, kiegészülve az ezúttal csupán négy remek női tagból álló tánckarral. A remek, a helyet ismét maximálisan kihasználó koreográfiát, ezúttal Gulyás Annához köthetjük.
Peller Anna imádni való komika, aki kisugárzásával, bájával nagyszerűen kezeli a hétköznapi, állandó súlyproblémával küzdő, az újdonsült albérletébe költöző fiatal szingli lányt. Bálint Ádámnak is kiválóan fekszik a depresszív hajlamokkal megáldott, kezdetben negatívan beállított író karaktere. Oszvald Marika Bori nénijével lép ki a korábbi operett műfaj világ által nyújtott kényelmes komfortzónájából, és alkot remek párost Faragó András Máté bácsijával, akiknek egytől egyig hálás szerethető, ugyanakkor mulatságos, már-már groteszk karakterei ellenállhatatlanul beszippantja az arra vevő publikumot. S akkor még szót sem ejtettünk a címszereplőnk Szemenyei János fantasztikus multi szerepkörökben sziporkázó játékáról. Macskadémonunk leírhatatlan nagyszerű hangi adottságain túl, frenetikusan, energikus átváltozó művészként, bújik hat különböző karakter bőrébe, többek között a rosszindulatú szerelőtől elkezdve a szőke IKEÁS szatyorral tipegő irritáló feltűnő stílusú svéd lányon keresztül Bori nénit is elcsábító csodás Ellentábornokon át egészen a Macskadémonig. A címszereplő a számos szereplő megformálásakor kék zakójától soha sem válik meg, csupán jelzés értékűen a fejére rögzíthető arcokat változtatva, és nem utolsó sorban Szemenyei János kiváló előadó művészetének köszönhetően lehetünk fül, és szem tanúi a briliáns átváltozások eredményeként létrejövő több rétű szerepeknek. Az Operettszínház ismételten bebizonyította, hogy egyedi érzékkel képes hozzányúlni a szokatlan történetekhez, amelynek kivitelezésében extra eszköztárait sem rest segítségül hívni a nagyszerű szórakoztatás érdekében.
Az alkotók, a frappáns dalszövegek, és Bella Máté zeneszerzőhöz köthető többnyire fülbemászó zenéjével kiegészülve kölcsönöznek egy meghatározóbb, bízar, de annál emlékezetesebb humortól sem mentes különlegesebb légkört árasztó előadást.
Megosztó jellegénél fogva Macskadémont vagy szeretni, vagy nem szeretni lehet, itt nincs középút. Személy szerint minden percét imádtam, több mint nagyon kellemes szórakoztatást kaptam két óra időtartamban."
forrás: https://www.facebook.com
Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Hol van a világ vége? Hány éves a kapitány? Melyik az ember igazi barátja, a kutya vagy a macska? Nehezen eldönthető kérdések, de egy biztos: A Macskadémont a cicatársadalom felborzolt szőrrel, dühösen fogadná lejárató kampány címszó alatt. Na de ki ne tudná, hogy a rossz reklám is reklám?
Történetünk a budapesti mindennapok egyik ős fás, zöld övezetes, csalogatónak tűnő társasházában játszódik, ahova az új életet kezdő, félénk macskatulajdonos, Orsi költözik be Rigóval, a fekete cicával. A bérleti díj olyan pofátlanul alacsony, hogy az még Orsinak is szemet szúr, és elég hamar kiderül, miért kínálja a behízelgőnek tűnő pletykás házinéni, Bori néni áron alul a lakást: mert az egész épületre kiakaszthatnák a „Bolondok háza, belépés csak saját felelősségre” táblát.
Mert hát eleve ott vannak a szomszédok, akiket még soha nem sértegetett senki azzal, hogy vasból lenne az akaratuk, az első hívó szóra megadják magukat a gyengeségeiknek, legyen az az alkohol, a lustaság vagy az önfényezés. De ha Bori néni, Máté bácsi és András hármasa nem lenne elég sorscsapás, még ott vannak a házban váratlanul felbukkanó alakok is, akik mind arra késztetnének egy normális embert, hogy meneküljön. Orsi azonban nem olvas a jelekből, inkább evésbe fojtja bánatát, és már szinte mozdíthatatlanná dagad, mire a díszes kompániának leesik, hogy ennyire nem lehet elbaltázott az életük, valaki kavarja felettük a málnaszőrt – a Macskadémon! Végül azonban minden jóra fordul, az átok megtörik, és hőseink olyan giccses boldogságban élnek, hogy az már nekik is fáj!
Peller Anna Orsijával valószínűleg bármelyik nő könnyen azonosul, ha legalább egyszer közelítette már meg félve a mérleget (akár a konyhait is). Nincsenek vérmes álmai, csak békét, egy kis boldogságot szeretne, amikor nem kell kiállnia magáért. Merthogy arra képtelen. Szegény lányt folyamatosan dróton rángatják, akarata semmi, a szíve viszont óriási, nem csoda, hogy mindenki befolyásolja a többieken segíteni próbáló, de a kulimászba egyre inkább beleragadó Orsit. De végül csak összeáll a pszichológiához szokott agyában a kép, és éles eszének köszönhetően mindenkit megment a pusztulástól – el is nyeri jutalmát.
