Hosszabb útkeresések után, a tatabányai Jászai Mari Színház társulattá alakulása óta erősíti a színházat, ahol mint mondja, magára talált. S bár vannak erősebb, illetve kevesebb munkát adó évadok, úgy érzi, „otthonra” lelt. Dragomán György Kalucsni c. regényének színházi előadása kapcsán beszélgettünk családi kötődésről, hatalmi játszmákról, színházi létről Dévai Balázzsal.
A Kalucsni egy történelmi színdarab – noha sok szereplője minden bizonnyal ma is él, élhetne még. A rendszerváltás előtti utolsó pillanatban vagyunk, Romániában, egy erdélyi magyar értelmiségi házaspár próbál útlevelet szerezni és elmenekülni az országból. De nincs kiben bízni, nincs kitől segítséget kérni, még a hatalmasokat is figyeli valaki, a recsegő-ropogó rendszer céltalan kegyetlenkedéssel rúgja az utolsókat. És ahogy a bizalmatlansággal telt évtizedek alatt az egész ország, úgy ők maguk, a házasságuk, az életük is tönkremegy. Lányuk, a 16 éves Annamari figyeli a feje fölött zajló vergődést, szülei veszekedéseit és kudarcait, végül arra jut: nem gyerek már, rajta is múlnak a dolgok.
A nemzetközileg és Magyarországon is sokszorosan elismert szerző, Dragomán György epikus pusztulástörténete a saját történelmünkről, a saját bizalmatlan társadalmunk mérgező beidegződéseiről is beszél, tele szívfacsaró, lefojtott, nagyon is ismerős emberi sorsokkal.
Dévai Balázs: A nagymamám Erdélyből származik, az első világháború után települt át Magyarországra. Édesanyám már Budapesten született, de a kötelék a szülőföldhöz erős maradt. A Kalucsni c. dráma közegét ezért én is ismerem, a nyolcvanas években ugyanis gyakran kijártunk Erdélybe, találkoztunk azzal a szellemi közeggel, amit a darabbéli család képvisel. Van fogalmam arról, milyen volt az akkori Kolozsvár vagy Marosvásárhely, hogyan tartották egymásban a lelket az ottani újságírók, művészek. Tehát ismerős nekem az a közeg, ahonnan a Kalucsniban szereplő család származik. Édesanyám például szerepelt azon a listán, ami felsorolta, kiket kereshet fel egy frissen átszökött erdélyi magyar Budapesten. Dragomán darabja egy diktatúrában élő értelmiségi család két napját mutatja be, mégis számunkra nagyon ismerős alakok tűnnek fel benne.
A család épp készül elhagyni Romániát, a feleség útra kész, amikor beviharzik a férj volt szeretője, akit Gyuri, a férj, terhesen hagyott el. Ráadásul Krisztina a securitate-s Veres elvtárs lánya. A Kalucsni a Ceaușescu kor látlelete, egy roppant sűrű és feszült lélektani dráma…
Már az olvasópróbán elgondolkodtatott minket az, hogy miként lehet ezt a nagyon nyomasztó helyzetet és atmoszférát megmutatni. Ahogy haladtunk a próbákkal, arrafelé terelt bennünket az anyag, hogy a lélektani részre koncentráljunk. Ezek az emberek évtizedek óta éltek az elnyomás rendszerében, az életük részévé vált a folyamatos fenyegetettség, az idegrendszerük is alkalmazkodott az állandó bizonytalansághoz, feszültséghez a mindennapokban. A szerző az első nagyjelenetben rögtön olyan erős helyzetbe löki a szereplőket, hogy úgy éreztük, nem érdemes egyéb nyomasztó részletek kitalálásán gondolkodni, amúgy is rettentő izgalmas a cselekmény és a sorok között megbújó korrajz elegendő ahhoz, hogy a nézők megértsék honnan jönnek az egyes karakterek.
A díszlet egy szobabelső, benne hatalmas könyvekkel, amelyek nem csak az értelmiségi létet szimbolizálhatják, de arra is emlékeztetnek, hogy ebben a túlméretezett térben milyen parányi, elveszett az ember…
Abszolút. Ez az értelmiségi miliő a hatalmas polccal, az óriási kávéscsészével, az óriásira nagyított szemüveggel a múltat is megidézi, a szellemi örökség súlyára figyelmeztet és valóban emlékeztet arra, hogy eltörpül az emberi szellem, hogy változik az értékrend, de a mérgező beidegződések velünk maradnak. A Kalucsni története szerint a bajok egymásra épülnek, jelenetről-jelenetre bontakozik ki mindaz, amit a szereplők a szőnyeg alá igyekeznek söpörni: kiderül a megcsalás, csúfos a lebukás, aztán megjelenik az elhagyott szerető, aki noha megígérte, hogy elveteti a törvényen kívül születendő gyermekét, de végül úgy dönt, hogy ezt mégsem teszi meg. Ráadásul egyre nagyobb bonyodalomba sodródik az egész család amiatt, hogy a szerető apja a helyi hatalom egyik legdurvább képviselője. A szövegben és helyzetekben rejlő komikummal is foglalkoztunk, mert nekünk és a közönségnek is segítség az igazán nyomasztó pillanatok átélésében, ha a dolgok abszurditására rávilágítunk.
Gyurinak sok szerepben – apa, férj, szerető, újságíró – kellene megfelelnie, mintha rajta múlna, hogy alakul tovább a család története. Gyáva, döntésképtelen, hagyja, hogy folyjanak az események? Mit gondoltatok Göttinger Pállal, a darab rendezőjével az ő karakteréről?
A legtöbbet azzal foglalkoztunk, hogy felfejtsük, milyen viszonyok kapcsolják egymáshoz a szereplőket. Gyurinak a feleségével éppen holtpontra jutott a kapcsolata, van egy megrekedés, jön a kérdés: hogyan tovább. A drámából kiderül, hogy a férjnek korábban is akadtak kalandjai, de ezeket túlélte a házasságuk, hiszen Márta, a feleség hallgatólagosan elfogadja az árulásokat, így nem engedik el egymást. Ugyanakkor a feleség vágyik arra, hogy elhagyják az országot és valahol új életet kezdjenek, amire Gyuri még nem áll készen, pláne azután, hogy a román állambiztonság titkosszolgálatának látókörébe kerül és hogy a családja hiába vet be mindent annak érdekében, hogy útlevélhez jussanak. Sok olyan szerepet játszottam az elmúlt években, amelyek megformálásához külső, tőlem különböző, erőteljesebb karakterjegyeket kellett keresnem. Gyurié is ilyen, de rátalálni mégis kifinomultabb, érzékenyebb feladatnak bizonyult.
