VISSZFÉNY - Viselkedéskutatók - Ellenfény

Holt lelkek; Vágyánybenéző; Bérháztörténetek 0.1- Szputnyik Hajózási Társaság, Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor

Sándor L. István

Késő tavasszal még nem tudhattuk, hogy Leszták Tibor utolsó kulturális tette Bodó Viktor társulatának befogadása lesz. Azóta eltelt fél év, a Szputnyik berendezkedett a MU Színházhoz kapcsolódó épület emeletén, átépítették, kifestették és berendezték. És jelentkeztek három produkcióval. A legutóbbi bemutatóját még megérte Leszták Tibor. És ha látta, úgy érezhette, jól döntött: fontos műhely van kialakulóban a MU Színházban.

Még késő tavasszal mutatták be a Holt lelkeket. Az előadás a társulatalapítással párhuzamosan készült, talán (ahogy Bodó Viktornak az Ellenfény 2008/9. számában közölt interjújából kiolvasható) melléktermékként. Erre utal az is, hogy ősszel nem játszotta tovább a produkciót a társulat. Én nem láttam az eredeti előadást (olvastam róla a nem túl kedvező kritikákat), láttam viszont egy átdolgozott, tömörített változatát ősszel, amellyel a sepsiszentgyörgyi TAMper fesztiválon vett részt a társulat. (Ezután döntött úgy Bodó Viktor, hogy nem játsszák tovább a produkciót.) Ez az őszi változat az eredeti kétórás előadást egyórásra rövidítette, szereplők, jelenetek sorát hagyta el, és a maradék anyagot egy fergeteges, viharos tempójú, performance-szerű játékká alakította.

Nem állítom, hogy mindent értettem a Holt lelkek új változatából, sőt sokszor az volt a benyomásom, hogy ha nem ismerném az eredeti Gogol-regényt, akkor még talán az előadás témáját sem fognám fel. Mégis volt valami magával ragadó a játékban. És az sem volt számomra kétséges, hogy világos koncepció köré szerveződött a jelenetsor: a képtelen tettre (holt lelkek vásárlására) vállalkozó Csicsikov (Vicei Zsolt), az ártalmas szélhámos körül megjelenő (állítólagosan) normális világ tekinthető csak igazán őrültnek, abnormálisnak, perverznek. Ezt sugallták a néhol a szélsőséges hatásokig sodródó, abszurditást, kegyetlenséget, eszementséget halmozó jelenetek. Bodó Viktor, mint oly sokszor, most is felfokozott hatásokkal élt: az állandó nevetésbe sokszor döbbenet vegyült (amelyet a néhol hangsúlyozottan provokatív megoldások váltanak ki).

A következő produkció tette egyértelművé számomra, hogy a Szputnyik társulat hosszadalmas és kacifántos nevéből most leginkább azt kell komolyan venni, hogy modern viselkedéskutató laboratóriumként definiálják magukat. A Vágánybenéző ugyanis hangsúlyozottan nem előadás, hanem egy huszonvalahány napos workshop eredményeit bemutató etűdfüzér. Egyetlen dolog kapcsolja össze őket, hogy vasutasokról szólnak. Meg az, hogy mindegyik sajátos, furcsa, néhol bizarr karaktereket állít a középpontba.

A Göttinger Pál vezette munka ezért is illeszkedik szervesen a Szputnyik törekvéseibe. A társulat tagjait ugyanis a különös, a sajátos, az egyedi érdekli, és csak ezen a hangsúlyozottan groteszk (néhol bizarr) szemléleten keresztül mutatják meg az átlagost, a hétköznapit. Azaz azt a hatást keltik, hogy olyan világban élünk, ahol az abszurditás mindennapi tapasztalat, az emberi viselkedésben a groteszk az uralkodó szín.

Az is a Szpuntyik műhelymunkájának jellemzője, hogy a Vágánybenéző is színészi improvizációkra épül. Azaz a társulat nemcsak a különös emberi viselkedés rugóit kutatja, hanem ennek a színházi kifejezési formáit is keresi. Ezért is olvasható a bemutatóhoz mellékelt szórólapon, hogy most nem a néző számára mindenhol érthető kifejezés a fontos. Lehet, hogy most belül fontosabb dolgok történnek, amit a szereplők csak halkan, egymás számára sem mindig érthetően közölnek. A Vágánybenézőnek így is számos emlékezetes részlete van: például Jankovics Péter és Tóth Simon Ferenc reggeli kirészegedése, vagy Fábián Gábor jegyvizsgáló jelenete, vagy Szandtner Anna drámai dala a szemaforosnőről.

A Szputnyik műhelymunkájának logikus folytatása a november végén bemutatott Bérháztörténetek 0.1, mely már az előadás irányába is határozott lépéseket tesz. Most is elsősorban tematikus alapon összekapcsolódó jelenetfüzért látunk, amelyben a társulat folytatja a viselkedéskutatást. A helyszín ezúttal egy bérház, pontosabban különféle bérlakások, ahol mindennapi emberek élik a mindennapi életüket, de a hétköznapi helyzetekben korántsem hétköznapi karakterek jelennek meg. (Vagy épp a hétköznapiságuk okán válnak különössé.)

