Az énekes mesterkurzusok világában különlegességnek számít, ha a fiatal művészek nem csupán a legszűkebb szakmai segítséget kapják meg, hanem a képzés a testi-lelki jóllétüket is támogatja. A Baráth Emőke vezetésével létrejött Pure Voice Akadémia egy napját kísértük figyelemmel.
Énekóra, csoportos foglalkozások, mozgásos és pszichológiai segítségnyújtás – az első alkalommal megtartott Pure Voice Akadémia már a célkitűzését tekintve sem szerénykedett. A különleges képzést Baráth Emőke álmodta meg, mivel úgy vélte, az énekesnövendékeknek nem feltétlenül szükséges minden problémamegoldó stratégiájukat a gyakorlatban kidolgozni, már a pályájuk korai szakaszán támogatni lehet őket. „Mindamellett, hogy öt csodás évet töltöttem el nagyszerű tanárokkal a Zeneakadémián, számos készséget éles helyzetekben kellett elsajátítanom.
Úgy gondoltam, már a kezdetektől lehetne holisztikus megközelítésű képzést tartani a fiatal énekeseknek, támogatni őket, hogy tudatosabban nézzenek szembe a pálya nehézségeivel
– nyilatkozta a művész a kurzust megelőzően. Egy ilyen sokat ígérő kezdeményezésre az ember felkapja a fejét, így úgy döntöttem, megnézem a kurzus utolsó előtti és leghosszabb napját, a pszichológiai előadással teljessé váló csütörtököt.
Valószínűleg a nemzetközi hírű énekesnő és kiváló munkatársainak neve már önmagában is elég vonzerőt jelentett a fiatal művészek számára, mivel szép számban jelentkeztek. Összesen 44 énekes közül választották ki azt a 24-et (6-6 zeneiskolás és konzis, 12 egyetemista vagy pályakezdő) akik részt vehettek a kurzuson. A válogatást minden esetben az a művésztanár végezte, akinél a jelentkezők tanulni szerettek volna. Egy tanárhoz három-három fiatal került délelőtt-délutáni váltásban, a nap másik felében pedig mindenki a csoportos óráira ment, színészmesterség-, illetve Alexander-foglalkozáson vett részt. Persze az énekórák idejében is be lehetett lesni a többi tanár munkájába is, és ahogy láttam, jó páran ültek be mások kurzusára, hogy minél több tanítási módszerrel találkozhassanak.
Állapotba kerülni
A Frédéric Chopin Alapfokú Művészeti Iskola kellemesen hűvös aulájába érkezve a belépő első pillantása egy bőségesen megpakolt asztalra eshetett, ezen gyümölcs, víz és sütemény várja a növendékeket. A csoportos órákra érkezők jönnek korábban, őket fél tízkor kísérik át a kastélyban lévő terembe. Azok, akik először énekelni fognak, csak tízkor kezdenek, a várakozásra az iskola barátságos kertje is jó lehetőséget biztosít.
Elsőként Kovácsházi István délelőtti órájára ülök be, mivel a kiváló tenor tanári képességeiről mindenki csak szuperlatívuszokban nyilatkozik. Előrebocsátom, az óra még kívülállóként is annyira lebilincselő volt, hogy végül jóval tovább maradtam, mint eredetileg terveztem, így a konzisok és a zeneiskolások kurzusaira már nem maradt időm bemenni. Cserébe viszont a felsőoktatásban tanuló vagy már pályán lévő énekesek óráiról sokkal teljesebb képet kaptam, három kiváló művésztanár munkáját tudtam a korlátozott időhöz képest valamelyest komplexebben megismerni.
Kovácsházi István óráján az első növendék egy fiatalember, kellemes, bár kissé merev basszushanggal. Ezen a problémán dolgoznak elsősorban, az énekes először skálázós gyakorlatokat ad neki, és figyelmezteti, ne úgy álljon neki a hangindításnak, mintha óriási súlyt akarna felemelni, lazán is lehet komolyabb hangerőt produkálni.
