Kovács János karmester a magyar zenei élet megkerülhetetlen alakja, több mint negyvenöt éve vezényel a Magyar Állami Operaházban, ahol különböző vezetői tisztségeket is betöltött. Egyaránt szeretnek vele dolgozni az énekesek és a nagy szimfonikus zenekarok muzsikusai. A Kossuth-díjas művésszel közelgő koncertjeiről, a zenekari szvitekről, a színpad kihívásairól és arról is beszélgettünk, mit változtatna meg a hazai operajátszásban.
A március a koncertek hónapja lesz önnek, hiszen három különböző zenekarral is a hangversenypódiumra lép majd.
És abból kettőn is olyan szerzők műveit játsszuk, akik a szívem csücskei, a Szent István Filharmonikusokkal csupa Bartókot, aztán a Danubia zenekarral következik egy Debussy-emlékest. Az előbbire elképesztő műsort sikerült összeállítani: a Parasztdaloknak néhány részét maga Bartók hangszerelte meg, ezzel a zenekari számmal kezdünk. Sajnos ritkán játsszák, pedig pompás darab. Utána Berecz Mihállyal a II. zongoraversenyt adjuk elő, ami a szólistának és a zenekarnak is irgalmatlanul nagy próbatétel. A szünet után pedig a Concerto hangzik el. Erre a programra felkészülni már önmagában elég feladat lenne néhány hónapra, de mindössze három nappal később kerül sor a másik koncertre.
Nagyon örülök, hogy meghívtak rá, mert nincs olyan Debussy-mű, amit ne imádnék.
Van köztük olyan is, ami közismert, ráadásul olyan darabok is műsorra kerülnek, amelyeket nem játszanak olyan sűrűn, mint például a második részben elhangzó Egy faun délutánját. A Két táncban Vigh Andrea működik majd közre, de eljátsszunk egy viszonylag fiatalkori művet, a Tavasz című, lényegében szimfonikus költeménynek nevezhető darabot is, és az eredetileg zongorára írt Gyermekkuckót, amelyet a Debussy-rajongó karmester, André Caplet hangszerelt meg. A műsor számomra legfontosabb darabja pedig a magyarul A kiválasztott hölgy címet viselő kantáta, amellyel a szerző a Római Díjra pályázott, ebben szoprán, mezzoszoprán és nőikar működik közre. Novemberben találkoztam először ezzel a gyönyörűséges alkotással, és nagyon boldog vagyok, hogy viszonylag hamar megint vezényelhetem. Elsőre az ember még csak megismerkedik a darabbal, és nagyon jó, ha a tapasztalatok birtokában újra előadhatja. Két-három hónapon át csak zongoráztam magamnak, és próbáltam Kriszta Kinga kolléganőmmel, tehát elég sokáig ismerkedtem a művel, és teljesen magával ragadott: olyan volt, mint egy szerelem.
A harmadik koncerten pedig a Virtuózok fiatal tehetségeivel dolgozik együtt. Ha a fiatal generációról van szó, általában elég szélsőségesek a vélemények: egyesek szerint ők azok, akik még igazán lelkesek tudnak lenni, mások szerint ma már a gyerekek nem képesek annyit dolgozni az eredményekért, mint egykor. Ön melyik nézetet vallja?
Szerintem a valamilyen indíttatásból a zenei pályát választó gyerekek a legjobb úton vannak. Azok a fiatalemberek, akikkel együtt dolgozom – így Berecz Misi, vagy például ugyanezt a Bartók-zongoraversenyt Szokolay Ádámmal is fogom játszani – ugyan már nem gyerekek, de nagyon fiatalok, nekik példaértékű a hozzáállásuk, amennyit gyakorolnak, készülnek, fejlesztik magukat, ismerkednek új művekkel. Más a helyzet a gyerekek többi részével. Nagy fájdalmam, hogy a zeneoktatás és a zene népszerűsítése a legfiatalabbak számára nem működik olyan jól, nincs annyira előtérben, mint kellene. Ezért van az, hogy a népesség nagy része nemhogy nem zenél, de eszébe se jut koncertre, operába járni. Bár engem ki lehet kergetni a világból az úgynevezett popzenével, belátom, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Nem azt akarom, hogy mindenki Bruckner-szimfóniát meg A fúga művészetét hallgassa, de alapvető fontosságú, hogy a gyerekek találkozzanak az igényes zenével is.