Itt van például rögtön egy visszatérő jelenetsor (ez is az előadássá formálás irányába tett határozott lépés, hogy a Bérháztörténetek tudatosan felépített jelenetsorában vannak visszatérő szereplők, mintegy folytatásokban elmesélt történetek), amelyben a közvetítő (Gyabronka József) ki akar adni egy férfinak (Lukáts Andor) egy lakást. A helyzetet nemcsak az teszi abszurddá, hogy a közvetítő mindig ugyanazt a meggyőzőnek szánt ajánlót nyomja, amíg bele nem fárad abba, hogy az ügyfele nem tud dönteni, és újból és újból visszatér ugyanazokba a lakásokba, hanem az is, ahogy a két figura semleges viszonya a mitsem történésekkel lassan a gyűlöletig fokozódik. Egy másik jelenetsorban egy - szintén a közvetítőtől lakást bérlő - fiatal pár (Fábián Gábor, Gera Mariann) kapcsolatának szélsőséges fordulatait követhetjük. Aztán látunk egy furcsa castingot (Csákányi Eszterrel a középpontban), egy gyűlöletet mantrázó gyülekezetet és egyéb furcsa lényeket. Szürreális vágásokkal egymásba nyílnak a lakások, és a sötétből megszólal egy éteri kórus. Mintha a szűkösségből a végtelen felé is nyitna a Bérháztörténetek.

HOLT LELKEK - TOKHAL VONÓVAL

Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színházi és Viselkedéskutató Intézet - Labor

Gogol regénye nyomán

Rendező: Bodó Viktor

Szereplők: Fábián Gábor, Gera Marina, Juhász István, Juhász Kristóf, Krékits Péter, Koblicska Lőte, Moskovits Kriszta, Szabó Zoltán, Szandtner Anna, Tóth Simon Ferenc, Vicei Zsolt

VÁGÁNYBENÉZŐ

Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színházi és Viselkedéskutató Intézet - Labor

Dramaturg: Turai Tamás

Irodalmi munkatárs: Kárpáti Péter

Zenei munkatárs: Keresztes Gábor, Rubik Ernő

Rendező: Göttinger Pál

Szereplők: Fábián Gábor, Tóth Simon Ferenc, Jankovics Péter, Szabó Zoltán, Gera Marina, Koblicska Lőte, Szandtner Anna

BÉRHÁZTÖRTÉNETEK 0.1

Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színházi és Viselkedéskutató Intézet - Labor

Szöveg: Juhász Kristóf

Dramaturg: Turai Tamás, Ari-Nagy Barbara

Zene: Keresztes Gábor, Sztojanov Georgi

Kórus: Soharóza

Rendező: Bodó Viktor

Szereplők: Fábián Gábor, Gera Marina, Koblicska Lőte, Szabó Zoltán, Tóth Simon Ferenc, Jankovics Péter, Hay Anna, Székely Rozália eh., Csákányi Eszter mv., Gyabronka József mv., Lukáts Andor mv., Pető Kata

Special guests: Hajduk Károly és Keresztes Tamás

forrás: http://ellenfeny.hu/

HÍV A VASÚT, VÁR A MÁV - SZPUTNYIK: VÁGÁNYBENÉZŐ

SZÍNHÁZKRITIKA

Hajnóczy Péter írja A halál kilovagolt Perzsiából című elbeszélésében, hogy létezik egy állapot, amelyben az ember akár józanra is ihatja magát. Ez a helyzet többnapos, folyamatos ivászat után állhat elő. Ilyenkor csak és kizárólag gyógyító hatású sört szabad inni, de azt aztán rengeteget.

A Szputnyik Hajózási Társaság Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor A vágánybenéző (hogy "örülhetnek" ennek az elnevezésnek a nyelvművelők) című, darabja valami hasonlóval kezdődik. Igaz, a két, holtrészegen a színpadra támolygó vasutas, némi nézői segédlettel, nem sört, hanem rövidet fogyaszt, de a végeredmény szempontjából a szituáció egy és ugyanaz: szép lassan mattjózanra isszák magukat. A burleszk elemeket is felvonultató jelenet méltó felütése az előadásnak. 

A vágánybenéző a vasútról és a XX. század Magyarországáról szól. E két téma erősen összefonódik: a dominánsabb cselekményszál a vasútnál dolgozó kétkezi munkások hétköznapjairól tudósít, de az európai és a magyar történelem sorsfordító korszakai (az I. világháború, 1919, 1956, 1968) is beépülnek az előadásba. Néha, úgy tűnik, túl sokat markol a rendezés történelmi horizont megidézésével, de az előadás narratív szerkezete végül elbírja ezt a terhet. 

A vágánybenéző a várakozás dramaturgiáját működteti. Várakozik (és vágyakozik) itt mindenki, a kafkai hivatali szoba előtt bebocsátásra áhítozó munkás, a műszak végét remélő fűtő, a sínek mellett a munkáját végző vasutas. A lazán összefüggő jeleneteket a helyszín, a vasút köti össze. A szövegkönyv alapját Moldova György Akit a mozdonyfüstje megcsapott címmel írt riportregénye és A gázlámpák alatt című novelláskötete adja. Nem beszélhetünk adaptációról jelen esetben, mert az alkotók elsősorban továbbgondolásra emeltek ki helyzeteket, témákat, figurákat, főleg az előbbi szövegből, hogy aztán közösen gyúrják szerves egésszé. 

A kevés beszéd, a lomhán, ráérősen mozduló cselekménycsírák, életképek ellenére sem válik unalmassá a játék. Az előadás nagy fegyverténye, hogy megmutatja a mindennapok testet-lelket őrlő monotóniájának abszurditását, amelyen minduntalan áttör a kisember – teljesen értelmetlen – lázadása. Ha pedig ez utóbbi is értelmetlen, már csak az őrülettel, delíriummal határos, uniformizált unalom marad. 