Mi ennek az oka? A többi figurát távolabb tudtad tartani magadtól?
Nehéz erről beszélni, de a válasz az, hogy igen. Gyuri személyisége közelebb áll az enyémhez, ami nálam kissé megnehezíti a munkát. A leginkább azon töprengtem, hogy mi az, ami miatt Márta a hűtlenség ellenére a férjével marad, amiért hosszú éveken át tudja szeretni. Az is foglalkoztatott, Gyuri hogyan fogalmazza meg azokat a dolgokat, amelyeket maga elől is elrejt. Gyarlóságai, könnyelműsége, önsajnálata mellett a mélységét, érzelmességét, kedvességét, idealizmusát, szabadságvágyát is meg lehet mutatni. Nagyon fontosak az arányok, apró részleteken múlik, hogy ez mennyire sikerül. Sok mindent kipróbáltunk, megtartottuk azokat a pillanatokat, amik közelebb vittek hozzá és elvetettük azokat, amiket idegennek éreztünk. Göttinger Pali főleg a gesztusok megtalálásában, megtartásában segített sokat, a Mártát játszó Bakonyi Csilla pedig egyszerűen egy csodálatosan jó partner.
Dragomán György úgy fogalmaz a diktatúrával kapcsolatban: “Mindig résen kell lenni, a történelemben az eszközök változtak, a cél mindig ugyanaz marad, hatalmon, lenni, elnyomni a kisembert”. Az előadás arról is szól, hogy ez bárhol, bármikor megtörténhet…
Ha előadás után nézőkkel beszélgetünk, sokszor mondják, hogy összeszorult a gyomruk a darab közben, mert sok szempontból meglepően ismerős nekik a helyzet, nem érzik olyan távolinak azt a fajta kiszolgáltatottságot, amit a főszereplők megtapasztalnak és ami befolyásolja a döntéseiket. Gyakran hangzik el, hogy “csak ez ne történhessen meg soha többé”.
Az előadás bűnökről és áldozatokról is szól. Áldozat a nagymama, az ő elhunyt férje, a rendszer áldozata Gyuri és Márta is, akárcsak a lányuk, akinek az ártatlanságát végül a szabadságért cserébe áldozzák fel. Hogy látod, van-e különbség atekintetben, hogy ki milyen mértékben válik a rendszer áldozatává?
Én úgy lehettem gyerek, hogy sokáig nem kellett foglalkoznom azzal, milyen rendszerben élünk. Csak gimnazistaként és a rendszerváltáskor szembesültem a presszióval, a hazugságokkal, amelyekkel mainpulálták az embereket. A mi szereplőink is próbálják megóvni a lányukat, Annamarit a külső behatásoktól, megvédeni őt a rendszer gyötrelmeitől, veszélyeitől amíg csak lehet. De éppen az a dráma, hogy ezt hiába teszik, mert Annamari váratlanul mégis a legkegyetlenebb valóságba csöppen.
A kivándorlás ára Annamari – bár csak sejteti az előadás, hogy mi történt a kamasz lány és Veress elvtárs között. Milyen félelmetes mechanizmusok működtetik a rendszert?
A rendszer a hierarchián alapul, amelyben a civilek teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a hatalmon lévőknek. Igazságszolgáltatás helyett a megfélemlítés a legfőbb eszköz, kizárólag személyes érdekek mentén alakul az élet. Az a nagymama kíséri el az unokáját a Secu-főnökhöz, aki a maga idején hasonló áldozatot kényszerült meghozni. Ez azt mutatja, hogy több generáció alatt sem történt változás, az eszközök és a kiszolgáltatottság a rendzszer sajátjai maradtak. Érdekes volt ezt a jelenetet próbálni, és megoldani, hogy csak finoman érzékeltessük a végkifejletet. Nagyon szeretem, hogy az utolsó pillanatig lebeg, valójában mi fog történni…
Göttinger Pállal korábban már dolgoztatok együtt a Bárkán. Milyen volt vele újra találkozni?
Az első közös munkánk idején Pali még pályakezdő volt, nagyon szerettem vele dolgozni, jó előadásokat csináltunk közösen. A színház megszűnése után aztán kimaradt néhány év, majd amikor a tatabányai társulat megalakult, az első évadban a Hülyéje c. darab próbáin újra összefutottunk. A Kalucsninál nagyon kíváncsi volt ránk, terelgetett bennünket és közben nyitott maradt a tőlünk érkező ajánlatokra. Megadta nekünk azt a biztonságérzetet, ami olyan fontos a színészek számára. Végig azt éreztük, hogy jó kezekbe kerültünk.
Zsámbéki Gábor osztályában végeztél, majd a Katona József Színház társulatába kerültél. Ritkán szokták otthagyni a Katonát. Te miért jöttél el?
A pályán nagyon sokat számít, hogy ki milyen életszakaszban éppen hol tart, és mennyi tapasztalattal, erővel bír. Amikor végeztem a Színművészetin, még rettenetesen zöldfülű, mondhatni képlékeny kamasz voltam, rengeteg bizonytalansággal. Bekerültem egy legendás színházba, ahol valódi színészegyéniségek, “nagyok” alkották a társulatot – köztük két lábbal a földön állni, s úgy tenni magabiztosan, mint aki készen áll bármilyen terhelésre – nem voltam képes. Kilenc évig maradtam, mert nem akartam elengedni a kamaszkori álmomat. Eközben elmentek mellettem olyan szerepek, amiket úgy éreztem, nekem kellene eljátszani, a rendezők viszont sokszor nem bennem gondolkodtak. Akkor szembesültem vele, hogy a Katonában nem tudom megmutatni, mire vagyok igazán képes.
Kilenc év nagyon hosszú idő. Azalatt voltak kiemelkedő alakításaid, sok emlékezetes produkció…
A Katonában akkor éreztem magam a legjobban, amikor a saját korosztályom rendezőivel dolgozhattam. Olyankor meg tudtam nyílni. Lassan viszont rádöbbentem, hogy belekerültem egy skatulyába, amit részben magam generáltam. 2003-ban végre elhatároztam, hogy lépek, elrugaszkodom, átveszem az irányítást és megkeresem a független önmagamat. Hogy mit akarok, mit nem, miben vagyok jó, mivel ámítom magam és egyáltalán mi dolgom ezen a pályán. Így jött például aztán a Maladype Társulata Balázs Zolival.