Arra is figyelmezteti, hogy nem érdemes túl sokat agyalni, az jelentős mértékben nem javít a hangképzésen
– és valóban, a fiatal művész egyfolytában magyaráz, mit hogy csinál, hogy szeretne, hogy érezte, mi történt egyik vagy másik technikai megoldásnál. Amikor valami nem megy, Kovácsházi István egyszerűsít a gyakorlaton, és csak amikor megoldódik a probléma, akkor tér vissza az eredetihez. „Rájöttem!” – konstatálja egy jól sikerült megoldás után a növendék, de hozzáteszi: csak akkor árulja el, mi a megoldás, ha még kétszer meg tudja csinálni. Tanár és tanuló sokszor csak gesztusokkal mutatják egymásnak, hogyan is kell valamit csinálni, hiszen a belső érzéseket kell kommunikálniuk. Ám a módszer működik, a fiatal énekes egyre szebb hangot produkál.
Emellett természetesen Kovácsházi István is sokat magyaráz, történeteket mesél, a példái nemcsak hasznosak, de szórakoztatóak is. Megtudhatjuk, hogy a jó technikával történő éneklés gyógyít, jobb a torok vérellátása, a művész ritkábban lesz beteg. A jó éneklésnél rengeteg nyál termelődik (ahogy az operaközvetítések jóvoltából ezt néha mi is láthatjuk), a száraz torok tehát szintén valamilyen hibára utal. Növendéke közben a skálázásról egy Mozart-műre váltott, a Don Giovanniból énekel részletet, Baja Mónika zongorakíséretével. Az érezhetően jól begyakorolt darabot „hallgatóbarátabb hangszínnel” sikerül megszólaltatni, ahogy Kovácsházi István korábban bevezette a kifejezést, ő különösen a mű második felét dicséri meg. De – mint mondja –
azonnal állapotba kell kerülni, nem elég a darab közben ráeszmélni, mi történik az emberrel.
Példákat hoz fel: mikor Mario del Monaco Budapesten Otellót énekelt, a szemtanúk szerint már a már a belépés előtt, a színfalakon kívül azon igyekezett, hogy behergelje magát, és mikor aztán felcsendült a híres Esultate, a nézők úgy érezték, mintha a székhez szegezték volna őket. Ennek hatására az első frázis után kitört a tapsvihar. Az énekes hoz néhány hazai példát is, és figyelmezteti a növendéket, hogy ha bizonyos technikai fogások rutinná válnak, az izmok sok mindent automatikusan csinálnak.
A következő résztvevő egy fiatal mezzoszoprán, aki a jobb pillanataiban magával ragadóan szép színű hangot tud megszólaltatni. A skálázásnál kiderül, hogy eléggé tart az indítástól, ezért Kovácsházi István a gyakorlathoz illeszt még egy kezdőhangot, és egész addig úgy énekelteti vele, amíg magabiztosan nem szólaltatja meg. Végre úgy sikerül a részlet, ahogyan kell,
a növendék büszkén meséli, hogy az Alexander-technikából tanult valamit, ami segít neki a testkontrollban.
Félelmetes – jegyzi meg, mikor egy magas hanghoz elér, de tanára rögtön rákontrázik: „Dehogy félelmetes, könnyedén megvan.”
A következőkben aztán egy opera- és egy operettrészlettel foglalkoznak, a másodiknak énekelt Carmen-áriához illik is a lány ruhája, és magas sarkú cipőt is vett, hiszen abban egészen más az ember tartása. Előtte azonban Maya belépőjére kerül sor az azonos című Fényes Szabolcs-darabból. Kovácsházi István bevallja, ez a részlet igen kedves neki, mivel édesapja az Operettszínház kórusában énekelt, és az ebből az operettből készült filmben is szerepelt, épp a kérdéses jelenetben látszik a képernyőn. A dallal kapcsolatban sok értelmezésbeli, szerepformálási tanácsot ad, hogyan kell énekbeszédszerűen kezdeni, aztán egy jazzesebb, dögösebb folytatás következik. Végül bevallja, a dallam egészen megragadt a fejében, de ez nem baj, nagyon szereti.