A nézővel szemben 3 ajtó látható, amelyek hol egy vasúti kocsi belsejét, hol egy irodát, hol pedig egy zuhanyzót sejtetnek. A tér egyszerre reális amennyiben megteremti a vasútállomás atmoszféráját, és teátrálisan metaforikus is egyben, erre utal az elhangzó dalok gúnyosan patetikus hangneme, valamint a színházi előadáskezdetre utaló, középső ajtó felett látható, 7-et mutató óra is. 

A jelenetek között dobbal, szintetizátorral, gitárral kísért zeneszámokat hallhatunk, amelyek megfelelően egészítik ki, ellensúlyozzák a cselekményt, és zökkentik ki a nézőket, ezáltal jól működő részeivé válnak a rendezői elképzelésnek. Azonban az igazi ritmust, a költészetet a hétköznapi tárgyak zöreje jelenti. A felkapott és lecsapott telefonok hangja, a telexgépek kattogása, a cipők koppanása a padlón, a pecsét tompa puffanása, csörrenése a papíron és az üvegedényen, az egymásra halmozott majd eldőlő székek robaja, a kézi fúrógép hangja, a sustorgások valamelyik sarokban, türelmetlen kopogások, dörömbölések az illetéktelenek előtt soha meg nem nyíló ajtókon; mindezek együtt adják meg Göttinger Pál rendezésének szigorú ritmusát. 

Általában elmondható az, hogy a szövegkönyv hálásabb szerepeket kínál a fiúknak, mint lányoknak. Nagyszerű pillanatai vannak Fábián Gábornak. Szuggesztív Szabó Zoltán a tétova, igazságkereső B. Ignác szerepében, miként Tóth Simon Ferenc Berendije is kiemelkedik az alakítások közül. Megkapó Koblicska Lőte és Hay Anna telefonos munkába rejtett társkereső kettőse. 

A vágánybenézőt elsősorban a színészi összmunka, a ki- és bejárások megkomponáltsága, a tárgyak, kellékek zörejeinek mitológiája és a zene pontos kidolgozottsága teszi emlékezetes előadássá. Ezek a momentumok néha a színpadi rutin jól érzékelhető hiányán is átsegítik az egyébként tehetséges társulatot. 

A vágánybenéző 

Szputnyik Hajózási Társaság Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor

Rendező: Göttinger Pál 

Irodalmi munkatárs: Turai Tamás 

Zenei munkatárs: Keresztes Gábor, Rubik Ernő 

Szereplők: Fábián Gábor, Tóth Simon Ferenc, Jankovics Péter, Szabó Zoltán, Gera Martina, Koblicska Lőte, Hay Anna, Szandtner Anna

Szekeres Szabolcs

zartkor.hu

Kasszasiker a Vágánybenéző?

Önkritikus Szptunyik

A vágánybenéző - ez az elmúlt évadban alakult Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színház és Viselkedéskutató Intézet - Labor legújabb produkciójának címe. Aki képtelen megjegyezni ilyen hosszú társulatnevet, annyit rögzítsen: Szputnyik, október 28., este hét óra, Mu Színház. Hogy milyen az előadás, arról szól a társaság két (ön)kritikája.

| NOL| 2008. Október 28.| nincs komment

KRITIKAI ÁHITAT

Avagy: hogyan tértem be napjaink olcsó és kommersz színházi világából egy másik, szebb világba, mely visszaadta reményemet és hitemet a valódi, kísérletező kedvű, játékos, mégis komoly szakmaiságban, egyszóval, a műről, mely visszaadta a Színház becsületét

Oh, tunya rendezők, míg mindőtök lapít,

példaként idézném elétek Palit:

szobrot neki, nagyot, masszív, nemes márványt!

Ő volt az, ki nékünk benézte a vágányt.

Pőrén állok - könnyem csordul. Nyelem.

Május tíz óta nem volt ilyen velem.

Ahogy Szabó és Jankovics iszik!

(elől ültem – leöntöttek – borzongtam picit)

És ahogy reggel Tóth-Simon meneszt…

Nem ziccer ez – nem ám! Ez már züfec!

Ahogy fénybe borul hajnalban a táj,

úgy bontja ki a figuráját Hay,

minden rezdülése száz külön szerep:

oh, ahogy bejön! Oh, ahogy kimegy!

S Koblicskát nézve elmúlt minden kétség:

szeméből oly görögös mélység

sütött, s mikor rágcsálta a cukrot,

minden szem cukorban új történet zsongott.

Ahogy Gera szenved egy-egy kis gesztussal,

ahogy Szandtner dalol öblösen, gusztussal,

atmoszférájukat harapni lehet!

Amikor Gera szól: szenet!

Azok az Sz-ek! Zengi minden vágyát!

S ahogyan Fábián lapátol trágyát,

Major nem markolta így a lapátot!

És ahogyan áll, úgy Darvas nem állott!

Keresztes zenéje csuda belbecs – s külcsín,

Legjobb idején se tudott ilyet Gershwin;

S Juhász fókaként dübörgő rímei,

s bennük a vasútnak összes kínjai!

S ki elvitte a hátán Pali hány szeszéjét:

Csókolom Kati léptei neszéjét…

Rendezők, ti tunyák! Lőn ösztönző inger!

Tegyetek – ha tudtok – úgy, mint Göttinger,

ahogyan vihar kél, zúgó förgeteg:

lánggal írjuk fel az égre a Pál nevet!

Csörögi-Dénes Anita

KRITIKAI ÁTOK

Avagy: hogyan gázoltam át a modernitás acsargva fenekedő mocsarán, s hogyan győzedelmeskedtem az istentelen, pudványos, iszonytató „színdarab” felett műveltségemmel, szakmaiságommal, éles Kritikai elmémmel és hitemmel

Egyik szemem sír – a másik sem nevet.