A felszámolt Bárkából többen mentetek Tatabányára. Ki lehet mondani, hogy hasonlót kerestetek és találtatok itt?
Megkockáztatom, hogy igen. Nekem nagyon fontos mérföldkő Tatabánya. 2014-ben, amikor megalakult a társulat, a generációnk tagjai itt újra egymásra találtak. Különböző helyekről érkeztünk, de a csapat gerince tényleg összekovácsolódott és bizonyossá vált, hogy nagyon hasonló az ízlésünk, a munkához való hozzáállásunk, hogy ugyanolyan értékekben hiszünk. Szerencsés csillagzat a miénk, a munkák során fedeztük fel egymást és lettünk egy nagyon erős, összetartó család, talán nem túlzás kijelenteni, hogy egy tehetséges és inspiráló társulat.
Szerző: Marton Éva
forrás: https://szinhaz.online
Mit meg nem teszünk azért, hogy szabadok legyünk? Talán feltehetnénk ezt a kérdést is a Kalucsni című előadás kapcsán. A Jászai Mari Színházban látható Dragomán György történelmi színdarabja. Az előadás fotóspróbája előtt beszélgettünk Göttinger Pál rendezővel, valamint Bakonyi Csilla, Dévai Balázs és Kardos Róbert színművészekkel.
Egy olyan időutazást tehetünk a színházban, amely sok emberben hozhat elő emlékeket. A Kalucsni helyszíne ugyanis Erdély egy nagyobb városa a nyolcvanas évek második felében. A rendszerváltás előtti utolsó pillanat, amikor egy erdélyi magyar értelmiségi házaspár próbál útlevelet szerezni és elmenekülni az országból.
A Kalucsni csontig hatol
A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a félelem és a szabadság utáni vágy, mind mind érezhető az előadásban. Ha nem is tudjuk ez a kor milyen volt, akkor is át tudjuk érezni. Ott ülve szépen lassan bevonódunk, majd hazafelé csöndben próbáljuk feldolgozni azt, amit hagyott bennünk. A Kalucsni utoljára április 20-án lesz látható 19 órától a tatabányai teátrumban.
forrás: https://www.kemma.hu/
Egri Márta Jászai Mari-díjas színművésznő, a tatabányai Jászai Mari Színház tagja. Legutóbb a Kalucsni című színdarabban láthattuk, melyet Dragomán György írt és Göttinger Pál rendezett. Ennek – noha történelmi színdarab – sok szereplője minden bizonnyal ma is él, élhetne még. Hamarosan pedig a MáSzínházban egy előadásában láthatjuk, melyben a nők helyzetét dolgozzák fel három generáció élményei, tapasztalatai alapján.
Annie Ernaux legújabb kötetével leptük meg, melyről így vélekedik:
„Azért örülök, hogy ezt a könyvet a kezembe adtátok, mert egy nagyon bátor műnek tartom Annie Ernaux részéről. A kötet két kisregényből áll, és mindkettő témája a szerelem, a szenvedély, valamint a kiszolgáltatottság.
Az elsőben, az Egyszerű szenvedélyben egy olyan nő gondolatait olvashatjuk, aki 51 évesen beleszeret egy nős férfiba, és ettől kezdve az összes gondolatát, a mindennapjait a férfi tölti ki, mindent alárendel neki. Várja, mikor fog telefonálni, mikor jön föl hozzá, emiatt pedig programokat mond le. Ez valójában egy szexuális kapcsolat.
Az írónő olyan bátorsággal, minden tabut elvetve, ámde ízlésesen ír erről a szenvedélyről, kiszolgáltatottságról, szexualitásról, ami egyszerűen lenyűgöző.
A másikban, A fiúban beleszeret egy nála 30 évvel fiatalabb férfiba. Ez már önmagában véve bonyolult, a társadalom megvetése például elég fontos kérdés benne. Milyen érdekes: ha egy férfi beleszeret egy fiatal lányba, senki nem botránkozik meg, míg fordítva bizony eléggé. Ebben a kisregényben a szenvedélyen túl erősebb hangsúlyt kap, hogy ezzel a fiatal fiúval kicsit visszanyeri a korábbi énjét. Ugyanazokat éli meg és át, mint fiatalon.
Ez tipikusan női könyv. Egy nőről szól, egy nő írta. Egy férfi szerintem ezt nem így írná meg, nem ezekkel a helyzetekkel. Biztos van olyan férfi, aki annyira »alámegy« a nőnek, hogy minden nap minden gondolatában őt várja, de nem nagyon tudom elképzelni.
Azért is nagyon tetszett mind a két mű, mert azt éreztem, hogy azonosulni tudok velük, főleg az elsővel. Olvasás közben azt vettem észre, hogy ez velem is megtörtént, én ugyanezt gondoltam, ugyanezekbe a helyzetekbe keveredtem bele. És akkor jó egy könyv szerintem, hogy ha azt gondolod, miközben olvasod, hogy ez veled is megtörtént, rólad is szól.
Merem ajánlani, nem csak nőknek egyébként.”
Annie Ernaux legújabb kötetével leptük meg, melyről így vélekedik:
„Azért örülök, hogy ezt a könyvet a kezembe adtátok, mert egy nagyon bátor műnek tartom Annie Ernaux részéről. A kötet két kisregényből áll, és mindkettő témája a szerelem, a szenvedély, valamint a kiszolgáltatottság.
Az elsőben, az Egyszerű szenvedélyben egy olyan nő gondolatait olvashatjuk, aki 51 évesen beleszeret egy nős férfiba, és ettől kezdve az összes gondolatát, a mindennapjait a férfi tölti ki, mindent alárendel neki. Várja, mikor fog telefonálni, mikor jön föl hozzá, emiatt pedig programokat mond le. Ez valójában egy szexuális kapcsolat.
Az írónő olyan bátorsággal, minden tabut elvetve, ámde ízlésesen ír erről a szenvedélyről, kiszolgáltatottságról, szexualitásról, ami egyszerűen lenyűgöző.