Oszvald Marika is brillírozik a cicomamániás Bori néni szerepében: intrikál, pöröl, macskát tüntet el, szerelemre vágyik, és sütit süt. A házsártosság élő, csillár-fejdíszes szobra egy zátonyra futott házasságban tengeti mindennapjait, ahonnan ki-kikacsintana a snájdigabbnál sármosabb udvarlói kar felé, de csak mostanra jutott el addig, hogy végleg lealjasodjon: az egész lakóközösséget kipenderítené a házból. Persze az ő indokai is érhetőek, Bori néni nem gonosz, csak az elvesztett boldogság kínzó képe készteti bosszúra, alapvetően egy aranyos, csípős nyelvű, karakán házinéni, akiről mindenki tudja: sosem szabad megsérteni, ha kedves az életünk!
Bori néni keresztje az alkoholista férje, Máté bácsi – Faragó András is lubickol a borvirágos orrú, állandóan zsörtölődő öregúr szerepében. Máté bácsi hamar rájött, hogy a füredi Anna-bálon megismert angyali kis virágszála valójában egy kifejlődésben lévő házisárkány, és az asszony haragja elől a kisüsti felé menekült – és jól ott is ragadt. A szépirodalmi nyelvet még hírből sem ismerő férfi egyetlen öröme az alkohol, és hiába tudja, hogy az állandó szeszeléstől annyira lezüllött, hogy már messziről szaglik, és mindenki kerüli, mégis mindig kísértésbe esik, még ha hathatós segítség is kell hozzá. De aztán csak előkerül a 80 fokos erdélyi pálinka gőze mögül az érző, szerelmes, féltékeny szív!
Bálint Ádám zseniális Andrása az életunt értelmiségi, akit taszított minden nagyobb erőfeszítés és gondolat, ezért a depresszió köntösébe menekült – merthogy elég hamar kiderül, hogy a fásultság oka kevésbé lelki eredetű, mint inkább ösztönös lustaságból fakadó. Az alagsorban élő írót megelőzi a rossz híre, sokáig csak egy kísérteties „Vérgörény” szellemalakként ismerkedhetünk vele, mielőtt hús-vér valójában betoppanna a színre – és igazolná, hogy a pletykákból szinte semmi nem igaz. Végül a szerelem lesz a katalizátora, és ki tud mászni az általa ásott gödörből egy szebb és tettekben gazdagabb élet reményében.
A címszereplő számtalan alakjában tündöklő Szemenyei János a korona a művön, a Macskadémon különböző álcáinak köszönhetően korlátok nélkül karikírozhat ki minden idegesítő embertípust, és ebben a szerepben nyugodtan ripacskodhat annyit, amennyit a kedve tartja. Láthatjuk őt mindent tudó szerelőként, gátlástalan, hódító hajóskapitányként, jógi-dokiként, de a két legjobb „fejék” mindenképp a pityókás vőfélyeket idéző erdélyi ivócimbora és a svéd bútorokkal szoros kapcsolatot ápoló Fjordok Szépe kisasszony. És persze ott van a valóság is, az átok sújtotta Macskadémon, aki visszahúzható karmaival szaggatja darabosra a szereplők életét, miközben remek kiszólásokkal szórakoztatja a zenekart és a nézőket is. Szemenyei olyan könnyen ugrál a karakterek között, mint iskolás gyerek az ugróiskola számain, mikor felsejlik a kék jelmez széle, a nézőtér már előre bekészített mosollyal várja, ezúttal mit süt ki a démon.
Bár az első felvonás után még úgy érezhetjük, hogy A Macskadémon olyan, mint egy havi bontású, képes falinaptár, amely megragad egy-egy életmorzsát, de nem keveri őket egy tartós masszába, a második etapra már összeáll a kép, és egy hihetetlenül szórakoztató, csillogó mázú sütemény sül ki belőle. Ha a dalok nem is túl fülbemászóak, az öt színész – és a lámpalázas technikus – zseniális alakítása kárpótol minket ezért, és ugyan kapunk egy figyelmeztetést, hogy csínján bánjunk a gyengeségeinkkel, annyit röhögünk az albérlet-revü alatt, hogy amennyiben a nevetés tényleg hizlaló, akkor Orsi simán elbújhatna mögöttünk!
forrás: https://esszineszbenne.blog.hu/
Idén tavasszal színpadra állította az Operettszínházban a "Macskadémont", a Belvárosi Színházban a "Mojot", majd a Kőszegi Várszínházban a "Hajmeresztőt", miközben az évadbeli kötelezettségei Nyíregyházához kötik, mivel ő a Móricz Zsigmond Színház főrendezője. A Művészetek Völgyéből indul az Ördögkatlanba, ahol ő felel Kisharsányban a Kovács Udvarház programjáért. Sűrű elfoglaltságai között szakított arra időt, hogy meséljen a Deszkavíziónak a júniusi beugrásáról, az évközi feladatairól, és hogy mivel várják idén az érdeklődőket a fesztiválra. Interjú Göttinger Pállal.
Nem tudom nem azzal kezdeni, hogy mennyire elképesztő volt a „Mojobeli” beugrásod.