Egy rövid szünetben kilopódzom az óráról, hogy azt is meghallgathassam, Baráth Emőke hogyan dolgozik a növendékeivel. Az első énekes, akinél megérkezem, Mráz Nikolett szoprán, a Zeneakadémia oratórium és dal szakának végzős hallgatója. Ők is a skálánál tartanak még, a fiatal művész a tükörben figyeli és kontrollálja a szájtartását. Bár itt is sok szerep jut a gesztusokkal kifejezett érzésnek, hangkarakternek, Baráth Emőke rengeteg mindent közvetlenül megmutat, legyen szó akár a kívánt megoldásról, akár arról, miért nem lehetséges az adott gyakorlatot, az adott fekvésben csak fej- vagy csak mellrezonanciával megszólaltatni. Aztán a növendék kér egy skálát, úgy érzi, hogy a csupa magánhangzós gyakorlat előző nap is sokat segített neki.
A telefonjával fel is veszi, ahogyan énekel, később látom, ez a szokás elég sok fiatal művészre jellemző, kívülről is akarják hallani magukat.
Baráth Emőke is hangsúlyozza, ez milyen fontos, ő is jár énektanárhoz. Mikor a skálák után két ária következik, egy Mozart- és egy Donizetti-mű, Virág Emese kíséretével, arra is figyelmezteti a növendéket, hogy ha régen tanult darabot énekel, előjöhetnek korábbi technikai hibák. Közben csak csodálkozom, vajon hogyan lehetséges, hogy a kurzusnak csupa kiváló résztvevője van. Mráz Nikolett is nagyon szép, kompakt hangon énekel, természetesen hallatszanak a különbségek, amikor valamilyen technikai finomítást hajtanak végre az árián, de a fiatal szopránt egyszerűen élvezet hallgatni, az első perctől az utolsóig.
A következő növendék, Szuromi Borbála szintén koloratúrszoprán, még a kurzusra hozott Mozart-áriája is ugyanaz, mint amit az előbb hallottunk. Elsősorban azon dolgozik, hogy a hangja kevésbé vékonyan szóljon, és úgy tűnik, igen jól halad, Baráth Emőke szerint növendéke már háromszor akkora zengést képes produkálni, mint a hét elején.
A nagy testmunkában ne feledd el, ami neked ösztönösen megvan!
– figyelmezteti, utalván a könnyedén szóló, biztos magasságokra. Esetében még jobban összpontosítanak a szájtartás kérdésére, különböző módszerekkel próbálják elérni a le-föl irányú nyitást az oldalirányú helyett. Újra előkerül a tükör, a fiatal lány két oldalról az arcára teszi az ujját, ne nyomja, csak jelezze magának, mit kellene csinálni – hangzik az instrukció. Az ária végül elhangzik, újabb igen szép előadásban, és a mozgalmas délelőttöt ebédszünet követi.
A színház öncélú
Folytassuk hát a napot a csoportos órákkal, egészen pontosan Göttinger Pál színpadi gyakorlatával! Továbbra is a délelőtt látott énekeseket követem, hiszen rájuk most másfajta képzés vár. Mivel péntek délután már a zárókoncert következik, ez az utolsó alkalom, hogy bővítsék színházi ismereteiket, ennek következtében az óra néhány koncentrációfejlesztő, játékos feladat után inkább elméleti irányba megy el, a növendékek körben ülnek, és Göttinger Pál összefoglalja nekik, hogyan zajlik egy előadás próbafolyamata – ideális esetben és a valóságban. Ebből is látható, hogy a fiatalok egy nagyon fontos tanulságot azonnal megtanulnak: a körülmények általában nem ideálisak, de érdemes az aktuális helyzetből a legtöbbet kihozni.
A következő nagyjából egy órában – ami észrevétlenül gyorsan telik el – a növendékek nem csupán az egyes próbatípusokkal, azok menetével és jellemzőivel ismerkednek meg, de első kézből szereznek információkat a színházi folyamatok dinamikájáról, a személyközi viszonyokról. Megtudják például, hogy az opera világában is pont annyira gyűlölik egymást az emberek, mint bárhol máshol a világban, ugyanakkor ennek nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani.