Nem érdemli Göttinger a Rendező nevet,

Ha Színházra vágysz, szépre, nagyszerűre,

jegyet ne végy a Vágánybenézőre!

Ha oly ordas vagy, hogy a kín mulattat,

ha szívedben csak a jaj!-ra nyílik ablak,

ha lelked a hübrisz rút salakja lepi,

bámuld, hogy a színész magát teszi:

emberábrázaton hazug báj a maszk,

eszköze hamis, bódító malaszt,

hitetlenség és hazug ígéret,

mit itt neked nagy vékával mérnek.

Bölcs főmbe nyomom Kritikus-kalapom!

Kritikus-botom markomba kapom!

Lábomra veszem Kritikus-csizmám!

Tipródj, balga, álszent, maga-csaló nagyság,

hiába acsarkodsz, mézmázas Kulissza!

Envéreddel írlak, ezerfejű hydra!

Oh, Szalézi Szentünk! Hallgasd meg imám!

Vezesd az égből szép, okos Kritikám!

Bornírt témájával bőszít, ingerel!

Dörgő égi szómmal küzdök Göttingerel:

hiába fenekedsz, távozz tőlem, Pali!

Szálljon reád vissza minden ócska baki!

Fertelmes pózokkal ríkat meg Fábián,

hogyan is tűrheted, oh, szegény Tháliám?

S lidércálmaim idézik a percet:

hallva megszólalni Tóth-Simon Ferencet.

Hogy velőből gyarló, vagy direkt pózol tán?

Meg nem fejthetem titkod, Szabó Zoltán!

Markomba, jer, jó Kritikus-bicskám!

Hadd eddzem pengéd a hitvány Koblicskán,

ziccer is kár belé! S hány gesztusod geller,

ki adott neked mikrofont, Szandtner?

Hát a te szádba brechti song-ot, Gera?

Becsületes munkát nem pótolhat spila,

se ékes dikciót improvizált dágvány:

kivájt fülem csengett Hay Anna láttán.

Bodorítsd csak fürtöd, s vágd le bajszod is:

akkor se hiszem játékod, Jankovics!

S mi fertelmes zenét velőmbe ereszték!

Nem venném magamra Gábor Keresztjét…

Hol vagytok, ti költők…? Prozódia, hol vagy?

Hitvány eb Juhász, te, farímedbe fulladj!

Hol vagytok, tűnt idők dramaturgjai?

Kipótolni téged, ormótlan Turai!

S bár ritkán vérengzem az asszisztenciát:

Csizmadia Kata, te is nyelj ciánt!

Bukást hozok rátok ékes pennám által!

Igazságot teszek szörnyű kritikámmal,

taps sose csattanjon, ne szóljon vivát,

hullátok kivesse a Színházi világ,

ásítson örökkön üresen zsebetek,

nyugalmat, galádok, sehol se leljetek,

Thália templomát ne illesse Pál,

még a portáig se! S a rend helyreáll.

Kritikusi szablyám hüvelyébe tolom.

Kedvvel falatozom a halotti toron,

szavamra: erre nem jön be néző.

Legyőztelek, rút Vágánybenéző.

Ormány-Táll Étel, Penész és Tükör

Carpe diem – élj a MÁV-nak!

2008. október 28. 10:13

VMR

A vágánybenéző „a Szputnyik Hajózási Társasággal ismerkedő, évkezdő workshop”, amin a közönség október végén a Társaság trénereként vehet részt – leginkább sok nevetéssel és a végén tapssal, mert a produkció „egy elképzelt előadás előtanulmányaként” ebben a formájában is gazdag, érdekes és közönségbarát anyag. Mindez ma este.

A workshop-jelleg nem akarta megkérdőjelezni a hagyományos színész-néző szerepeket, a tér elosztása is megszokottnak tekinthető: a színpad és a nézőtér egyértelműen elkülönül egymástól a MU Színház Szputnyiknak átengedett felső szintjén. A három ajtó viszont, melyek további játéktereket nyitnak meg, már sejtetni engedik, hogy az előtanulmányként bemutatott tíz, címmel ellátott és egy idézettel körülírt tematikus „etűd” mozzanatai átvihetőek lesznek élő terekbe, mint ahogy a projektet bemutató lap is írja „igazi vasúti helyszínekre”. Ezek jelen esetben még stilizált utalásokkal és néhány nagyon reális kellékkel, díszletelemmel, gyakran szimultán vannak jelen a térben.

Az ajtók „abszurd” többletre nyílnak: használatuk nagyon erős színházi effektust, különleges élményt nyújt, hiszen mögöttük nyitott állapotban sem látjuk a tér nagy részét – így nyúlhat ki egy gázláng majd sárkánykarom a pótjegyért, és így maradunk bizonytalanságban a csukott ajtó mögött fürdő lány esetében, akihez két férfi is bemegy. Ezzel az eszközzel nyer az előadás sokkal több valós, hihető teret, mint ahogy a megjelenített figurák is képesek típusokká válni, illetőleg egyre inkább köthetők egy-egy koherens szerephez, miközben a jelmezek konzekvensek és realisták, de gyakran karikírozók, mintha csak a Csinibaba Pogány-Judit-féle ellenőrnőjét látnánk MÁV-os kendőcskében.