A másikban, A fiúban beleszeret egy nála 30 évvel fiatalabb férfiba. Ez már önmagában véve bonyolult, a társadalom megvetése például elég fontos kérdés benne. Milyen érdekes: ha egy férfi beleszeret egy fiatal lányba, senki nem botránkozik meg, míg fordítva bizony eléggé. Ebben a kisregényben a szenvedélyen túl erősebb hangsúlyt kap, hogy ezzel a fiatal fiúval kicsit visszanyeri a korábbi énjét. Ugyanazokat éli meg és át, mint fiatalon.
Ez tipikusan női könyv. Egy nőről szól, egy nő írta. Egy férfi szerintem ezt nem így írná meg, nem ezekkel a helyzetekkel. Biztos van olyan férfi, aki annyira »alámegy« a nőnek, hogy minden nap minden gondolatában őt várja, de nem nagyon tudom elképzelni.
Azért is nagyon tetszett mind a két mű, mert azt éreztem, hogy azonosulni tudok velük, főleg az elsővel. Olvasás közben azt vettem észre, hogy ez velem is megtörtént, én ugyanezt gondoltam, ugyanezekbe a helyzetekbe keveredtem bele. És akkor jó egy könyv szerintem, hogy ha azt gondolod, miközben olvasod, hogy ez veled is megtörtént, rólad is szól.
Merem ajánlani, nem csak nőknek egyébként.”
forrás: https://lirakonyvklub.hu/
Beszélgetés Egri Mártával
„Kizártnak tartom azt, hogy színpadra tudjak lépni úgy, hogy csak a saját szerepem érdekeljen. Ezt egyszerűen elképzelni sem tudom.”
Február 24-én mutatták be a tatabányai Jászai Mari Színházban Dragomán György Kalucsni című „epikus pusztulástörténetét” Göttinger Pál rendezésében. Nem ez az egyetlen színdarab a világirodalomban, amelynek óvatos becslés szerint is legalább négy-öt főszereplője van. A Nagymamát játszó Egri Mártát először a kis- és nagyszerepekről kérdeztük, de beszéltünk úthengerről, a zongorázás lehetséges módjairól is, és nem hagytuk említés nélkül Ifigéniát és Jefte lányát sem.
Rögtön egy unalmas és tulajdonképpen alapjaiban elég buta kérdéssel kezdek: a Kalucsni Nagymamája kicsi vagy nagy szerep? Azért merem most feltenni ezt a kérdést, mert ebben az esetben kifejezetten érdekesnek, jogosnak vélem. A Nagymama ugyanis elég sokszor a háttérben van, de valójában sok szempontból a darab kulcsszereplője, sorsfordító nagyjelenetei vannak.
A szerep nagyságát sokszor úgy mérjük, hogy hány mondat, hány jelenet… De akadhat olyan hárommondatos szerep is, amely végül az előadás főszerepévé válik. Mert súlyos, tartalmas három mondatban egy emberi sorsot jelenít meg. Az ilyet már nem lehet kis szerepnek nevezni. Hát, ezt a Nagymamát sem lehet annak nevezni! Egyébként az előadásban egy kicsit sem a szöveg mennyiségével, hanem a jelentésével, a mélységével, a megfejtésével foglalkozom. Még azt sem számoltam meg, hogy hányszor jelenek meg. Összesen talán négyszer. Az a fontos, hogy mi minden van az alak mögött, mi van a múltjában, ki ő tulajdonképpen. Ebben a Nagymamában van egy nagy anyafigura is, mint amilyen a Baradlayné A kőszívű ember fiaiban. Súlyos, nagy egyéniség, akin már rendesen átment az úthenger, hogy így mondjam. Az egész történelem átgázolt rajta.
Úgy emlékszem, a darab írója, Dragomán György nevezte először epikus pusztulástörténetnek a Kalucsnit. Az első felvonás Göttinger Pál rendezésében kicsit „epikusabb” is (néha olyan, mint egy regényadaptáció), a másodikban jobban peregnek a dialógusok, drámai jelenetek váltják egymást. A próbafolyamatban mennyire foglalkozol a darab egészével, milyenségével, minőségével, avagy eleinte csak a te konkrét, színészi feladataidra koncentrálsz?
Kizártnak tartom azt, hogy színpadra tudjak lépni úgy, hogy csak a saját szerepem érdekeljen. Ezt egyszerűen elképzelni sem tudom. A darabok általában építkeznek, elindulnak valahonnan, majd eljutnak valahová. E tekintetben a Kalucsni nekem olyan, mint egy krimi. Az első olvasásnál végig izgultam, hogy hova fog kifutni a történet. Tehát nagyon fontos, hogy az előadás, amelyben játszom, honnan indul el, és hová jut el. De azért sem csak a magam dolga érdekel, mert a szerepek mindig egymásra hatnak, a szereplők jó esetben egymásból játszanak. Játszottam ugyan monodrámát is, de ott meg a szöveggel és a nézőkkel vagyok erős kapcsolatban. Ha egy filmszerepre kérnek fel, legelőször elolvasom az egész forgatókönyvet, hogy tudjam, miben vagyok benne. Régebben a szinkronizálás is úgy kezdődött, hogy levetítették nekünk az egész filmet, hogy megismerjük azt a figurát, akinek a hangunkat adjuk.
Göttinger Pál mennyire tartja fontosnak, hogy a színészek alaposan megismerjék az egész darabot? Ő elemző típus, vagy a konkrét, gyakorlati instrukciókban hisz inkább?
Is-is. A próbafolyamat elején néhány napig elemző beszélgetéseket tartottunk ezúttal is, aztán általában elkezdünk gyakorlatban is próbálni, persze közben folyamatosan újabb gondolatok, megfejtések jutnak az eszünkbe. Így az elemzés szerintem egészen a főpróbahétig tart. Az nagyon jó, ha a gondolatokat, ötleteket rögtön ki is lehet próbálni, de főpróbahéten viszont már rögzíteni kell mindent.
Kiderült-e számodra, hogy honnan hová jutott el a Nagymama, pontosabban: milyen ember valójában? Bevallom, bennem még mindig van egy adag megválaszolatlan kérdés, de ezt kifejezetten jónak tartom, mert így még napokkal, hetekkel az előadás után is gondolkodhatok, töprenghetek a dolgon. Látom a Nagymama emberi vívódásait, együtt érzek vele, de például nem tudnám egyszóval eldönteni, hogy jó ember-e, vagy sem. Miért viszi magával Annamarit, a 16 éves unokáját Veress elvtárshoz, akiről nagyon jól tudja, hogy egy szörnyeteg? Nekem már az is nehezen értelmezhető, hogy kicsit korábban Annamari anyja, Márta elviszi Annamarit, a lányát a börtön elé „fekvősztrájkolni”. Miért kell odavinnie, szinte felkínálnia az ártatlan bakfist is?