Ha látsz egy kétszínű sárkánygyíkot, mint a szafariparkban, csak megállapítod, hogy nahát, ilyen is van
– hangzik a jó tanács. Azt ugyanakkor el kell fogadni, ha a régóta pályán lévő kollégák valamit máshogy gondolnak, mint az idealista pályakezdők, hiszem „ők voltak ott előbb”.
A vége felé a növendékek kérdéseinek köszönhetően interaktívvá váló ismertető végkövetkeztetése, hogy az előadás létrehozásának legfontosabb komponense a játék. „A színház öncélú” – hangzik a tanulság. Éppen ezért alapszabály, hogy sosem szabad elrontani a másik játékát, viszont bizonyos keretek között bármit ki lehet próbálni. „A színház biztonságosabb hely, mint a valóság” – teszi hozzá Göttinger Pál, és megjegyzi,
nem ért egyet azzal, ahogyan mostanában megítélik a próbateremben megjelenő, erőszakos nyelvezetet.
Szerinte a szituáció résztvevőinek értenie kell, hogy ez csak egyet jelent: az illető komolyan veszi a munkáját. Elhangzik még jó pár történet, publikusak és kevésbé azok, például arról, miért nem jó, ha a nagy művészt ugyanúgy ünneplik, amikor pocsék volt, mint amikor jó – úgy érezheti a sztár, hogy igazából nincs jelentősége annak, amit csinál.
A növendékek kapnak még néhány hasznos tippet, egyikük felvetése kapcsán például megtudják, hogyan lehet fenntartani a koncentrációt, ha kórustagként vesznek részt egy előadásban, és hogy a saját, belső érzésük sokszor köszönőviszonyban sincs azzal a hatással, amit keltenek. Aztán már kezdődik is a következő óra, Kákay Katalin az Alexander-technikát tanítja. Ezek a tartással, légzéssel kapcsolatos gyakorlatok segítenek a testtudatának kialakításában, sok néznivaló azonban nincs rajtuk, így inkább visszaindulok a zeneiskolába, ahol éppen Kolonits Klára tart kurzust – azt meg ki hagyná ki?
Az énekesnő mai órájának a végét csípem el, egy fiatal szoprán ad elő egy bel canto áriát. Az első ilyen stílusú darab a pályáján, jegyzi meg, és bár időnként kap dicséretet is, tanára feltűnően szigorúan fogja. Gyakran megállnak, Kolonits Klára felhívja a figyelmét, hogy túl sok energiával próbál énekelni, „mintha ágyúval lőnél verébre” – mondja.
Azt is kiemeli, hogy milyen szerepe van az arckifejezésnek a hangképzésnek, és kéri a növendéket, hogy egy bizonyos ponton mosolyogjon.
Persze ezt nem olyan könnyű megtenni, ha valaki stresszel, mivel elégedetlen magával – jegyzi meg a növendék –, de mégis hallható a változás, a korábban is feltűnően szép hangú énekesnő egyre meggyőzőbb teljesítményt nyújt.
„Olyan jó, hogy ti is emberek vagytok”
A kurzus korábbi napjai ezen a ponton véget is értek, most viszont mindenki izgatottan várakozik, hogy meghallgassa dr. Lénárt Ágota sportpszichológus esti előadását, melyre a résztvevőkön kívül is várnak közönséget. Kihasználom a lehetőséget, és szóba elegyedek néhány fiatal művésszel, megkérdezem, milyen háttérrel érkeztek, és hogy érzik magukat a kurzuson. Mráz Nikolett épp Bóka Kristóffal beszélget, amikor odamegyek hozzájuk, a tenorista Kovácsházi István tanítványa, de sajnos délelőtt már nem volt időm meghallgatni. A Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolában végzett, Ötvös Csillánál, „civilben” pedig magyar-történelem szakra jár az ELTE-n.
Elsősorban a kíváncsiság hajtotta, szerette volna megnézni, hol a helye, mit tud elérni hasonló korú és tudású énekesnövendékek között.