Kedves tőled. Ez az a bátorságfajta volt, amibe az ember nem gondol bele, mert akkor megijedne. Én már csináltam ilyet a Belvárosiban korábban a „Családi játszmákban”, ott Ötvös Andris helyett ugrottam be, akinek a karaktere szintén bemegy az elején és kijön a végén, végig bent kellett lenni. Akkor gyakoroltuk ki Jánoska Zsuzsa súgóval ezt a füleses súgási módszert, tulajdonképpen most már rutinból csináltuk (mosolyog). Azt meg, hogy hova kell menni, mit kell csinálni… hogy úgy mondjam, több próbán voltam ott, mint Milán (Schruff Milán szerepét vette át a sajtóbemutatón – a szerk.). Nehéznek tűnik, de valójában ez egy szöveges darab, állnak-ülnek-jönnek-mennek, olyan nagyon bonyodalmas dolgokat nem kell benne csinálni, élvezetes volt, nem aggódtam. Utólag csak, hogy úristen, ez egy kicsit túl bátor volt, de addigra már lement (nevet).
Akkor jól érezted magad közben, nem volt feszültség benned ezek szerint?
Nagyszerű volt. A beugrás csodálatos dolog, mert olyankor a többiek nagyon vigyáznak az emberre, rengeteg támogatást kap, amennyit az üzemi színjátszásban esetleg nem is. Ilyenkor mindenki figyel, segít, pusmorog a Szabó Kimmel Tomi is, hogy most akkor felállunk, átmegyünk… és akkor én fölállok és átmegyek. Egyetlen nehézsége az, hogy az ember robotpilótán van, kritikátlanul elhisz mindent. Egy fokkal becstelenebb kolléga vagy figyelmetlenebb súgó akár félre is vezetheti a másikat (nevet).
Tavasztól több bemutatód volt, a „Macskadémon” az Operettben, utána a „Mojo”, most éppen Kőszegen rendezted meg a „Hajmeresztőt”. Hogy fér ez össze Nyíregyházával, ahol főrendező vagy?
Nagyon sok kilométert autózom… Friss jogsis vagyok ráadásul, pusztítóan nagy rutinra tettem most már szert. Tegnap éjjel voltam Nyíregyházán, csak falérintéssel, jöttem is vissza, ma Pest, holnap megyek vissza Kőszegre, aztán megint hazajövünk, de már jön is a Művészetek Völgye, onnan vissza Pest, aztán le Pécsre, vissza Pestre és vissza még egy előadásra Kapolcsra, és csak onnan fogok a Katlanba menni. Ez egy heti program. Sokat autózom.
Ugyanez lesz ősszel is?
Nem annyira. Az évad közbeni életem egyszerűbb egy fokkal, ugyan abban is sok az utazás, de a nyarat a fesztiválosdi kavarja meg ennyire.
Nyíregyháza mennyi időt igényel évad közben?
A főrendezőségnek van hivatali része is, tehát muszáj néha munkaidőben is ott lenni, nem csak színházi időben, ez mondjuk 2-3 munkanap egy héten, átlagosan. Ehhez jönnek a ottani főpróbahetek, 14 bemutató van egy évben, szóval az se kevés. Vannak más kiemelt időszakok is, a VIDOR fesztivál, az évadtervezés, a szerződtetés hetei, más jeles vagy köteles alkalmak az évben. És persze rendezek ott is egyet, olyankor minden nap próbálok, folyamatosan ott vagyok, olyankor ott is lakom. Mellette két-három bemutatóm van másutt rendezőként, és mondjuk évadonként 50-60 előadásom más projektekből közreműködőként. Szóval sok a dolog. Nagyon jó stáb van Nyíregyházán, nem az van, hogy ha kiteszem a lábam, akkor beomlik, de az baj lenne eleve is, meg hát azért nem is én vagyok az igazgató… egy csomó dologgal nem nekem kell megalkudni, ha meg kell (mosolyog).
Alaptagja vagy az Ördögkatlan csapatának hosszú évek óta, hogy jött ez neked?
Ez lesz a 10. évem, csak az elsőn nem voltam. A Bárka Színház tagjaként keveredtem bele, a Katlan eredetileg egy bárkás vállalkozás volt. A Művészetek Völgyében volt egy helyszín Pulán, a Bárka Kikötő. Aztán 2008-ban nem volt Völgy, a program viszont már készen volt, és a kész programot Bérczes László elkérte Márta Istvántól. A sajátjuk volt tulajdonképpen, amit a Völgynek állítottak össze. Összeszedték az egészet és levitték Dél-Baranyába. Az volt az első Katlan, abból nőtte ki magát. Következő évben megint volt Völgy, de a Katlan akkor már nem ment vissza. Mivel ez bárkás projekt volt, azzal a csapattal keveredtem oda, aztán benne ragadtam. Most már az a csapat sincs igazán meg, Bárka sincs már rég, de a Katlan megmaradt.
Mivel készültök idén?
A Kovács Udvarház nevű helyszínt csináljuk a csapatommal Kisharsányban, három évvel ezelőtt kaptuk meg. Caminusnak neveztük el a programsorozatot, ami kéményt, tűzhelyt, tűzrakóhelyt vagy kemencét jelent, otthonos hely vagy otthon melege, ilyesmi asszociációk fűződnek hozzá. Ez egy táborszerű együttlét fiatal alkotókkal, akikhez csatlakozva mindenféle társadalmilag érzékeny problémával foglalkozó önkéntesek, alapítványok és civilek sátoroznak ott együtt. Bármikor bejöhet és csatlakozhat a látogató. Mi tényleg ott lakunk, ott reggelizünk, reggel kilenctől hajnali háromig csináljuk minden nap a dolgainkat, és be lehet csatlakozni.