Hát, igen, erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a Nagymamán átment az úthenger. Ne felejtsük el, hogy a nyolcvanas évek vége, a Ceaușescu-diktatúra még a Rákosi-korszaknál is sokkal keményebb volt, pedig az sem volt semmi. A „valamit valamiért”, aztán a „valakit valakiért” el is hangzik Veress elvtárs szájából, a Nagymamának mondja, amikor nála vannak. Mi is sokat gondolkodtunk ezen, és végül arra jutottunk, hogy a Nagymama direkt viszi magával az unokáját, azért, hogy mindenáron kiszabadítsa a börtönből a fiát. De nyilván benne van az is, hogy a gyerek láttán hátha megszánja őket a szekus, és segít nekik. De az is kétségtelenül ott lappang, hogy ahogy annak idején a Nagymama áldozta fel magát a férjéért, most a családban másnak kell megtennie ugyanazt.
Kérdezted az előbb, hogy hová jutott el a Nagymama. Megmondom: végül az őrületbe.
Lehet, hogy puha diktatúrában felnőtt puhány ember vagyok, noch dazu lányos apa és duplalányos nagyapa, de én még az előadás után is abban reménykedtem, hogy az a szemét vén disznó nem tette magáévá Annamarit…
Látod, a remény hal meg utoljára. De a mi megfejtésünk szerint megtette. Különben nem állna össze a darab értelme: amit hajdan a Nagymamának is meg kellett tennie, azt az unokának is meg kell tennie. Ez a történet egy valóban kegyetlen világról szól, hitelesen. Itt nem lehet szépíteni a dolgokat.
Racionálisan persze én is arra jutottam, hogy meg kellett történnie. A Kalucsni valamelyik korábbi, a kolozsvári vagy a nyíregyházi bemutatója, esetleg az Szfe hajdani vizsgaelőadása kapcsán olvastam, hogy ez a darab Ifigénia és az ószövetségi Jefte lányának feláldozására is utal: e mitológiai motívumok egyfajta legújabb kori megjelenése. Felmerült ez? Beszéltetek róla az elemzéseken?
Persze, kitárgyaltuk alaposan. Igaz, nem állandóan erről beszéltünk, de ezek az ősrégi alapok, a párhuzamok ott munkálnak az előadásban.
Látszólag könnyedebb kérdést teszek fel: tudsz zongorázni?
Hát, ez tényleg jó kérdés. Képzeld, hét évig tanultam zongorázni, de ma már semmit nem tudok. Amikor az előadáson „zongorázom”, nem látszik a kezem, de legalább annyit megpróbáltam, hogy amikor magas hangok hallatszanak, ne a másik oldalon, a basszusnál matassak.
Szerintem nagyon jól zongorázol. Arccal. Sőt, azt gondolom, ilyen szépen játszani még nem láttam senkit.
Köszönöm szépen.
Ez az előadás egyik legfontosabb, legjobban sikerült, legérzékenyebb jelenete. Veress elvtárs bájologva táncolni tanítja Annamarit, te kíséred őket zongorán, mert nem tehetsz mást. A zene is nagyon fontos, mélyen szomorú, álmos keringő, azt gondolom, Dinyés Dániel egyfajta Chopin-átérzése. Figyelem a táncolókat, hallgatom az egyre idegesítőbb párbeszédüket, nem akarom felfogni a szekus aljasságát, de egyre inkább az arcodat nézem, rajta a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség fájdalmát, és azt, hogy nemcsak a múlttal vagy tisztában, hanem már azt is tudod, mi fog történni a közeljövőben.
Magasan ez a legnehezebb jelenetem az előadásban. Hogy mindezt Nagymamaként végig kell néznem. A Nagymamának annak idején ugyanígy fel kellett áldoznia magát, és az sem mindegy, hogy ugyanennek a Veress elvtársnak. Ebben a jelenetben kezdek el megőrülni. Mert mindezt Nagymamaként végig kell néznem, aláfestő zenét kell szolgáltatnom hozzá.
Itt és tulajdonképpen az egész második felvonásban a humornak már nincs helye. Az elsőben viszont sokat lehet nevetni is, persze leginkább a furcsán viselkedő furcsa alakokon, a főhősök tragikomikus reakcióin a nevetségesen abszurd helyzetekben. Emlékszem, egyszer nyilatkoztad, hogy a tragédiákba is kell humor. Ez akár a Jászai Mari Színház ars poétikája is lehetne…
Egyetértek. Alapító tagja vagyok az állandó tatabányai társulatnak, kilenc éve már hogy Crespo Rodrigo elhívott. Ez egy nagyon jó, erős csapat, és szerintem érdekes darabokat játszunk. Én is mindig azt vallottam, hogy dráma nincs humor nélkül. Egyszerűen nem létezhet.
2024. március 8.
Az interjút Kutszegi Csaba készítette.
forrás: https://www.kutszelistilus.hu
TATABÁNYÁN JÁRTAM – magyar drámát láttam, Dragomán György KALUCSNI című színművét. Ezt a darabot rendezte már Máté Gábor az Ódryn, Visky András Erdélyben, Szikszai Rémusz Nyíregyházán, most pedig GÖTTINGER PÁL – talán a kelleténél kicsivel több titkot rejtő, ám de igen míves és erőteljes – rendezése hozza elénk azt a valószerűtlen borzalmat, ami a Ceaușescu éra utolsó időszakában teljesedett ki. Nem egyszerű megállapítani, hogy egy-egy szereplő miért teszi, amit végül megtesz. Megretten a néző, s hiába fontolgatja, hogyan lehet elviselni a Dragomán György vészterhes emlékekből ácsolt drámájának eresztékeiből süvöltő áldozati tragédiát. Sehogy. A színlap írja: „…egy erdélyi magyar értelmiségi házaspár próbál útlevelet szerezni és elmenekülni az országból. De nincs kiben bízni, nincs kitől segítséget kérni, még a hatalmasokat is figyeli valaki, a recsegő-ropogó rendszer céltalan kegyetlenkedéssel rúgja az utolsókat. És ahogy a bizalmatlansággal telt évtizedek alatt az egész ország, úgy ők maguk, a házasságuk, az életük is tönkremegy. Lányuk, a 16 éves Annamari figyeli a feje fölött zajló vergődést, szülei veszekedéseit és kudarcait, végül arra jut: nem gyerek már, rajta is múlnak a dolgok.”