Nagyon jól érezte magát az egyéni és a csoportos órákon, és úgy érzi, rengeteget tanulhatott Kovácsházi Istvántól. A technikai eredményeken kívül elsősorban az önismeretet és az önbizalmat tartja a kurzus legfontosabb hozadékának.
A zeneakadémista Mráz Nikolett kifejezetten Baráth Emőke órájára akart bekerülni, mivel az elmúlt tanévben már részt vett az intézmény hallgatóinak tartott kurzusán, és gyümölcsözőnek érezte a közös munkát. Technikai szempontból most is sokat tanult, hasznosnak érzi, amit az órákon a különböző regiszterek összekapcsolását illetően gyakoroltak, de a képzés komplexitása is segített neki. Az Alexander-órákon például rájött, hogyan használhatná jobban a testét, és még a derékfájása is elmúlt. A színpadi játék pedig különös szabadságérzetet adott neki, itt a szakmával járó versengés helyett az együttműködésnek jutott szerep.
Szuromi Borbála a genfi zeneművészeti főiskolán végzett ének szakon,
korábban már ő is járt mesterkurzuson Baráth Emőkénél, és olyan fantasztikus élményeket szerzett, hogy ezúttal sem akarta kihagyni.
Ő is kiemeli, hogy az énekórák mellett rengeteg más típusú, hasznos tudásra tett szert, illetve egymást óráiból is sokat tanultak. Örül, hogy megismerhette az énekesi pályára készülő kortársait, mivel több éve Svájcban él, eddig kevés kapcsolatot tudott velük kialakítani, és most már saját teljesítményét is meg tudja ítélni az itthoni viszonyokhoz képest. Mindemellett természetesen a legfontosabb az az óriási technikai előrelépés, amire szert tett, könnyen futó, jó magasságokkal rendelkező hangjához egy magvasabb, nőies színt is találtak, ezen akar a jövőben is dolgozni.
Hat órakor aztán mindenki beözönlik a zeneiskola dísztermébe, az énekeshallgatók előre ülnek, körben, mivel az előadás az interaktív elemeket sem nélkülözi. Csatlakozik hozzájuk Baráth Emőke és Kolonits Klára is, így a beszélgetős résznél a fiatalok már pályán lévő művészek tapasztalatairól is hallhatnak. Dr. Lénárt Ágota a magyar olimpiai csapat felkészítő pszichológusa, ám mint kiderül, a legújabb felosztás nem tesz különbséget aközött, hogy egy szakember milyen területen segít jobb eredményt elérni, ehelyett teljesítménypszichológusokról beszélhetünk. Az előadótól ugyanakkor nem áll távol a zene világa, maga is hegedült, még Kobayshi Ken-Ichiro is vezényelte a zenekart, amelyben játszott.
Az előadáson a célok kijelölésében a fiatal énekesek is részt vesznek, a „Jobban menne az éneklés, ha…” kezdetű mondatot kell befejezniük.
A legtöbb felvetés a stresszel kapcsolatos, úgyhogy a pszichológus arra is kitér, hogyan lehet kezelni a művészi pályával járó feszültséget.
Bár a szorongás nem szokott teljesen elmúlni, lehetséges olyan mértékben uralni, hogy ne zavarja a munkát. Hallunk a zseblámpamódszerről, amelynek lényege, hogy kizárólag a feladatra fókuszáljunk, így minden zavaró tényezőt ki lehet zárni. Az előadó megerősíti azt a széles körben elterjedt hiedelmet, hogy ha azon jár az eszünk, hogy esetleg valami rossz fog történni, az tényleg nagyobb valószínűséggel következik be.
A gyakorlati megoldások, mint az autogén tréning elsajátítása, és az idegrendszert erősítő vitaminkészítmények fogyasztása mellett több olyan módszerről is szó esik, melyek során az ember az agyában programozhat át valamilyen rossz működésmódot. Ahhoz például, hogy egy hibát ne kövessünk el többször, érdemes elképzelni a jelenetet, majd filmrendező módjára újraforgatni a kérdéses részt.