Miben dolgozik máshogy a Virtuózok fiatal tehetségeivel, mint a pályán lévő muzsikusokkal?
Gyerekekkel együtt zenélni mindig üdítő, de egy ilyen koncerten a műsor annak függvénye, hogy akiket a szervezők méltónak tartanak színpadra lépni, az aktuális szintjükön éppen mit tudnak eljátszani. Nekünk a Rádiózenekarral az a dolgunk, hogy segítsük a gyerekek produkcióját, és örülünk nekik, amilyen ügyesek, kedvesek. Ilyenkor én is megszűnök kritikus lény lenni, és csak az a fontos, hogy a darab úgy szólaljon meg, ahogy az adott gyerkőc képes rá.
Említette, hogy Bartók és Debussy nagyon közel áll önhöz. Mit csinál akkor, ha egy zenemű nehezen adja magát, és nem kerül közel azonnal a szívéhez?
Az egyik nagy születési hibám, hogy utálom a koncertpódiumon a filmzenét. Bármilyen zenekarhoz is kerültem vendégként, mindig azt mondtam, hogy akármilyen műsort kitalálhatnak, nekem nem tudnak olyan darabot mondani, amit ne tanulnék meg szívesen. Egyszer pont a Rádiózenekarhoz hívtak azzal, hogy a műsor egyik fele már megvan, Furtwänglernek, a nagy karmesternek egy hetvenperces zongoraversenyét kellene kísérni, mivel ő zeneszerzőként is alkotott. Mondtam, hogy nagyon érdekel, és teljesen szabad kezet adtam a műsor második részét illetően. Erre két hét múlva felhívtak azzal, hogy megvan, mi lesz még a koncerten, a Csillagok háborúja. Pont megtalálták azt, amire nem vagyok hajlandó, hiába győzködtek, hogy milyen remek zene. Tudom, hogy a nagy filmeknek osztályon felül képzett zeneszerzők komponálták a zenéjét, de aki erre kíváncsi, az hallgassa meg a moziban.
Csak az európai zenekari irodalom olyan gazdag, hogy ha kilenc életen át koncerteznék, akkor is kevés volna teljesen kimeríteni, úgyhogy sajnálom az időt az ilyesmire.
De egyébként tényleg bármi mást elvállalok, akár a kortárs zene számomra nem olyan könnyen fogyasztható darabjait is.
Ugyanígy gondolkodik a 20. századi klasszikus, nagy zeneszerzők által írt filmzenékről is?
Mondok egy példát. Rózsa Miklós brácsaversenyét Szűcs Mátéval kétszer is játszottuk, remek kompozíció. Maga a szerző érdekes, és szívesen megismertem a művét, de nem vagyok arra kíváncsi, hogy a Ben-Hurból van-e zenekari szvit. De továbbmegyek, a nagy alkotók szvitjeit se szeretem előadni. Például az egyik abszolút kedvenc darabom Bartóktól A csodálatos mandarin című pantomimje, míg a belőle készült szvit annyira nem jó kivonata a darabnak, hogy lehetőleg elkerülöm. Bartók kínjában írta, mert esély sem volt rá, hogy a kölni bukás után elő fogják adni a darabját. De nekünk az eredetit kell játszanunk, ne csapjuk be a közönséget!
Akár színpadi produkció nélkül is inkább az eredetit játsszák?
Nem, a színpadi mű menjen színpadon. Talán A diótörő-szvit az, amit kedvelek koncertpódiumon is, a teljes baletthez már egy kicsit nagy gyerek vagyok. De hogy egy újabb kedvencemet mondjam, Debussytől nagyon szeretem a Szent Sebestyén vértanúságát, amiből kiadtak négy zenekari töredéket. Ha a közönség azt hallgatja, még ha esetleg el is olvassa a műsorfüzetben, mi a téma, akkor is csak kiragadott részletekkel találkozik, amelyek a teljes mű keretein belül nyerik el az értelmüket. Vagy Britten Négy tengeri közjátékát is imádom, de inkább játsszuk a Peter Grimest, mert a közjátékok abban a zenei környezetben hatnak igazán. Nem szeretem az operagálákat sem, ahol kiragadott áriák vannak, sem a koncertszerű előadásokat.
Igazság szerint amióta rendszeresen járok operába, a Peter Grimest még csak külföldön sikerült megnéznem.