A filmre emlékeztetnek a zenei betétek is; van itt táncdal, blues, rock és rap, tűz melletti folklór. Némelyikük csak egy-egy jelenet elemeként működik, mint a vasúti rendező tombolása, amikor punk-banda frontemberként mikrofonba üvöltve utasítja az alárendelt dolgozó kisasszonyokat, mások viszont egy külön szegmenst képeznek, „saját” történetet mesélve el, mint ahogy a sok költői allúzióval megspékelt Petőfi-versparódia-produkció.

Az átköltések MÁV és vasút körül forgó gazdag ötletbörzéje, a „Reggel” című jelenet szimultán „szürrealitásának” színészek által írt, választott novellaszerű anyagai mind amellett tanúskodnak, hogy a társaság tagjai sokféle eszközzel járták körül és közelítették meg a „vasút” hívószavát a dokumentumszínház és viselkedéskutatás sajátos elegyét adva, mégis a leleményeknek, gegeknek köszönhetően „sárbogárdosítva” az előadott produkciót.

Bár lelkesedésével és könnyedségével a skeccs-jelleg, az egész kompozíciót megtörő motívumháló egy örömmel játszó, balatoni színműves-tábor záróestjének hangulatát idézi, nem tagadható az előadás tematikai mélysége és a cselekmény átgondolt íve sem – valószínű itt érhető tetten a fiatal rendező, Göttinger Pál kézjegye. Idővel a figurák ugyanis egyre nagyobb koherenciát nyernek: van itt megesett fűtőlány, otthon háztáji gazdasággal foglalkozó kalauz, hanyag írnokkisasszony, fontoskodó hivatalsegéd, egyszerű munkásgyerek. Általuk megragadhatóvá válik az egész magyar közeg, amiben a kiszabott bírság kéz alatt feleannyi lehet, ahol a gyér csatlakozásnak köszönhetően nem egyszerű A-ból B-be jutni, illetőleg ahol a három ajtón ki-be közlekedő, fontoskodó hivatali személyzetnek a kávézás és a hétvégi parti megbeszélése, a pletykák mellett nemigen marad ideje a soron kívül érkező ügyfelekre.

Az időbeli váltások jól érzékeltetik a mi kis „megállt az időnket”, a múlt „beragadását” nemcsak a nevek, a zenei anyag és tárgyi eszközök felvonultatásával, hanem a múltra való közvetlen reflektálással is pl. a „magyar apa”-figurában, aki a „Bocskai” és az „overál” váltogatásával ugyanúgy csinálja végig 1918-at , ’45-öt, mint ahogy ’56-ot és a rendszerváltást.
Az egész workshop lezárásaként Ignác egy székekből kirakott vonatot tol ki a térből, miután a hivatalban hiába akarta megtudni, hová helyezték át. Ebben a zárójelenetben legkésőbb a szája körül vércsíkkal, a munkahelyi baleset következtében elhunyt „szemafor-woman” megjelenése indítja el a nézőben a kafkai és örkényi hangulat közti gondolatingát: az élő zenei aláfestéssel megerősített zenekar már más pályáról, odaátról rappel a valóságról.
A látszólag könnyed humor- és ötletelésfolyam nemcsak három-négy témát kínál tehát a felvonultatott anyaggal: a Szputnyik jó vágányon halad, kíváncsian várjuk A vágánybenéző következő állomásait és a Bérháztörténeteket!

Szputnyik Hajózási Társaság és Viselkedéskutató Intézet: A vágánybenéző
R: Göttinger Pál
SZ:Gera Marina, Hay Anna, Jankovics Péter, Koblicska Lőte, Fábián Gábor, Szabó Zoltán, Szandtner Anna, Tóth Simon Ferenc,
MU Színház bemutató: 2008 október 22., 19:00; 1 óra 40 perc
További előadás: 2008. október 28.

A Szputnyik Hajózási Társaságot (Modern Színház és Viselkedéskutató Intézet) 2008-ban összművészeti alkotócsoportként hívta életre többek között Bodó Viktor színész-rendező. A Társulat célja olyan színházi előadásokat, akciókat és szakmai találkozókat, valamint beszélgetéseket létrehozni, ahol a közönség és az alkotás nem csak hagyományos módon találkozhat. Ennek keretében betekintést kínál a munkafolyamatba; nem fogadja el a „kész” fogalmát a hagyományos értelemben, hiszen a munkafolyamat maga a cél. Ebben meghatározó a kapcsolatdinamika, a csapatmunka, a folytonosság, a nyitottság és az együttműködés, valamint a mobilitás: a Társaság oda megy, ahol szükség van rá. Műhelymunkáik kiindulópontja lehet szépirodalmi alkotás vagy újságcikk, fotó vagy tárgy.
A Társulat egy sejt a társadalom szervezetében; a piaci értékeknek nem megfelelni akar, hanem azokat valamelyest kontrollálni, pozitívan alakítani a társadalmi elvárásokon, így alapvetésének megfelelően financiálisan az adott kulturális piactól függetlenül kell szerveződnie.

A következő projekt, a Bérháztörténetek 0.1 „bemutatója” 2008. november 29., 19:00

forrás: kultúrpart.hu

A vágánybenéző - Kísérleti írás - kritika - Színházajánló.hu

Csupán egyetlen előkészítő fázison van túl a furcsanevű Szputnyik Hajózási Társaság Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor (ha jobban tetszik: a Bodó Viktor fémjelezte társulat), mégis úgy érezték, nem tanulság nélkül való közönség elé tárni ezt a MU Színház újonnan kialakított stúdióhelyiségében (ami valójában egy bérház egyik emelete). S valóban nem az: csupán egy huszonöt napos workshop produktuma (a szervezők a szabályokat, a setlistet és az egyik jelenet színészekre bontott leírását készségesen mellékelik, laikusokat lehengerlő módon), egy majdani esetleges előadás létrehozásának kezdete. Kérdés, hogy mennyire érdekli ez a nagyközönséget; hiszen a bemutatott produktum mégiscsak egy előadás, a szakmán és a drukkereken kívül senki nem tartja számon, hogy ez még nem maga az egész.