Szereplők: Gyuri DÉVAI BALÁZS, Márta, a felesége BAKONYI CSILLA, Annamari, a lányuk SIPOS ILKA, Nagymama (Anna), Gyuri anyja EGRI MÁRTA, Krisztina DOBÓ ENIKŐ, Veress elvtárs KARDOS RÓBERT, Balla főhadnagy MIKOLA GERGŐ, Bajko százados MARÓTI ATTILA, Barta MEGYERI ZOLTÁN, Jánoska HONTI GYÖRGY, Lajoska CSABAI CSONGOR, Két egyenruhás NAGY ROLAND és VESZPRÉMI DÁNIEL – Díszlettervező: ONDRASCHEK PÉTER, jelmeztervező: CSELÉNYI NÓRA
A színpadon megelevenedő rémálom nem a hazai történelmünk része. De biztos, hogy meg tudjuk úszni mindezt? Menjetek, nézzétek, Tatabánya nincs messze!
(Sipos Zoltán fotói)
"Magántörténetek, mögöttük a korszak, amiben élnek, amiben élünk, mert lehet majdnem jelenidejűségnek is érezni mindezt, még ha vannak is kicsit eltolódások. Nagyképűen mondva ez a jelen történelme. Akkor is, ha kimondva a magánszférán van a hangsúly, ott van mögötte a világ, ami körbekerít, nem enged. Bemutatták Tatabányán, a Jászai Mari Színházban Dragomán György Kalucsni című drámáját, a rendező Göttinger Pál beszél róla."
/Vlasics Sarolta, Rádió Bézs/
forrás: https://www.radiobezs.hu/
Február végén mutatta be Dragomán György Kalucsni című darabját Göttinger Pál rendezésében a tatabányai Jászai Mari Színház. Az epikus pusztulástörténet a saját történelmünkről, a saját bizalmatlan társadalmunk mérgező beidegződéseiről is beszél, tele szívfacsaró, lefojtott, nagyon is ismerős emberi sorsokkal. A előadásról a darab egyik főszereplőjével, Bakonyi Csillával beszélgettünk, e mellett szóba kerültek korábbi szerepei is.
Korábban mennyire ismerted a szerző, Dragomán György munkásságát?
Nagyra tartom a munkásságát, világszemlélete meglehetősen közel áll hozzám, stílusa összetéveszthetetlenül egyedi; a kovászos kenyér receptje pedig új perspektívát nyitott az életemben, egyszerűségében csodálatos. A Kalucsnit viszont nem ismertem, de már az olvasópróbán bebizonyosodott, hogy az a stílus, amit a regényeiben képvisel, esszenciálisan benne van ebben a darabban is.
Az előadás nézése közben az jutott eszembe, hogy annak ellenére, hogy a történet komoly témát dolgoz fel, alapszituáció mégis olyan, mintha egy bohózatból ragadták volna ki.
Igen, tiszta Feydeau, ahogy a férj, a feleség és a szerető először találkozik. Ez az egyik titka a darabnak, és én személy szerint szeretem is, amikor súlyos témákról humorral beszélünk. Így sokkal erőteljesebb az a gyomros is, amit a történet bevisz. Különösen közel áll hozzám a karakter szarkasztikus humora, és színésztechnikai élvezetet okoz, hogy tűpontos időzítéssel és ritmusban kell bánni a mélyről jövő közbeszólásaival.
Márta, a feleség igen összetett figura. A te szemedben milyen ember ő?
Az már az olvasópróbán feltűnt, hogy van benne valami kemény zártság, titokzatosság. Ez rögtön az elején nyilvánvalóvá válik, amikor berobban a lakásba, és találkozik a férje szeretőjével, akivel meglehetősen durván bánik. Márta fő prioritása, hogy el kell menniük az országból. Ez viszi előre, az életében minden más csak másodlagos. Sokadrangú a férje, a gyereke, akivel nincs igazán szoros kapcsolata, a lány inkább az apához húz érzelmileg, ezt is nagyon szépen bemutatja az első jelenet. Végiggondoltam azt is, hogy milyen lehetett az életük korábban: a nő sikeres orvos, valószínűleg ő tartja el a családot, folyamatosan haladt előre az életben. De a körülöttük lévő események, az egyre elviselhetetlenebb politikai helyzet hatására a kivándorlás mellett döntenek, és mivel ez a legfőbb cél, minden más érzelem háttérbe szorul. Ahogy egyre jobban belehelyezkedtem a szabadságmániás lelkemmel a történetbe, tökéletesen átéreztem azt a tehetetlen dühöt, kétségbeesést, ami mindent felülír és relativizál.
Miért tart ki minden rossz ellenére mindvégig a férje mellett? Hiszen megtehetné, hogy hátrahagyja a családját és egyedül kezdjen új életet.
Azt hiszem, hogy a férje hűtlensége ellenére van köztük egy nagyon erős kapocs. Baluval (Dévai Balázs, a darabbéli férj – A szerk.) igyekeztünk megmutatni ezt az összetartozást, főleg a börtönjelenetben. Nem hiszem, hogy Márta fejében bármikor is megfordult volna, hogy hátat fordítson akár a férjének, akár a gyerekének. Sőt, szerintem tulajdonképpen bántja is az, ahova a házasságuk jutott. Fájdalmasan csodálatraméltó, ha egy feleség úgy tud reagálni a férje szeretőire, ahogy Márta. Tisztelj meg annyival, hogy tudjak róla, de tisztelj annyira, hogy nem mesélsz róla. Sokszor elmondja, már-már mantrázza a darab során, hogy „újrakezdjük”, „újrakezdünk mindent”, „újrakezdjük az életünket”. Ezt a házasságukra is értheti. Ha ez így van, akkor ez az amúgy megingathatatlanul célratörő nő egyetlen naiv pontja.
Göttinger Pállal kilenc évvel ezelőtt már dolgoztatok együtt A hülyéje előadás kapcsán. Milyen volt az újbóli találkozás?