Mert még nagyon gyerek. Pedig 2004-ben játszottuk Kovalik Balázs rendezésében. De legyen, egy nem olyan sűrűn játszott darab esetében megbocsátom, ha kiragadott részeket játszanak, viszont a Carmen-szviteket kiirtanám a föld színéről, mert az az opera aztán tényleg bármikor elérhető.
Amit a gálaműsorokról mondott, azzal viszont sok operarajongó egyetértene.
A jó operarajongók így gondolják, de a népesség nagyobb része a könnyebb utat választja. Szeretik minden zenéből a „best ofot” kapni, és akkor nem kell az egész Carment végighallgatni, csak a Habanerát, vagy az Aidából a Nílus-parti áriát. Sajnos azért léteznek ilyen előadások, mert közönségigényt szolgálnak ki, és ebben a tendenciában nagy szerepet játszottak a Három Tenor-koncertek.
Nehezebb dolga van egy opera, mint egy koncert karmesterének?
Ugyanaz a feladat. Az operák vezénylése annyi plusz technikai készséget igényel, hogy együtt kell tartani a két szintet, a zenekart és a színpadot. Nem is szeretem, ha elválasztják a két feladatot, Szvjatoszlav Richter azt mondta, az előadó, aki nem ismeri Mozart operáit, nem tudja hitelesen előadni a zongoraszonátáit, a szimfóniáit, a hegedűversenyeit sem.
A szimfonikus zenekarok számára is borzasztó hasznos, ha kirándulnak az opera műfajában, mert olyankor egy csomó vaskalapos berögződés válik értelmetlenné.
A Rádiózenekarnak egy megváltás volt, amikor Fischer Ádám elkezdte a Wagner-napokat, van olyan kolléganőm, aki a mai napig könnyekkel a szemében emlékszik, milyen volt először elmerülni a Parsifalban. Ugyanez fordítva is igaz: amíg nagyon jól működött az Operaház, addig a Filharmónia Társaság tagjai rendszeresen játszottak szimfóniákat. Erre most megint vannak törekvések, de nem váltak újra rendszeressé a koncertek.
A színpadon azonban számtalan váratlan esemény történhet. Emlékszem, amikor az Erkel Színház újranyitott, és az előadások átkerültek a más méretekkel rendelkező színpadra, egyszer az énekes rosszul számolta ki, hogyan tud odaérni az asztalhoz, amire felugorva kellett volna a magas hangot kiénekelnie. Önnek megállt a keze a levegőben, az énekes behozta a lemaradást, és minden ragyogóan ment tovább.
A koncerten meg sok más előfordulhat. Persze egy operában ezerféle dolog romolhat el, volt például olyan előadásom a Ljubimov által rendezett Don Giovanniból, hogy az általam imádott Bándi János skálázás közben nem hallotta a színpadi hívást, és lemaradt az első felvonásbeli Anna-Ottavio duettről. Kukely Júlia egyedül énekelt két-három percen keresztül. Aztán egyszer csak kivágódott az ajtó, és Jancsi ordítva berontott. Ilyesmi megtörténik. De ez a fajta képlékenység szükséges a szimfonikus zenében is: megeshet, hogy egy fúvósnál eldugul a cső, vagy egy vonósnál elszakad egy húr. Történt már olyan, hogy a szólistának ki kellett kapnia a hangszert a koncertmester kezéből.
Köztudott, hogy önnel nagyon szeretnek együtt dolgozni az énekesek. Miben tud segíteni nekik?
Minden épeszű karmester figyel az énekesekre, mert nekik nagyon sok dolguk van egyszerre. Általában türelemre intem a zenekari kollégáimat, amikor háborognak, hogy valaki miért énekel lassabban vagy gyorsabban, miért hamis. Olyankor elmagyarázom, hogy
mi egy helyben üldögélünk, ezzel szemben az énekesnek jelmezben, ugrálva, fejből kell előadnia a szólamát, az utóbbi időben egyre megterhelőbb rendezésekben.