Ennek megfelelően két oldalról fogható meg a dolog. Egyfelől ha a készülő előadás részpróbájaként értelmezzük A vágánybenézőt, mondhatjuk, hogy a vállalt feladat sikerült: nem összeálló történetet akart előállítani, a vasút tematikáját feldolgozva, Göttinger Pál rendező a truppal (Fábián Gábor, Tóth Simon Ferenc, Jankovics Péter, Szabó Zoltán, Szandtner Anna, Gera Marina, Koblicska Lőte, Háy Anna színészek, valamint a zenészként közreműködő Keresztes Gábor és Rubik Ernő), hanem – idézve a szabályismertetőt – egy képre kellett ránézniük: mit csinál ott az az ember? Hozzáteendő, hogy a jelenetek kidolgozása, hátterének felkutatása és elemzése a színészek feladata volt, a cél pedig olyan előtanulmány készítése, amely legalább három-négy témát felkínál, amiből felépíthető egy koherens történet, és amihez adekvát stílus és színházi nyelv található. Bízvást állítható, hogy legalább három-négy magként értelmezhető zárt szekvencia készült el, amelyek tovább bonthatóak.

Azonban ha másfelől indulunk el, vagyis az egyszeri produktum befogadását tekintjük alapnak, azt mondhatjuk, hogy a látottak egy már létező, de mára némileg elhalt műfaj, a közéleti kabaré korszerűbb, abszurd elemekkel dúsított, posztmodern változatát hozták létre a készítők. A kabaré, ha jól csinálják, egyáltalán nem alantas műfaj, hiszen a mindennapjainkra, a bennünket testközelben foglalkoztató történésekre reagál, szatírikus-humoros formában. Ezt körülbelül négy, nem klasszikus bohózati jelenetben (Lejózanodás, A jegyvizsgáló, a Berendi, a ferenci főnök és a B. Ignác a hivatalban) sikerült egészen tökéletesen és magával ragadóan kidolgozni, bár a nevetés sokszor nem kirobbanó, hanem a bennfoglalt keserűség miatt bennreked, de mégis sokkal, de sokkal többet jelentenek, mint egy-két kurrens, magát kabarénak vagy bohózatinak nevező, a nézők ösztönigényeinek kiszolgálására felépült ipari röhögéskonszern.

Összességében azt mondhatjuk, hogy mindkét tekintetben láthatunk kifejezetten jó momentumokat, a dramaturgiai hullámvölgyeket, az egy-két kevésbé sikerült jelenetet, a nyilvánvalóan még simítani való hiányosságokat meg viseljük el – mindezzel együtt már ez az előadás is fenntartások nélkül ajánlható. S hogy miért nem színesebb, láttatóbb és olvasmányosabb ez az írás? Mert ez egy csupán kísérlet, egy workshop eredménye. A téma az, hogy vajon lehet-e összetartó, részletezően láttató, magával ragadóan sodró beszámolót készíteni egy társulat workshopján született, eldöntetlen műfajú, besorolhatatlan előtanulmány-kísérletéről, anélkül, hogy lelőnénk a poénokat, illetve elmondanánk mindent, amit láthatunk. Ez most így sikerült.

Forrás: színházajánló.hu

A vágánybenéző - előadásfotók

Futár Ernő képei

A vágánybenéző - előadásfotók

Varga Imre képei

A vágánybenéző

Három földönkívüli áll a csarnok közepén és őt nézik. 2-3 méter magasak, hosszú, vékony végtagjaik vannak, vörös bőrük, és hatalmas gömbfejük. A legmagasabb áll középen, jobbján egy alacsonyabb, aktatáskával a kezében, balján a harmadik, nála nincs semmi.

A középső elkezd "beszélni" vagyis furcsa csattogó hangokat hallat, akár a busmanok, és néha erős magánhangzókat szúr közéjük. Mikor végzett, az öreg bakter is megszólal ezen a nyelven. Végig mondja, majd a balszélső földönkívüli elindul felé. A bakter előhúz egy szájharmonikát a zsebéből és átadja…

Avagy:
A forgalmistanőt felakasztják, a telexgépesek seftelnek és társközvetítőt nyitnak, a rendelkező tűkkel pakolja tele zsebeit, hogy felébredjen, a fűtőlányt megerőszakolják, Berendi hallgatózik, Ignác szorgalmasan vezeti az üzemi naplót, a trágyamester lapátol, a sarus saruzik, a menesztő meneszt, a forgalmi szolgálattevő tesz. Egyszóval: a vasút megy. Beszállás

A vágánybenéző

A trágyamester: Fábián Gábor
Berendi, a ferenci főnök: Tóth Simon Ferenc
A kocsirendező: Jankovics Péter
B. Ignác: Szabó Zoltán
A fűtőlány: Gera Marina
A távírász: Koblicska Lőte
Bizalmi: Hay Anna

valamint Szandtner Anna

Irodalmi munkatárs: Turai Tamás
Zenei munkatárs: Keresztes Gábor, Rubik Ernő
Rendezőasszisztens: Csizmadia Katalin

Rendező: Göttinger Pál

Bemutató: október 22. 19.00
További előadások:
október 25. 19.00
október 28. 19.00
október 29. 19.00

Helyszín: MU Színház 1117 Kőrösy József utca 17.
A 4-es villamos Fehérvári úti végállomásánál, a Vásárcsarnokkal szemben lévő templom melletti kis utcában.