Vannak színházi előadások, van egy együttműködésünk a Pesti Magyar Színiakadémiával, így meg tudunk mutatni színészvizsgákat is. Pál András osztálya most végzett, ők már elsős korukban is ott voltak, idén a „Liliomot” fogják játszani. Konkrétan a katlanos látogatók szeme láttára váltak színészekké, látszik a különbség, a fejlődés az első éves munkájuk és a mostani előadás között. Erre vagyok talán a legbüszkébb – már csak azért is, mert én is tanítottam őket még elsős korukban.
Vagy egy együttműködésünk a Börtönrádióval, ők is állandó résztvevői a programsorozatnak. Pár hónapja kirakták őket a börtönből, így ott már nem tudnak dolgozni, de előtte évekig tanítottak rádiózást bent, szakmát és motivációt adtak a fogvatartottaknak. A szabadultak közül pedig ketten is, akiket mi is ismerünk, már el is helyezkedtek műsorvezetőként. Ez egy rettenetesen speciális élményanyag a magyar társadalom elképesztő szegmenséből, amiről alapvetően csönd van, vagy nagyon keveset hallani róla. Nyilván biztonsági okokból is, de valami rosszul értelmezett szeméremből is. Már az első évben is erőltettem, hogy ott legyenek, mert olyan hihetetlennek találom az egészet. Hogy nem bírt a világ nyugati fele jobbat kitalálni, egyszerűen nincs jobb ötletünk (nekem se), hogy mit csináljunk ezekkel az emberekkel… közben meg, hogy utána azzal mi lesz, aki leülte, aki tényleg megbűnhődött… hogy bent hogy telnek a hétköznapok… nagyon életszagú, rémisztő és nagytétű történetekkel lehet találkozni. Mindent meg lehet kérdezni, mert nagyon nyitottak, nagyon mesterkéletlenek, és nagyon gazdag anyagot hoznak minden évben. A zárka például nagy siker volt, amiben egy órát el lehetett tölteni, és valaki mindig mondta, hogy mi a teendő, mit lehet csinálni. Rengeteg ezzel összefüggő társadalmi természetű kérdésről szót lehet velük váltani.
Van egy együttműködésünk a Veled Kerek Egyesülettel, aminek Elek Ányos a szíve-lelke, sokat dolgozunk együtt, ő is színházas ember, aki színész szakon végzett Kaposváron, de játékmesterként, táborvezetőként és kaszkadőrként is dolgozik, illetve tart színésztréningeket is. Csodálatos gyermekbirodalmat épített oda az évek alatt. A közösségteremtés vágyával ilyen mélyen átitatott embert nem ismerek másikat. Jön-megy reggel 9-től mezítláb a tűző napon, minden gyereket ismer név szerint, velük is együtt lehet játszani, izgalmas anyaggal jönnek idén is.
Az állandók közül van még a Renaichance nevű projekt, ők tönkrement anyagokat hasznosítanak újra ruhának, hozzájuk is be lehet szállni. Aztán megint jön a TerraLegenda, ők ékszerészek, akik ott is dolgoznak a helyszínen, illetve kiállításuk is van a technika történetéről. Idén jön Joós Andrea, akinek élménybiológia néven van egy projektje, egy freskót fog készíteni az egyik falra, egy szívet, anatómiai pontossággal, de közben mégis művészi igénnyel és játékossággal.
Hogyan szokott összeállni a program?
A személyesség a kulcs. Az alany van nálunk előbb, mint a tárgy. Az egyes embereket hívjuk meg, és amivel egyébként is foglalkozunk, azt lapátoljuk össze egy udvaron belülre. Mi nem nagyon csinálunk olyasmit, ami az alkalomra készül, hanem valahogy az szervezi ezt az egészet, hogy a Caminus körül sündörgő 150-200 ember, színészek, zenészek, képzőművészek, civilek, ki-ki éppen hol tart azzal, amivel foglalkozik. Azt hozzák oda, és abba lehet becsatlakozni. Rengeteg népzene lesz idén, de jönnek sztárok is: a Wombo Orchestra, a Firkin… Ebben az évben a vendéglátás részét az Úri Muri fogja csinálni, ami a pesti színházasok híres-hírhedt gyűjtőhelye a Wesselényi utcában, ahol én is laktam sokáig.
Elég változatos.
Kicsit a szemünkre is hányják időnként, hogy kicsit kakofón, de közben meg azt érzem, hogy az Ördögkatlannál nem csak egy szólam az emberközeliség. Mi nem projekteket hívunk meg, hanem embereket, akik azt a projektet hozzák le, amin éppen dolgoznak. A személyességen alapul az egész. Nem a program sokszínű, hanem a csapat, aki összeköltözik öt napra.
Rendezőként ez neked elég jó töltekezési, inspirálódási mód, nem?