Számít az, hogy a színpad melyik pontján van, mit hall a zenekarból, hogy a szerelmes partnerének kellemetlen a lehelete… Ferencsik Jánostól, Kórodi Andrástól és a hasonló nagy elődöktől tanultam azt a fajta empátiát, ami kötelező ehhez a szakmához. Emlékszem egy Ferencsik-próbára, megállította a zenekart, és közölte az egyik énekes leányzóval: „Aranyoskám, maga sleppol” – tehát lassabban énekel. Újrakezdték, és közben megsúgta a zenekarnak: ez egy sleppolós kislány, élvezi a saját hangját, ahogy mondani szokták, de este azért kísérjük. Belátta, hogy próbán mindent el kell követni, hogy közös nevezőre jussunk, de este nem lehet felszólni neki, hogy „Anyukám, csipkedd magad!”
Említette, mennyi mindennek kell megfelelnie egy énekesnek. A felesége emlékének szentelt Sudlik Mária-díj leírásában az szerepel, az ösztönös tehetségeket igyekeznek elismerni vele.
Én egészen pontosan úgy fogalmaztam, az kaphatja meg a díjat, aki szép hangon énekelve, színpadi jelenlétével katartikus élményben részesíti a közönséget.
A feleségem abszolút mértékben ösztönös zseni volt, olyan színpadi adottsággal született, hogy rácsodálkozott, amikor egy-egy jó rendező elmagyarázta neki, amit ő magától is megcsinált.
Nemcsak hangi adottságokkal rendelkezett (azért ez a legfontosabb), hanem mindig beleérzett a szerepbe, amivel foglalkozott, rögtön meglátta a lényeget. Az énekesszakmához nem elegendő az agyi tevékenység, ez a nehezen definiálható empátia is szükséges. Úgyhogy én nagyon szeretem az ösztönös tehetségeket, egyébként a hangszeres előadók között is. Akinek hajlama van, az a színpadon el tudja lesni a nagyon jó kollégáitól, mit hogyan csinálnak. A feleségem mindig azt mondta, hogy az éneklés vele született, de a szakmát Melis György, Simándy József, Komlóssy Erzsébet közelében, indirekt módon leste el.
Manapság sokan keveslik az igazán nagy egyéniségeket a színpadon.
Nem lehet azt mondani, hogy nincsenek ösztönös tehetségek, de a mai világ kevésbé ad lehetőséget egy ilyen személyiség kibontakozásához. Én még abban a korban kezdtem a pályámat, amikor a számomra legnagyobb énekes, Melis György a csúcson volt. De a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy akkoriban a művészek nem mehettek külföldre, másrészt az Operaház társulati formában működött, száz énekesből kilencven fel tudta építeni a pályáját, ugyanabba az „alomba” tartozó kollégák állandó jelenlétében – ez a feleségem szóhasználata volt. Az Operaházban hosszabb ideig dolgozott egy-egy olyan művészeti vezető – ahogy akkoriban hívták: főrendező –, aki odafigyelt rájuk, és nemcsak az adott darab érdekelte, hanem az énekes is. Békés András, aki az Operaház kiváló rendezője volt Mikó András után, azt mondta,
egy jó operaigazgató nem úgy állítja össze a műsort, hogy mit szeretne játszani az intézmény, hanem körülnéz, és figyelembe veszi, hogy a legjobb énekeseinek éppen milyen feladat volna jó.
Mondhatja azt egy karmester, hogy a Trisztán és Izolda nélkül nincs operaház, és egyetértek vele, de ha nincs egy Molnár András, aki elénekelje a főszerepet, akkor nem lehet játszani a darabot. Vagy legfeljebb azt tehetjük, hogy körülnézünk a világban, és megfizetjük a legnagyobb tenort, aki alkalmas Trisztánnak. Melis György, Komlóssy Erzsébet idejében a rendezők nézték, mit csinálnak a nagy énekesek, és azt diktálták a segédrendezőnek. Nem vagyok benne biztos, hogy ma ne lennének ilyen énekesek, például Pasztircsák Polinánál látok hasonló adottságokat. Ettől még persze szükség van rendezőkre, a feleségem is igényelte a munkájukat, de csak annyiban, hogy kereteket adjanak neki, ahol ő aztán a saját megérzései alapján közelített a szerephez. De még a nem feltétlenül jó értelemben vett rendezői színház esetében is – ami már nem az énekesekre épít, hanem kellékként, sakkfiguraként tekint rájuk – előfordul, hogy egy-egy egyéniségnek sikerül kitűnnie. Nemrég megnéztem Prokofjev Háború és békéjét, és reveláció volt, ahogy Brassói-Jőrös Andrea Natasát énekelte és játszotta.