Sokat nevettünk, ami szerintem elengedhetetlen volt ennél a próbafolyamatnál. Már az asztali próbák is mélyek voltak és fergeteges hangulatban teltek, Palival dolgozni igazi szellemi csemege. A színpadi próbákkal is kellemes tempóban haladtunk, hatékonyan, gyorsan. Elmondta a legfőbb gondolatait, de aztán hagyott szabadon mozogni a keretek között. Ami nekem olykor gondot okozott, az a tér volt: úgy éreztem, hogy Márta nem az az egy helyben állós-ülős típus, viszont a rendelkezésre álló teret, főleg, ha 6-7 színész van benne, nem mozoghattam szét. Amikor megjönnek a dobozok, a nő tele van tettvággyal, onnantól kezdve nem számít sem a szerető, sem más egyéni probléma, hiszen szóvá is teszi, hogy mennyit küzdött, hogy ez összejöjjön. Itt meg kellett találni az arany középutat. Volt, amit máshogy láttunk Palival, de ezeket még vitának sem lehetne nevezni, inkább közös gondolkodásnak.
Az előadásban a lányotokat, Annamarit egy fiatal, pályakezdő színésznő, Sipos Ilka alakítja. Vele milyen volt a munka?
Ilka egy tünemény, iszonyatosan bájos személyiség, mellé érzékeny és tehetséges; nagyon izgalmas volt figyelni, ahogy próbál, fejlődik, egyre bátrabb lesz. Befogadó és segítő társulat vagyunk, mindig nagyon érdekes megfigyelni, ezzel ki hogyan tud élni, vagy épp visszaélni. Ilka abszolút tudott, igazi csapatjátékos, nagyon drukkolok neki, hogy úgy alakuljon a pályája, ahogy csak szeretné.
Az előadás sokszor csak sejtet bizonyos dolgokat, például arra, hogy mi történt Annamari és Veress elvtárs között nem ad egyértelmű választ, kicsit mintha kételyben tartaná a nézőt, vagy inkább megadja a lehetőséget a jó feltételezésére. Te hogyan látod ezt?
Igen, ez abszolút így van. A nézőben többféleképpen csapódhat le, ettől is zseniális ez a darab. Nincs minden egyértelműen kimondva. Én viszont belülről a legnagyobb tragédiát élem meg, nálam egyértelmű a helyzet, nincs kétségem a történtek felől. Márta fejében a legrosszabb verzió szerepel.
Pont ahogyan Aloysius nővér fejében is a január végén bemutatott Kétely című előadásban? Ő is hajthatatlanul küzd a saját, vélt igazságáért, és csak a legvégén gondolkodik el azon, hogy talán mégsem volt igaza.
Szerintem nem csak ebben az egy ügyben kételkedik, sokkal komplexebbek a kétségei. Persze, örülök, hogy ezt gondolod, mert ez is volt a cél, de az én fejemben az él, hogy Aloysius az egész hitét is megkérdőjelezi, és ettől roppan össze. Az ő kételyének James nővérhez is van köze, hogy abból a csodálatos, csicsergő, nyitott emberből a saját fanatizmusa miatt egy bábot csinált. Szerintem benne egy sokkal globálisabb kétely merült fel, az egész életét kérdőjelezi meg.
A te életedben egyébként mennyire van jelen a kétely?
Állandóan. Én magam egy merő kétely vagyok. (nevet) Valamilyen szinten irigylem azokat, akik megingathatatlanul bele tudnak állni egy gondolatba és képviselni azt, mint ahogyan Aloysius nővér is teszi. Én pont ennek az ellenkezője vagyok: minden gondolatot, kijelentést, mindent oldalt megkérdőjelezek, és végül ezekben próbálom elhelyezni magam. Ugyanakkor ezt nem hibaként vagy bajként élem meg, mert honnan tudjuk, hogy mi a tényleges igazság? Ha van olyan.
Hadd kanyarodjak vissza az évad elejéhez, ekkor mutatták be ugyanis a Nem félünk a farkastól című darabot, amelyet azóta is játszotok a Kamaraszínházban. Ebben az előadásban is egy olyan karaktert alakítasz, aki – gondolom – meglehetősen távol áll tőled.
Igen, szeretném azt hinni, hogy nagyon különbözöm Marthától. A nyilvános főpróbán, amikor először játszottuk közönség előtt a darabot, kis túlzással alig akartam visszamenni a második felvonásra, olyan gyűlöletet éreztem a karakter iránt a nézőtér felől. Olyan volt, mintha egy fal lenne közöttünk, és ez a Kamaraszínházban még jobban érezhető. Ezen a próbán voltak kollégáim, barátaim, akik elárulták, hogy ez nem gyűlölet, hanem inkább a döbbenet eredménye volt, ez csapódott bennem le úgy, hogy utálnak. Akkor eszembe jutott, hogy én is sokkolódtam tőle az olvasópróbán, de a próbafolyamat alatt igyekeztem ezt a karaktert is megszeretni. Ez idővel sikerült is, a bemutató környékén ezért sem értettem, hogy miért nem tudják a nézők is meglátni benne a jót, az esendőt, a miérteket már rögtön az elején. Karakterféltésnek szoktam ezt hívni. (nevet) Ettől függetlenül – vagy éppen ezért – ez egy igazi jutalomjáték, széles és vad skáláját tudom megmutatni annak, amit jelenleg a szakmáról tudok.
Mit gondolsz: az emberi játszmák mennyire vannak jelen az életünkben?
Nagymértékben. Szeretném azt hinni, hogy a sajátomban nem nagyon, de nincsenek illúzióim. A legtöbb ember játszmázik, még akkor is, ha nem szándékosan. Néha felismerni is nehéz, de én nagyon tudatosan figyelek arra, hogy elkerüljem. Ennek ellenére persze van, hogy belecsúszom egy-egy ilyen szituációba. Amitől kifejezetten irtózom, az a manipuláció minden formája; kerülöm is, amennyire tudom. Ha a legkisebb felém irányuló manipulatív dolgot megérzem, azonnal falakat húzok. Szerencsére ezek a falak nem betonból vannak. A repedésein mindig áttör valami reménysugár, amitől rendre le is tudnak omlani. Hiszem, hogy mi is ilyen munkát végzünk a Jászaiban, amitől leomlanak a bennünket elválasztó falak.