Van bevételi része lelkileg is, igen, bár most azért inkább a kiadás részét érzékelem a fesztivál előtt (nevet). Óriási kapcsolati tőke mozgósul ilyenkor, persze. De ami az érdekes számomra: rendezőként én kőszínházban dolgozom a legtöbbször, ahol nagyon sok mindent ki kell találni, végig kell egy folyamatot követni, de igazából más fogja meg és más csinálja, nem én. Az Ördögkatlannak az én saját szempontomból az nagyon fontos része, hogy amikor napokkal korábban megérkezünk, akkor ott semmi nincs. Lakatlan és romos a ház, egy nagy tarló van mögötte. Az én életemben egyébként nincs benne, hogy létrát szerezzek valahonnan, fölmásszak, szögeljek, kábelt húzzak végig a padláson, vívjak a TOI TOI WC-s emberekkel, hogy hová tegyék le, majd utána keressek valakiket, akikkel odébb tesszük, mert ott mégse jó… Ezek élvezetesek, nekem ez inkább kikapcsolódás.
Pénzt persze nem tudunk ezzel keresni, de nem is az ennek a dinamikája. Egyszerűen nyugalom önti el az embert – mindenféle rátartiság nélkül –, hogy tudunk ilyet is. Ráadásul ez nem is egy kivagyi rendezvény, nem valami ellenében van, hogy majd mi megmutatjuk, nincs semmilyen protest jellege, én nem érzek ilyeneket. Nyugalmat érzek, hogy akikkel össze vagyunk ott zárva egy hétre, azokkal minden rendben lesz. Elképesztő csodálatos dolgok születnek ebből, nem nyomasztják magukat az emberek, ha már ott vannak. Biztos vannak szervezési nehézségek meg elrontott dolgok, de ez nem egy üzleti vállalkozás, hanem a látogatókkal együtt egy közösség. Nagyon kevés kritikát kapunk a helyszínen, mert tulajdonképp mindent megoldanak az emberek, és egyszer csak pár száz emberrel vidáman gyalogolunk Kisharsányból Nagyharsányba hajnali 3-kor, mert elment az utolsó busz véletlenül. Megyünk a szőlők között és énekelünk (mosolyog).
Nagyon behúzza az embert a légkör valóban.
Oldott. A színházasdi, amit én csinálok év közben, az pláne olyan, hogy magukat gyötrő emberek vannak összezárva egy fekete falú helyiségbe, és ezt nyomjuk egész évben. Aztán úgy megyünk le az Ördögkatlanba, hogy azt is megállás nélkül végigmelózzuk, de az már mégsem hasonlít munkához valahogy, és nem is aggódunk miatta egyáltalán. Pedig biztos lehetne. Az a helyszín, amiért én felelek, alig nagyobb, mint egy átlagos kávézó, de tavaly itt is sikerült 84 km-t megtennem a telefonom lépésszámlálója szerint. Tehát sok munka, de közben meg mégis az hatja át az egészet, hogy jézusom, mi baj lehet… amikor elmaradt az egyik koncert tavaly, akkor körülnéztünk az udvaron, volt ott négy egymást alig ismerő zenész, akik aludtak, ettek, valamit csináltak éppen… mondtuk nekik, hogy elmarad a délutáni koncert, ti lesztek helyette, és akkor ők ott megalakultak és fél óra múlva adtak egy másfél órás koncertet. Az Ördögkatlan ezt valahogy nagyon tudja. Hogy: mi baj lehet?
Az Operabeavató is innen nőtte ki magát, ami jövőre Budapesten talált új helyszínt magának.
Igen-igen. Ez Dinyés Dani vállalkozása. Az Ördögkatlanban kezdték, templomról templomra jártak, minden faluban nyomtak egy másfél órás beavatót, beszélgetős koncertet. Ezt látta valaki a Katonából (Katona József Színház – a szerk.), megkeresték Danit, ő pedig szívesen bevitte oda, azzal a kikötéssel, hogy ez egy alapvetően színházi műfaj, tehát legyen valamivel színházszerűbb. Az elején Ascher Tamás volt a rendezője, de ő ritkán ért rá, így aztán egy ideig beugró voltam, majd én lettem a rendező. 38 koncertet én csináltam végig a Katonában. Két hosszabb sorozat után elkezdtük keresgélni, hogy hogyan lehetne ezt tovább folytatni, aztán egy év szünet után (más projekteket csináltunk ugyanezzel a csapattal), idén Dani talált neki helyszínt a Hatszín Teátrumban. Itt lesz a tervek szerint minimum 10 alkalommal a Figaro házassága ősztől. Most nem készül előadás a végén, csak az elemzős, beszélgetős koncertek lesznek. Egyébként most a Katlanban is lesz újra a templomokban, visszasírták a fesztiválozók. Ez nem színház lesz, csak a koncertek, lennének is skrupulusaim, hiszen az a tér az másra való (mosolyog).
forrás: https://deszkavizio.blog.hu
Karafiáth Orsolya nevével sűrűn találkozhatunk a sajtóban, hol egy megosztó tárca, egy elgondolkodtató publikáció, egy izgalmas lakásszínházi projekt, vagy egy megjelenő kötete miatt. Most az első musicaljének bemutatója kapcsán beszélgettünk, amely "A Macskadémon" címmel látható márciustól a Kálmán Imre Teátrumban, és persze szó esett a nemrég megjelent Szirénről is.
A Macskadémont a Madách Színház korábbi pályázatára írtad, hogy került most mégis az Operettbe?