A közönség sokszor azt várja, hogy a mai művészek pontosan ugyanúgy szólaltassanak meg egy darabot, ahogy azt az egykori kedvenceik tették, évtizedekkel ezelőtt.
Nekem az előadóművészi ideálom Szvjatoszlav Richter volt, de igazságtalan lennék, ha azt mondanám, soha nem lesz hozzá hasonló, és hiába hallgatom a legnagyobbakat, azt gondolom, a közelébe sem érnek annak, amit ő produkált. Így nem lehet leélni egy életet. Egyszer együtt muzsikáltunk Sándor Györggyel, aki Amerikában bemutatta Bartók III. zongoraversenyét, Rahmanyinov Paganini-rapszódiáját adta elő, és az Állami Hangversenyzenekarral kísértük. Azt mondta: „Fiatalember, ha ezekből az újsütetű zongoristákból, mint Horowitz, Richter, egy tucattal összekötünk, akkor sem érnek Rahmanyinovnak a köldökéig sem.” Ez a típusú megnyilvánulás minden korszakban előfordul, mindenkinek megvannak a maga ideáljai, akikhez képest esetleg leszólnak másokat, pedig nem kellene.
Ha három dolgot megváltoztathatna a mai magyarországi operajátszásban, mi lenne az?
Először is rá kellene venni Ókovács Szilvesztert (akit mindennek ellenére kreatív és tehetséges irányítónak tartok), hogy egy szűkebb, de a jelenlegi körülmények között megvalósítható műsortervvel álljon elő, és azt ismét társulattal valósítsa meg. Másrészt mindenképpen feléleszteném a vidéki operajátszást, mert nem tartom szerencsésnek az Operaház monopolhelyzetét, ami azért akkor is megmaradna. Volt egy időszak, amikor buszokkal hordták a közönséget az előadásokra, és mindig telt ház volt, de ezt ma már nem lehet megvalósítani. Úrfikoromban a szegedi operajátszás majdhogynem konkurenciája volt a budapestinek, pedig az is nagyszerűen működött.
Minden nagyobb vidéki városban kellene operát játszani – és ott is társulattal.
Nagy gondnak tartom, hogy a fenntartó és a népesség nagy része is úri szórakozásnak tartja az operát. Ez egy elképesztő tévedés. Azt szoktam mondani, hogy az opera valaha valóban királyi, hercegi szórakozásra jött létre, csak közben kinőtte magát, a kultúra olyan alapművei jöttek létre, mint az irodalomban az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, a Hamlet, a Rómeó és Júlia – ahogy ezekkel meg kell ismerkedniük a nebulóknak, ugyanígy a hasonló jelentőségű operákkal is. Nem véletlen, hogy amikor a II. világháború végén bombatalálat érte a Bécsi Operát, Richard Strauss írt egy testamentumot Karl Böhmnek, a famulusának, és abban leírta, hogyan képzeli el Bécs operaéletét és műsorpolitikáját, ami átvihető más világvárosokra is. Szerinte három játszóhely kell: egy operamúzeum a nagy klasszikusokkal, egy népopera, ahol a népszerű operákat, Verdit, Puccinit és a veristákat játsszák, a harmadik pedig egy akár kisebb méretű, kísérleti színház legyen, ahol az új törekvések kapnak helyet. Ausztria viszonylag kis alapterületű ország, és ha jó körülmények között él a lakosság, akkor megközelítheti Bécset, de ez nem zárja ki, hogy ne legyen Salzburgnak, Linznek és a többi nagyobb városnak is játszóhelye. Magyarországon ugyanígy Szegeden, Pécsett, Debrecenben, Miskolcon, Győrben kellene rendes operatársulat.
Tehát azt mondja, racionálisabb évadtervet szeretne, társulattal, illetve újraéledő vidéki operajátszást. És mi lenne a harmadik változtatás?
Ezekben tulajdonképpen minden benne van. Mit kívánhatnék még az operajátszásnak? Olyan karmestereket és rendezőket, akik nem a saját karrierjüket építik, hanem önfeláldozóan próbálják támogatni a műfajt, és ezen belül az énekesek útját.
Én az elmúlt években, Dante után szabadon, kitaláltam, kikkel népesíteném be a Pokol legalsó bugyrait, és a politikusok mellé odadelegáltam a rendezőket és a karmestereket is.