E-mail:szputnyikszinhaz@gmail.com
Jegyek rendelhetők: 466-46-27, a 209-40-14, illetve a 06 70 234-20-49-es telefonszámon, illetve aszinhaz@mu.hu e-mail címen.

Médiatámogatónk a szinhaz.hu
Befogadónk a MU színház.

Szputnyik Hajózási Társaság
– Modern Színház és Viselkedéskutató Intézet – Labor

A vágánybenéző - spot

Vágánybenéző

Vágánybenéző

Vonatozik a Szputnyik

Vonatozik a Szputnyik. Az idei évad első vállalkozását Göttinger Pál jegyzi vendégrendezőként, a Vágánybenéző munkacímű project magába foglalja társulatunk két legalapvetőbb tevékenységét: a viselkedéskutatást és a karakterfigyelést. Egy olyan társadalmi réteg felkutatására és megismerésére vállalkoztunk, akikről napjainkban már kevés szó esik: a proletárokra, szűkebben a MÁV dolgozóira. Ez az első hetünk együtt, ismerkedünk, beszélgetünk, az alapot Moldova György két könyve adja:
Akit a mozdony füstje megcsapott, és A gázlámpák alatt.

„A színészek munkájuk során a legtöbb esetben drámai szöveggel dolgoznak - az alakításhoz, karakterépítéshez szükséges információkat, tudnivalókat, tájékozódási pontokat a szöveg elemzésével, a benne elrejtett utalások dekódolásával találják meg, a hiányzó láncszemeket saját fantáziájukkal és ízlésükkel töltik fel. Ez a fajta dekódoló munka a színház egyik legélvezetesebb része, mozgásban tartja a gondolkodást az esetleg monoton gyakorlás közben is, inspirációt és új lendületet ad a szövegtanulás és a jelenetek színpadi megoldása közben. Abban a hitben zajlik mindez, hogy a végigvitt pontos elemzés, a rengeteg felgyülemlett "hátsó gondolat" a néző számára is kódolhatóvá válik, a kellő örömmel és a közben tanúsított fegyelemmel végzett kutatómunka eredményei kimondatlanul is eljutnak a befogadóhoz, a nézőhöz, és a megfejtés öröme is átragad rájuk. 

Workshopunk megfordítja ezt a folyamatot. Nem a darab szövege áll feladatként előttünk, nem az alakításhoz szükséges háttér-információk beszerzése, illetve előállítása a feladat, hanem fordítva. A munka kiindulópontja egy dokumentumregény, egy rengeteg információval, pontos élettörténetekkel és környezettanulmányokkal megtámogatott szereplőkkel teli anyag - tehát nincs darab. Az előállítandó jelenetek létrehozásában Turai Tamás, a társulat dramaturgja mellett vendégként Kárpáti Péter író lesz a segítségünkre." - Írja a projektről Göttinger Pál, akit a sajtóosztály részletesebben is kifaggatott.

Beszélgetés Göttinger Pállal

Hétfőn volt az első megbeszélés a társulattal:
 - Van egy gyermekkori mániám, ez a vasút. Mikor Viktor idehívott, megörültem, végre van egy tér, és pénz is, hogy kiéljem ezt. Én most tanulom ezt a szakmát, most ismerkedem veletek, mindenért, ami ebből adódik, egyszer kérek bocsánatot: most. Innentől kezdve munka.

Nem így képzeljük el első látásra a rendezőt; akár láttunk már rendezőt, akár nem. Biciklivel jött, vastag pulóver, fekete keretes szemüveg, huncut mosoly a vörös szakáll mögött – huszonéves egyetemista csínytevőnek nézném, aki éppen koleszes bulira készül. A fűtéssel valami gond van – cigizünk, kólát iszunk, és kicsit vacogunk Pállal. Már majdnem kiolvastam a házi feladatunkat – Akit a mozdony füstje megcsapott, Moldova – vasárnapig kell, a riport miatt igyekeztem péntekre, aztán mégse.

 - Proletárok. Ha most arra gondolok, hogy proletár, csak a Csinibabában szereplő szakik jutnak eszembe, akik viccesen dülöngélnek. Amikor a színművészeti könyvtárában lomtalanítás volt, és kidobtak egy csomó, múlt rendszerbeli szocialista-realista drámát, én összegyűjtöttem mindet, csak aztán anyám kidobta. Akik a korra emlékeznek, mind elképesztő ironikusak, és közben a kor nagy színészeinek, mint Sinkovics, a teljesítménye legendás.
Ez a „csináld meg magad"- dolog nem olyan Moldovánál, mint ma. Itt pályára állítottság van, amiből nincs kijárat. A rendszerváltás vesztesei: szuper kifejezés. Csak nem tudjuk használni, mert nem tudjuk, mit jelent. Hirtelen lett nagyon sok lehetőség; szabad meggazdagodni! Előtte meg egy generációnyi embernek nem volt választása. A szocializmus nagy útravalója a gondolkodásbeli tunyaság: nem múlnak rajtam a dolgok. Vagy nem dönthetem el, hogy mi történik. Lehet gondolkodni arról a sokkról is: páran megcsinálták magukat, ez meg végigmelózta az életét, de persze erről is csak felületes dolgokat tudunk. Bele kéne nézni jobban. Az is elképesztő, hogy mi ezt nem cipeljük. A szüleink se biztos, hogy cipelték, a nagyszüleink azért már igen. Hogyan működhetett? Nézd meg a Berendi (a riportkönyv egyik szereplője; állomásfőnök volt Ferencvárosban) egy napját! Háromkor kel, este hétig dolgozik.
Azért jó példa a vasút, mert a vasút megkérdőjelezhetetlen dolog. Tönkrement, de nem állt meg!