Az egész projekt arról szólt, hogy Bella Mátéval (A Macskadémon zeneszerzője – a szerk.) csináljunk valamit közösen, a helyszín nem volt lényeges. Annak idején ezt a darabot felolvasószínházi verzióban zongorakísérettel jópáran látták, és nagyon hízelgő módon, mindig akadt valaki, aki tovább akarta vinni. Többször, konkrétan kétszer is, egészen közel voltunk már a bemutatóhoz, de mindenféle okok miatt ezeket el kellett engedni. Aztán kiderült, hogy több szálról is bombázták az Operettet, egy ideje minden évben előkerült, hogy akkor legyen itt, és most végre eljött az ideje. Minket lepett meg a legjobban.
Egyébként felmerült benned az Operett játszóhelyként, amikor írtad?
Túl nagy falat lett volna nekem, nem gondolkodtam nagyszínpadban, kamaradarabot szerettem volna mindenképp, a Madáchban is a kisszínpadra írtam alapvetően. Volt egy olyan gondolatom is, hogy kevés szereplős, utaztatható produkciót csinálok, amit át tudnak venni több helyen, ami valahol meg is valósult, hiszen játszották a Gyulai Várszínházban és a Szentendrei Teátrumban is. Mindenhol szerették. Aztán amikor még csak szerveződésben volt a Kálmán Imre Teátrum, már akkor voltak olyan hangok, hogy ott esetleg… és így is lett. Úgy érzem, hogy nagyon jó kis zugot lelt, nagyon neki való.
Kellett alakítani még rajta?
Csak egy picit, a Macskadémon dalát áthoztuk az első felvonásba, illetve volt három jelenet, amiket egybevontunk, a jógi és a doktor például két külön jelenet volt.
Gyorsítani kellett?
Igen, én egy picit mindent túlírok, és akkor így nem fáj a szívem, ha húzni kell belőle, ha az segít az előadáson.
Más színpadra írni, mint prózát?
Igen, de ugye a Macskadémonnak megvan a könyvverziója is, ami 2013-ban jelent meg Házikedvenc címmel. Eleinte egy felnőtteknek szóló mesét kezdtem el írni, már megvolt a negyede és két dalszöveg is, amikor Máté megtalált, hogy csináljunk valamit. Én elég lassan dolgozom, egyszerre egyet tudok csinálni, ezért mondtam Máténak, hogy másra nincs kapacitásom, próbáljuk meg ezt áttenni színpadra.
Egyébként hogy kerültél kapcsolatba Mátéval?
Megkeresett teljesen ismeretlenül, hogy szeretne velem dolgozni. Az első találkozónk egy bevásárlóközpontban volt, amire vicces módon mindketten kicsit másképp emlékszünk. Ő egy picit megijedt tőlem, mert nagyon ridegnek tűntem neki, pedig én közben meg azt éreztem, hogy mennyire örülök, hogy megkeresett, hiszen nekem nagyon fontos a kortárs zene, nagyon szeretem a komoly zenét is. Szóval én ott lelkesedtem, ő meg biztatgatta magát, hogy biztos jó lesz ez. Aztán belevágtunk, és tényleg jó lett (nevet).
Valahogy így képzelted el írás közben is, mint amit most látni a színpadon?
Alapvetően igen, de nagyon sokat alakult bennem magának a Macskadémonnak a figurája. Annak idején a pályázatnak voltak lépcsőfokai, először három dalt kellett elkészíteni és megrendezni, amiben nagy segítségünkre volt Almási-Tóth András, ő segített nekem képzelni. Teljesen más volt a szereposztás, azt is nagyon szerettem, de akkor állt bennem helyre minden, amikor Szemenyei János képbe került. Már akkor ő volt a Macskadémon, sőt a könyvbemutatón is később, és mondtam is neki, hogy ez azért lehet, mert amikor én kitaláltam, hogy musicalt akarok írni, akkor ő lebegett a szemem előtt. Láttam a vizsgaelőadását, abban is Peller Annával szerepeltek, és János szerezte a zenéjét, ez volt a Kis Magyar Démonológia, tehát itt most kicsit lelepleztem magam (nevet). Ez azóta működött már bennem, hogy szeretnék egy hasonlót csinálni és a Szemenyeivel. Fantasztikusnak tartom őt, már a próbákra is úgy jött, hogy tudta a dalokat, pedig ezek nagyon nehezek, zseniális… Ezért volt nagyon fontos, hogy annak ellenére, hogy János nem az Operett művésze, mégis lehetett ő a Macskadémon Homonnay Zsolttal kettőzve, mert nekem ez egyértelműen az ő darabja. Homonnay egyébként szintén nagyon tetszett nekem, másképp fogja meg a szerepet, kicsit elegánsabb, macskásabb, nem annyira ördögien jeleníti meg.
Peller Anna meg szerintem olyan, mint én. Nagyon szeretem őt, a Démonológia hősnőjeként szerettem meg. El kell mondanom, hogy az operett, mint műfaj, nem áll annyira közel hozzám, de ő szerintem valami olyan minőséget tud belevinni, amit kevesen. Láttam a „Nők az idegösszeomlás szélén”-ben, brillírozik benne. Egyik barátnőm mondta is, hogy gesztusaiban és finomságaiban nagyon hasonlít rám, emiatt is érzem, hogy telitalálat volt Orsi szerepére. És persze a többieket is imádom! Oszvald Marika… arról álmodoztunk Mátéval, hogy ha egyszer ezt előadják, akkor majd Oszvald Marika fogja emelgetni benne a lábát, és ezen nagyon nevettünk, és most meg… voilá (nevet)!