Az velük a legnagyobb probléma, hogy a legtöbben azt hiszik, fölötte állnak a stábnak és a művészeknek, akikkel együtt megvalósítanak egy előadást. Megint csak Ferencsik János esetére tudok hivatkozni. Neki semmit nem kellett tennie, hogy tiszteljék, akkora respektje volt a szakmai tudása miatt, de az előadásokban az énekest helyezte a legfelső polcra. Ő viszi a bőrét a vásárra. Ugyanígy vagyok egy szólókürtössel, egy klarinétossal vagy bármelyik zenekari kollégámmal. A hatalmaskodó szemlélet nemcsak magyarországi tendencia, a világon mindenhol baj van vele. Szerencsére létezik ellenpélda is, olyan művészek is dolgoznak ezen a pályán, akik a tudásukat minden fennhéjázás nélkül állítják mások szolgálatába, és igyekeznek hozzásegíteni őket ahhoz, hogy a legjobb tudásuk szerint adják elő a darabot. Szerintem magától értetődő, hogy így kellene lennie.
forrás: https://fidelio.hu
- zéta -
Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás lesz, aminek a végére érve majd az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse Ókovács Szilveszter.
Ókovács Szilveszter 2011. augusztusában lett a Magyar Állami Operaház kormánybiztosa.
Kinevezését a megelőző vezetés(ek) okozta felfordulás indokolta (lásd majd a korábbi időszakot feldolgozó cikkeket). Tény – s ezzel Ókovács is sokszor példálózott az első időkben – hogy a döntés kormánybiztosi kinevezéséről magasabb helyen született, mint korábbi politikai kinevezett elődjeié (Vass Lajos és Horváth Ádám „csak” miniszteri biztosok voltak). Tény, hogy Ókovács mindvégig (vagy csak nagyon sokáig?) biztosan maga mögött tudhatta a legfelső politikai vezetés támogatását.
Ókovács Szilveszter a győri Zeneművészeti Főiskolán végzett, mint magánénektanár és kamaraművész, később a Zeneakadémián operaénekes, énekművész és művésztanár szakon diplomázott 1997-ben. Szakmabélinek tekinthető tehát.
Énekesi minőségben számos koncerten vett részt, bár az igazán fajsúlyos feladatok elkerülték, s színpadhoz csak periférikus helyszíneken jutott. Számos akkori ismerőse szerint énekesi pályáját masszív kudarcként élte meg.
A Wikipédián fellelhető életrajza szerint 1996–2000 között a váci konzervatórium magánének- és operatörténet-tanára volt. 1998-tól fejlesztési tanácsadó az Oktatási Minisztériumban, 2000–2002 között a miniszterelnöki kabinet parlamenti tanácsadója. 2002–2005 között pedig már a Magyar Állami Operaház tagja, kommunikációs igazgatói minőségben.
Ez utóbbi egy fontos momentum, mert alacsonyabb vezetői szinten tehát már Szinetár Miklós második főigazgatósága idején megjelent az intézményben, így volt kellő rálátása az intézmény belső életére és működésére. Kapcsolata (köztük számos baráti) volt művészekkel és adminisztratív munkatársakkal egyaránt.
1998-tól cikkei jelentek meg a média különböző fórumain, melyek közül a legtöbb zenei témájú volt. Recenziók és rövidebb lélegzetű zenei elemzések, beszámolók születtek tollából. 2002 év végétől, a HírTV megalakulásától a csatorna műsorvezetője, elsősorban kulturális és belpolitikai műsorok fűződtek a nevéhez. 2010 novemberétől a Duna Televízió vezérigazgatója lett, mely posztjáról operaházi kormánybiztosi kinevezése miatt – alig tíz hónap után – lemondott.
Ugyan sokáig lebegtette, hogy indul-e a másfél évvel később kiírandó főigazgatói pályázaton, ez a hozzá közelállók szerint egy pillanatig nem volt kétséges (miként Vass Lajosnál és Horváth Ádámnál sem). Mivel operaházi működése 2011 óta egyenes vonalú folyamatot ábrázol, érdemes kormánybiztosi időszakát és a két főigazgatói ciklust egyben áttekinteni.