Az agy nem tesz különbséget elképzelt és valós élmény között
– mondja a pszichológus. Elárulja, hogy a sportolók rendszeresen kapnak olyan feladatot, hogy képzeljék el, amint sikeresen végrehajtják a feladatot, ehhez érdemes ismerni a helyszínt is. Még olyan is előfordult, hogy egy félig kész uszodát a versenyző rajzban kiegészített, hogy utána megjelenhessen a lelki szemei előtt.
Természetesen nem mindenki számára működik minden módszer ugyanolyan jól, érdemes kísérletezni. A hallgatók és a profi énekesek is elmondják a saját példáikat, felmerül, vajon jó-e, ha valaki listát készít mindarról, amit el szeretne érni. A pszichológus pontosít: akkor működik a módszer, ha a célokhoz a megvalósítás módját is hozzárendeljük, majd közösen megállapítják, hogy az ember fejlődése közben a célok is mindig módosulnak. Ennek kapcsán elmondja,
nem kell megijedni, ha valaki nem azonnal tapasztal eredményt, általában lépcsőzetesen lehet felfelé jutni,
sokáig semmi nem történik, majd egyszer csak ugrásszerű változás tapasztalható. De ha valaki késztetést érez egy területtel foglalkozni, tegye csak nyugodtan, ha nem is lesz belőle bajnok, a legjobb tanár vagy edző még mindig lehet.
A beszélgetés a zenészpálya emberi oldalára tevődik át, hogyan lehet kezelni a konfliktusokat és az önbizalomhiányt. „Mivel mi magunk vagyunk a hangszerünk, a sikerünk is az identitásunk része” – hangzik az egyik felvetés. A pszichológus elmondja, nem szabad egyenlőségjelet tenni az aktuális teljesítmény és a komplex önértékelés között. Ki kell mondani: „Akkor is jó vagyok, ha valamit rosszul csináltam.” Minden véleményt pedig nem lehet figyelembe venni, összeomlanánk, ha az összes negatív kritikát a lelkünkre vennénk.
Ehhez a pályához kötélidegek kellenek
– egészíti ki az egyik jelenlévő művész a felvetést. Végül a profik arról is beszámolnak, milyen rituálékkal készítik fel magukat egy-egy szereplésre. Fontos az agyi bemelegítés is – mondják.
Az előadás végén a növendékek összegzik, hogyan élték meg az elmúlt négy napot. Többen kiemelik, milyen jól összeszokott a csapat, illetve hálásak azért, hogy a már befutott művészek is beszámoltak a tapasztalataikról, akár kétségeikről vagy problémáikról. „Olyan jó, hogy ti is emberek vagytok” – mondja az egyik fiatal lány Kolonits Klárának és Baráth Emőkének. A többiek helyeselnek, valaki hozzáteszi, hogy annyit tanultak, mint máskor egy egész év alatt. Ez a megállapítást nem most hangzik el először, szinte az egész nap, mintegy vezérmotívumként tért vissza a növendékek lelkendezéseiben.
És hogyan értékeli a kurzust megálmodója, Baráth Emőke? „Minden növendékemmel voltak emlékezetes pillanataim. Nincs annál csodálatosabb, mint amikor valakinek teljes szépségében szólal meg a hangja, amikor ráérez valamire. Ilyenkor elfog a libabőr, és boldog vagyok, hogy célt értek a gondolataim.
Nagyon jó volt látni, hogy kialakult egy baráti hangulatú közösség, szerettem volna, hogy a kurzusnak legyen egy »műhely« hangulata, ahol szabadon lehet beszélni, kérdezni.
A kurzus tehát sikeres volt, ahogy a szállingózó fiatal énekesek között visszaindulok a HÉV-megálló felé, és átpörgetem fejben, mennyi mindenről esett szó ez alatt az egyetlen, ám igen hosszú nap alatt, mennyi nézőpontból pillanthattunk bele az énekesek munkájába, meg kell állapítanom, hogy a kívülálló is annyit tanult erről a csodálatos pályáról, mint amire máskor csak hosszú idő alatt nyílik lehetősége.
forrás: https://fidelio.hu