Milyen volt a bemutatón egyben látni?
Elsőre sokkoló, a főpróbán konkrétan kicsit rosszul lettem. Nekem sok volt a tánc, a kar, én egy sokkal puritánabb dolgot képzeltem el, de aztán rájöttem, hogy én már kiengedtem a kezemből, és mindenkinek az volt a célja, hogy ez szuper dolog legyen. Más az atmoszférája, de megszerettem, szerintem jó lett.
Ezek szerint nem vettél részt a próbafolyamatban?
Nem, én mindig úgy dolgozom, hogy egy ponton túl meg kell bíznom a többiekben. Mindenben ezt csinálom egyébként. A sminkesek, vagy akik a ruháimat tervezik szokták kérdezni, hogy mit csináljanak, de én mindig mondom, hogy te vagy a profi, amit jónak látsz. Ilyesmikbe soha nem szólok bele, akkor sem, ha saját projektem van egy színésszel. Én csak a víziómat mondom el, ő meg csinálja csak a legjobbat, hiszek abban, hogy a kreatív energiákat szabadon kell hagyni. Mátéval is így dolgoztunk, maximális bizalommal, ha én szorongok vagy akadékoskodok, az mindenkit csak bemerevített volna… nem akartam ott paráztatni a Göttingert (Göttinger Pál, a darab rendezője – a szerk.), ő egy nagyon jó rendező, saját gondolatokkal, tudtam, hogy meg fogja tudni oldani.
Egy nagyon könnyed szórakoztató darabról van szó, de azért a végén elhangzik egy veretes mondat, János mondja, hogy rendben, én vagyok a rosszindulatú démon, aki összekuszált itt mindent, de ez nem ment volna nélkületek, hiszen ti is ugyanúgy benne voltatok…
Persze, én erre fűztem fel az egészet, sajnos ebben a rendezésben ez annyira nem jött át, de az egész Freud depresszió elméletére volt felépítve. Az alagsorban lakik az elfojtott szexualitás, ez András, aztán Orsinak egy manzárdszobája volt, ez a szuper ego, az emeleten található az alkoholizmus és a pénzsóvárság… tehát vettem azokat a tulajdonságokat, amik megalkotnak egy embert és szétosztottam karakterekre, amelyeket a démon irányít, gyakorlatilag befolyásol mindenkit, aki gyenge, sőt felerősíti a rossz tulajdonságaikat.
Alapvetően arról szól a darab, hogy folyamatosan áttoljuk a felelősséget magunkról másokra, hogy hagyjuk, hogy a körülmények befolyásoljanak minket, ez tesz tönkre mindent… pedig csak rajtunk áll, hogy kézben tartsuk az életünket.
Muszáj vagyok Pintér Tiborra is kitérni, tudtál róla, hogy őt „kapod” a premieren?
Dehogyis (nevet)! Korábban egy vacsoránál mondtam, hogy operett bemutatót tartani egyszerűen nem lehet Tenya nélkül, és hogy nekem az lenne a legnagyobb élmény, ha ő ott lehetne és beszélhetnék vele, akár csak egy percet is. Így került a képbe, de szeretném azt itt is hangsúlyozni, hogy kikérem magamnak, hogy őt emiatt bántsák, hiszen ő nagyon kedvesen részt vett egy tréfában, nem érdemli meg, hogy a sajtó kellemetlenkedjen vele emiatt. Ez egy nagyon jópofa dolog volt, örültem neki, ki is raktam mindenhova a közös képeket.
Nem olyan régen jelent meg a Szirén című könyved. Nagyon érdekes a szerkezete, miért döntöttél úgy, hogy két különböző pontból indítod a történetet?
A Szirénnel szerettem volna megmutatni, hogy egy alkohol által befolyásolt ember emlékei nem feltétlenül igazak, ehhez a fajta történetmeséléshez ez a keret illett. Ha úgy vesszük, akkor ez a széttöredezettsége ellenére is egy lineáris történet, egymásra lehet rakni a fejezeteket, olyan, mint egyfajta optika.
A könyv végén egy konfliktushelyzet után Kisanna és a húga elmennek egymás mellett. Te viszont nagyon szoros kapcsolatban vagy a húgoddal.
Persze, de ez nem teljesen az én történetem. Sok gyerekkori élményemet beleírtam, de a felnőtt rész már eléggé fiction.
Egyfajta terápia volt a megírása?
Nem gondolom, hogy az írás terápia. Én csak akkor látok neki valaminek, amikor már azt érzem, hogy feldolgoztam, egyszerűen csak akartam írni egy történetet a függésről. Erről szól a Kicsi Lili is, és erről fog a harmadik rész is, amiből már jó sok meg is van. A függés arcait akartam megmutatni. Ez nekem már-már misszióm, hogy valamit próbáljunk meg csinálni a függőségeinkkel, próbáljuk meg túlélni, lássuk meg az igazi arcát, szembesüljünk vele… én egy abszolút függő típus vagyok magánemberként, és ezt szörnyűnek tartom.
Gondolkodsz a színpadi változatában?