Jelen sorok írójának 2011 óta összesen négy alkalommal volt szerencséje interjút készíteni Ókovács Szilveszterrel, s párszor egyéb alkalommal is váltottunk néhány szót, e-mailt, amikor összefutottunk véletlenül vagy szándékosan. Az interjúk itt:
olvashatók.Az utolsó interjú 2018-ban készült, addigra a kezdeti szimpátia részemről teljesen elveszett. Ez kölcsönös lehetett, mert egy évvel később már – a sajtóval foglalkozó munkatársán keresztül – elhárította az újabb interjúkérést.
A vezető
Ókovács Szilveszter messiásként érkezett az Operaházba. A napisajtóban általános volt az a megfogalmazás, hogy a Duna TV vezérigazgatójára azért volt itt szükség. hogy elhárítsa az intézmény „elhúzódó vezetői válságát”. Az újdonsült direktor egyébként első interjúiban karcsú Operaházat ígért. Nagyratörő tervei miatt a szakmában általános szimpátia fogadta, ráadásul különböző minőségben gyakorlatilag mindenkit ismert a szakmában, szinte mindenkivel dolgozott együtt, színpadon vagy íróasztal mellett valamilyen formában. Ehhez fantasztikus adalék volt, hogy tényleg bírta a politikai vezetés támogatását, a dalszínház elképesztő méretű, soha nem látott méretű anyagi dotációhoz jutott az elmúlt 12 esztendőben, melynek segítségével tényleg adva volt a lehetőség – ahogy a főigazgató oly sokszor hangsúlyozta eleinte – világszínvonalú dalszínház lehessen az Operaház.
Volt Ókovács Szilveszternek egy érdekes nyilatkozata az MTI részére még 2011. augusztus 23-án, melyben elmondta, hogy szeretné, hogy Kovács János, mint első karmester részt vállaljon a műsortervek kidolgozásában Ekkor hangzott el az is, hogy ugyan a „megörökölt” Győriványi Ráth Györgyöt remek karmesternek tartja, az a véleménye, hogy vezényeljen az Operaházban is, de nem érdemes idebéklyózni fő-zeneigazgatóként, ergo menesztette. Szeptember 12-én már meg is nevezte új vezetőtársait: Héja Domonkos fő-zeneigazgatót, Solymosi Tamás balettigazgatót és Mozsár István ügyvezető igazgatót – egyelőre megbízotti formában. (Kovács János sem akkor, de később nem került vezetői pozícióba, vélhetően koncepcionális dolgokban nem tudtak közös hangot találni.)
Az intézmény művészeti vezetése ezt követően érdekes átalakuláson ment keresztül.
A vezetőtársi „trojkából” mára egyedül Solymosi Tamás maradt, ami összefügghet azzal, hogy Ókovácsot par excellence nem érdekli a balett. Mozsár István 2014 őszén hagyta el az Operaházat (a feladatkör is megszűnt). Héja Domonkos két évadot bírt ki, később fő-zeneigazgatóként Ókovács elfogyasztotta Halász Pétert is (2013 szeptemberétől), s legutoljára, 2016-ban Kocsár Balázs érkezett.
2013 novemberétől új, ún. művészeti vezetői poszt létesült, melyet előbb Anger Ferenc, majd 2018 júliusa óta Almási-Tóth András tölti be. Ezzel a feladatkörrel Ókovács maga alatt egy ellenpólust hozott létre az amúgy sem erős fő-zeneigazgatói státusz gyengítésére. A mindenkori fő-zeneigazgatók, illetve a művészeti igazgatók elvitatkozhattak egymással a szereposztásokon, a próbakiírások szervezésén, illetve kaptak fontos művészeti feladatokat egy-egy dalmű színrevitelében, de az intézmény első számú művészeti döntéshozója mindvégig a főigazgató lett. A szervezeti felépítésben ráadásul a rendkívüli mértékben felduzzadt adminisztratív állományú intézmény második embere a főigazgató-helyettes (a jogi végzettségű dr. Főző Virág) lett.
Ugyan voltak/vannak művészeti vezetői az intézménynek, de kifelé, a nagyközönség és a szakma irányába folyamatosan csak egyetlen személy jeleníti meg a Házat mind a mai napig: Ókovács Szilveszter.