Flaisz János - forrás: https://deszkavizio.hu
Dragomán György is részt vett a hétvégén a Jászai Mari Színház bemutatóján. A Kalucsni című drámát tekintette meg. A véleményét is megosztotta olvasóival, amelyet a teátrum is közzétett közösségi oldalán.
A Kalucsni óriási vastapsot kapott. A Jászai Mari Színház művészei ezúttal is lebilincselő módon mutattak meg Dragomán György művén keresztül egy rettenetes korszakot.
Az előadáson szűkebb családjával vett részt.
„...már a premier előtt boldog szerző voltam, mert tudtam, hogy Göttinger Pál rendező megértette és magáénak érzi a darabot. Az előadás nagyon szép lett, pont olyan fergeteges és vad és letaglózó, mint amilyennek írás közben képzeltem, a viccek ültek, a közönség nevetett, a mélyütések betaláltak. Hiába én írtam, nézővé tudtam változni arra a két órára.
Nagyon köszönöm mindenkinek, aki segített abban, hogy átélhettem mindezt!” – írta többek között bejegyzésében.
A Kalucsni óriási vastapsot kapott. A Jászai Mari Színház művészei ezúttal is lebilincselő módon mutattak meg Dragomán György művén keresztül egy rettenetes korszakot.
Az előadáson szűkebb családjával vett részt.
„...már a premier előtt boldog szerző voltam, mert tudtam, hogy Göttinger Pál rendező megértette és magáénak érzi a darabot. Az előadás nagyon szép lett, pont olyan fergeteges és vad és letaglózó, mint amilyennek írás közben képzeltem, a viccek ültek, a közönség nevetett, a mélyütések betaláltak. Hiába én írtam, nézővé tudtam változni arra a két órára.
Nagyon köszönöm mindenkinek, aki segített abban, hogy átélhettem mindezt!” – írta többek között bejegyzésében.
forrás: https://www.kemma.hu/
A tatabányai Jászai Mari Színház február 24-én mutatta be Dragomán György Kalucsni című drámáját, Göttinger Pál rendezésében. A rendezővel a családtörténet mögött megbújó emberi sorsokról, társadalomkritikáról és a darab traumafeldolgozó szerepéről is beszélgettünk.
Dragomán György műve történelmi dráma, a korszakról, amelyben játszódik, önnek is vannak személyes emlékei. A rendezés során mennyire építette bele ezeket az élményeket az előadásba?
G. P.: Ezek nem kapcsolódnak a cselekményhez, így nem volt alkalmam közvetlenül beépíteni. Inkább akkor voltak hasznosak, amikor egy-egy színésznek olyan személyes hangvételt kellett megütnie, amelyhez jól jött a saját élményekkel gazdagított háttértudás, még akkor is, ha áttételes. Maga a Kalucsni cím is egy személyes emlékből ered, a darabban a szereplők időről időre egy kalucsniról szóló viccet idézgetnek. Dragomán Györgynek az ezzel való játék fontos volt, noha annak, aki nem élt a ’80-as évek Erdélyében, ahol a vicc az alaptudás része volt, nyilván nem világos ez az utalás, és a darab során sem tisztázódik. De a személyességet akkor is kiérezni belőle. Ugyancsak a szerző saját múltjához nyúlunk vissza az előadásban is használt, a kivándorláskor a vámosoknak átadandó listával, ami nálunk Dragomán György édesanyjának eredeti listája. A személyesség minden szaván tetten érhető.
Az emlegetett viccet, amelyből a cím is ered, szándékoltan nem akarták a néző számára is érthetővé tenni?
G. P.: Nem tűnt indokoltnak – a titok érdekesebb. A színpadon játszók ismerik, és amennyit megmutatnak belőle, az éppen elég. A ki nem mondottság viszont jól érzékelteti, milyen elzárt, a kívülállók számára érthetetlen világ volt az övék. Az akkori Romániából induló kivándorlókéDragomán György műveiben mindig erősen jelen van a társadalomkritika. Ennél az előadásnál erre vagy a történetre helyezték a nagyobb hangsúlyt?
G. P.: Ahol egy tizenhat éves lánnyal tragédia történik a szülei szeme láttára, ott számomra semmi nem tud fontosabb lenni. A kezdetektől egyértelmű volt, hogy ez és a család áll majd a fókuszban, noha természetesen szükség van a kontextusra, tehát arra, hogy egy döglődő rendszer öncélú kegyetlenkedéséről is képet kapjunk. Látjuk a nagy tekintélyű, hatalommal bíró szekust, aki alól tulajdonképpen kifogy a rendszer. Ebben a felbomlásban pedig érzékeljük azt is, hogy ennek a történetnek csak vesztesei lehetnek. Ilyenformán lesz társadalomkritikai éle és társadalomfilozófiai leágazásai is, amelyek – hála a nagyszerű írásnak – a nézők fejében megszülethetnek úgy is, hogy mi alapvetően az emberi történetekre helyezzük a hangsúlyt.
A fiatalabb korosztály már csak családi elbeszélésekből vagy a történelemkönyvek lapjairól ismerheti ezt a korszakot. Hogyan válhat számukra is megfoghatóvá ez a történet?
G. P.: Az emberi sorsok mentén tudnak kapcsolódni. Azok a problémák, amik a családban felbukkannak, jelen vannak napjainkban is. Már közvetlenül az első jelenetben találkozunk egy ilyennel, amikor a kislány egy lényegtelennek tűnő apróságról kérdezi az apját, és hazugságon éri. Az eltávolodás, a meg nem értettség, a saját határaink feszegetésének élménye mindannyiunk tapasztalata.
A Kalucsnit a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjának előestéjén mutatták be. Segítheti ez a darab a múltbéli események, traumák feldolgozását?
G. P.: Egészen biztosan. Úgy vélem, hogy a színházművészet a társadalmi változások elindítására már nem alkalmas, manapság sokkal hatékonyabb formái vannak a nagy tömegek megszólításának. Ha viszont megfordítjuk, működésbe hozhat folyamatokat. A színház tökéletes hely arra, hogy ha valakit foglalkoztat egy téma, vagy valami nyomja a szívét, akkor ezeken a történeteken keresztül megértésre vagy empátiára találjon, mert a szereplőkben magára ismer. Még a legsötétebb gazembereknél is rábukkanhatunk valamire, ami a maga rémisztő és kijózanító módján összeköt velük.
forrás: https://www.pestimusor.hu