Nem tudom. Megkerestek filmesek, szeretném, ha lenne belőle film, de nem tudom elképzelni, hogy hogyan. Ha lesz színpadi változat, akkor azt én szeretném megírni. Úgy érzem, hogy a Szirént nagyon szeretik és sokan olvasták, én még semmire ennyi levelet, visszajelzést nem kaptam életemben, döbbenetes számomra, hogy mennyire megérintett valamit az emberekben. Ez nekem teljesen új, szokatlan.
Te írnád a filmhez a forgatókönyvet is?
Nem, én ezt négy évig írtam, számomra ez így kompakt egész, nem tudnék belenyúlni, a filmhez meg egy konkrét történetszálat kellene találni hozzá. Annyit kértem csak, hogy szupervizor lehessek, azaz vétójoggal rendelkezzek, hogy mindent ne lehessen azért benne.
Mondod, hogy négy év, az rettenetesen hosszú idő. Miért kellett ennyi hozzá?
Jött a Szépművészetitől egy felkérés, ez volt a Textúra, amiben választani kellett egy képet és írni hozzá egy szöveget. Én Rippl-Rónai Kalitkás nőjét választottam, aminek a reprodukciója egész gyerekkoromban ott lógott a lakásunk falán, sokáig azt hittem, hogy az az anyám. Az van rajta, ahogy a nő viszi az ablakhoz a kalitkát, ehhez írtam meg a könyv első fejezetének első verzióját, aminek hihetetlen sikere volt. Annyira szerették, hogy még az utcán is megállítottak, ezért úgy döntöttem, hogy félrerakom, amin akkor dolgoztam, mert abból az egy fejezetből ki lehet bontani egy egész történetet. A húgom teljesen kiakadt, mert fura volt két oldalban látni neki a családunk borzalmas történetét, vagy legalábbis egy, a miénkhez eléggé hasonló családét, az én amúgy sem egyszerű optikámban, erre én mondtam neki, hogy fogod látni hosszabban is, és nekiálltam vázlatolni.
Eredetileg 46 fejezet lett volna, ezt szedtem le végül 24-re. Amikor nekiülök valaminek, akkor én elutazom 2-3 hétre, egy hónapra, és olyankor reggel 8-tól éjfélig csak írok. Aztán hazajövök, 1-2 hónapot itthon vagyok, ami alatt finomítom a megírt részeket. Itt volt olyan, hogy fél évre teljesen félretettem, ezért is tartott ennyi ideig. Tavaly február 4-én fejeztem be a könyvet Thaiföldön, ahová levittem az összes addigi anyagot, ami már megvolt, ezeket újraolvastam friss szemmel, és végül nagyjából egy hónap alatt összeraktam az egészet.
Forgattatok a könyvhöz egy videóklipet is, ami kvázi a promoja lett a Szirénnek, ez az ötlet hogy jött?
A Szirénben nagyon sok alkoholista történet van, illetve az alkohol lehúzó erejéről is szól. A baráti körömben nagyon sokan meghaltak az elmúlt 5 évben alkoholbetegségekben, ki delirium tremensben, ki májproblémákban, ki szépen lassan leépülve. Én ezt a dalt, Faltay Csaba és Legát Tibor szerzeményét, nagyon szerettem, és amikor írtam a regényt, akkor beleírtam Kisanna szájába, hogy „elénekeltem a kedvenc dalomat, az ADJ INNI-t”. Aztán arra gondoltam, hogy ha ezt mondja ez a csaj, akkor ezt meg kellene csinálni rendesen. Nem volt egyszerű, tisztázni kellett a szerzői viszonyokat, illetve financiálisan is össze kellett hozni, de amikor én elkezdek valamit, akkor már megyek előre bulldogként.
Ott volt az agyamban, hogy ezt egy alt hangú nőnek kell énekelni, nem egy férfinek, ahogy az eredetiben, és akkor megkerestem Petrik Andit, és ő végül igent mondott. Ő egy nagyon mély érzésű, gondolkodó művész. Andi csinálta a hangoskönyvet is, előtte bekérte hozzá az anyagokat, tudni akart mindent, komolyan készült az egész projektre. Jó munka volt nagyon.
Mesélhetsz már a harmadik részről?
Persze. Engem évek óta izgat a másoktól való függés, ami eléggé a saját élményeimből táplálkozik. Onnan jött, hogy egész életemben voltak körülöttem rám akaszkodó emberek, konkrétan pszichopaták, akiknek én kiszolgáltattam magam, hagytam, hogy az ő kényük-kedvük szerint működjek. Ennek is ugyanaz az eredője, mint a Macskadémon Orsijának, bizonytalan és könnyen befolyásolható vagyok. Közben persze foggal-körömmel igyekszem magamhoz ragaszkodni… Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki betelepedett a hétköznapjaimba, érzelmileg sakkban tart, manipulál, és én az ő hangulatainak függvényében voltam jókedvű, de általában inkább rosszkedvű. Minden ilyen más módon vett el belőlem valamit, és én ezt hagytam. Nyilván van bennem valami olyan naivság, ami miatt ezek megtörténhettek velem. Mondhatjuk, hogy a pszichopaták kedves játékszere voltam. Ez nekem mindig arról szólt, hogy szeressenek, elfogadjanak, tetszeni akartam ezeknek az embereknek, akik egyébként látszatra nagyon klassz valakik, olyan akartam lenni, mint ők. Tehát ez ilyen kettős játék, ennek a kettős dolognak szeretnék utána járni most prózában.
forrás: https://deszkavizio.blog.hu