- Kevés a könyvben a női szerep. Mi lesz a színésznőkkel?

- Vannak a végén, a MÁV-kórházról szóló fejezetben (pont azt nem olvastam el), és a másik könyvben, amit ezután olvasunk el (Gázlámpák alatt) meglincselnek egy forgalmistanőt. De hát be kell terelni a nőket ezek közé a hapsik közé, aztán lesz női szerep…

A Mozdony füstjében nem bírnak mit kezdeni munkaidőn kívül, színészeknek is jó végiggondolni ezt. A színész próba után is állandóan pörög, beszélget, gondolkodik, ez meg egy olyan munka, ami egyszer csak elkezdődik, és egyszer csak véget ér. És közben hihetetlenül monoton, de óriási figyelmet igényel, és nem lehet hibázni. Kíváncsi vagyok, ennek az állapotnak a bölcsességhez van-e köze?

Színészi gyakorlatunk állítmánya lehet: olyan munka, amiben sosincs hiba. Soha nem esik hiba az apróbb részletekben. Tök jó lenne kifejleszteni itt is valami rutint, valami, akár értelmetlen cselekvéssorozatot, amit meg kell csinálni reggel, mikor bejövünk, és ne essen benne hiba. Mondom ezt én, aki elképesztő rendetlen vagyok, fogalmam sincs, mi van.

És ami még nagyon fontos ezekben a sorsokban: van kegyelem. Még ezt a házat fel akarom húzni. El akarok érni valamit – ez tök máshogy jelentkezik náluk, mint nálunk most. Mit értem el? Mi arra vagyunk lökve, hogy ezt folyamatosan megkérdezzük magunktól.

 - Hogy csinálhatta Moldova? Én, ha bemennék egy kocsmába, nem mernék így kérdezgetni az emberektől.

 - Moldovával csacsogtak ezek az emberek. Felmérték valószínűleg egy szempillantással: ő a mienk. Nem akarok nagy romantikát tulajdonítani ennek, de biztos van valami beazonosítás.

 - Jó, megvannak a karakterek, megvan az állapot; és mi lesz a történettel?

 - Ha a színész tudja, hogy ő ki, akkor már mindenbe bele lehet sodorni. Tudja, hogy ő ebben a helyzetben mit csinál. De hogy ne legyen teljesen parttalan, arra van itt Kárpáti Péter, aki mégiscsak történetekben gondolkodik. Ez az egyik része. A másik: miért nem lehet elmenni? Ez egy jó végeredmény lenne, erről mondani valamit. Nincs dolgunk azzal, hogy elemelt, katartikus legyen, csak azzal van dolgunk, hogy erre keresgéljünk választ. A műfajt ki se kell jelölnünk, mert nyilván adja magát; van olyan része, ami gyilkos szatíra, és van, ami egyértelmű tragédia: emberek abban a korban emberfeletti melót vittek végbe, s eltűnt alóluk a világ. Munkájuknak egyetlen kézzelfogható eredménye van: még élünk, s nem ment ki mindenki nyugatra. Ha végigszaladunk ezen, ez tulajdonképpen hazafias ügy, ez hazafias gondolat.

Ezt egy egészet konkrét történeten keresztül megmutatni: az maga a színház.

Az lenne jó, ha találnánk egy ilyen pasast Záhonyban. Aki, mondjuk, tényleg ott van ’56 óta. Van egy régi emlékem. Széchenyi úttörővasút, tél, utolsó vonat, egy ember csinál mindent, vezet, váltót állít. Az utolsó mozdony befutott, és körbejárt, hogy megforduljon. A nyilvánvalóan teljesen üres pályán a váltó előtt pirosat mutatott a jelző: a vezető nem ment tovább, felmászott és átállította, hogy átmessen. Szép. Tudod, mit mondok? A színészek erről nagyon sokat tudnak. Honnan van ez a kötelességtudat? Tudod, amikor Moldova leírja, hogy a kifejezéstelen arcú mozdonyvezető egyszer csak kifakad: ő tényleg csak arra tud gondolni: 1500 ember ül mögöttem.

 - Cinizmussal beszélnek erről a korról, azt mondod. De ez egyben védekezés is: szeretnénk kiszabadulni a nagy, szomorú, magyar valóságunkból. Te bele akarsz menni. Nem félsz, hogy állatira el fogunk szomorodni?

 - Azért ahogy néztem a csapat eddigi munkáit, annyira nem. Egyébként: a szakmánk felelőssége, hogy látni kell. Muszáj látni. Van persze határa, hogy mit mersz megnézni, és aztán eljátszani. Például a szrebrenicai vérengzésről készült felvételek fent vannak a youtube-on. Sorba állítják az embereket, mindenkinek előre kell lépnie, aztán lelövik. Az utolsó ember nem indul el. Aztán mégis elindul, lép hármat, és őt is lelövik. Az a rémület fogott el, hogy nincs ilyen színészet. Hogy nem tehető meg az a három lépés. 

De ez nem mindennel van így. Ettől még azért lehetőleg mindent látni kell, ez a mesterségünk. Mindenvan.

Hamarosan elkészül a szputnyik.com weboldal, ahol sokrétű tevékenységünkről folyamatosan olvashatnak!

        Juhász Kristóf

       Humánkommunikációs igazgató

http://www.szinhaz.hu/index.php?id=1272&cid=35446