A művészi arculat
Ebben az időszakban az intézmény alapműködését meghatározó művészeti döntések egyesével racionálisan még megmagyarázhatóak, sőt olykor egyenesen zseniálisnak nevezhetők voltak. Mint egy végtelenül sziporkázó ötletbörze, számtalan jól hangzó elképzelés látott napvilágot, jóval több, mint a megelőző időszakokban. De együttesen nem álltak össze koncepcióvá, évek hosszú sora alatt inkább hektikus, kapkodó, öncélú, helyenként Augiász istállójaként üzemelő ötlethalmazt alkottak, amit ráadásul egyre növekvő adminisztratív állomány próbál kezelni, egyre sikertelenebbül. Az ötletek pedig csak jöttek garmadával. De az egyik nem vezetett tovább a másikra, nem épült rá semmi, nem lett folytatása, hanem majd jött egy újabb bombasztikus, önmagában maradó ötlet. Bombasztikus, ez a kulcsszó.
Mielőtt belemélyedünk az elmúlt közel 12 esztendő művészi értékelésébe, két felettébb pozitív változást mindenképpen a főigazgató javára kell írnunk: az Opera DigiTár létrehozását és az OperaTrezor programot. Az előbbi a komolyabb operai fellegváraknál mind működik, s most már nálunk is lehet személyre, darabra, időpontra fókuszálva kutakodni az operai múltunkban. Az utóbbi is a hősi múlt része, hiszen korábbi sikeres produkciók jelentek meg, CD vagy DVD formájában.
Első interjúiban Ókovács viszonylag kevés művészi célt nevezett meg, később ezek évről évre változtak. Jöttek újabbak és a régiek elfelejtődtek. Az elmúlt időszak hozott számos szép előadást is és rengeteg problémásat. Hely hiányában csak a legjellemzőbb produkciókra térünk ki.
Mindenképpen sikernek lehet tekinteni, hogy az Operaház régi adósságot törlesztve végre bemutatta Az árnyék nélküli asszonyt, R. Strauss rendkívüli összetettségű dalművét (2014). Az időszak szakmai szemmel talán legsikeresebb produkciója Aribert Reimann operájának, a Learnek hazai bemutatója bizonyult (2016), melyben egy eredeti Ponnelle-rendezés kerülhetett az Operaház színpadára. Hasonló sikernek tekinthető Thomas Adès kiemelkedő színvonalú Shakespeare-adaptációja, A vihar is (2016). Jelen sorok írója mindenképpen a mérleg pozitív oldalához sorolja a német opera régóta hiányzó láncszemét, A bűvös vadászt is (2014), mégha a publikumnál a Weber-opera rendezése ki is verte a biztosítékot.
Az új Ring színrevitele elsőre szép ötletnek tűnt, de a szereposztás megnevezésétől szaglott, hogy a MÜPÁ-s sikerprodukció konkurenciája akarna lenni. Persze a versenyt a világsztárok felhozatalában az Operaház nem bírta, s a rendezői koncepció is premierről premierre egyre haloványabbra sikerült (a bemutatók évei: 2015, 2016, 2017, 2022). Az idén őszre jutott el a színház az egyedül üdvözítő megoldásra, az első tisztán hazai szereposztásra – a társulat szétverésének tizedik évfordulóján. (Erről majd később.)
R. Strauss operáinak visszatérő színrevitele talán az egyetlen vonulat, melyet a teljes időszakot átívelő művészi célként nevezhetünk meg az Operaházban. Ennek nem mond ellent az sem, hogy némelyik mű csak közepes minőségben szólalt meg. Tény, hogy a német mester darabjait az Ókovács-érában kiemelten játszották, a korábbi repertoárdarabok (Salome, Elektra, A rózsalovag) mellé új bemutatók/felújítások csatlakozhattak: Arabella – 2012, Ariadné Naxosz szigetén – 2013, Az árnyék nélküli asszony – 2014, új Salome – 2020. A jó koncepció durva túltolása volt az a blőd ötlet, hogy adjuk elő a Mester összes jelentős dalművét két héten belül. Szép elképzelés, de mindenki belehalt, a ritkaságra éhes közönség és az a kevés R. Strauss-specialista énekes is (2014 májusában). Ez a gyatra megvalósítás is mutatja, hogy az íróasztalon született, művészinek hitt döntések mennyire nem voltak sem a művészi kivitelezhetőséggel, sem a közönség érdeklődésével összhangban, viszont elsőre jól hangzottak.
Ókovács Szilveszter pedig nem tanult az esetből, a következő években tematikus évadok egész sorát zúdította a gyanútlan nagyközönségre. Csak néhány ötlet, a koncepcióvá össze nem állt évados elképzelésekből:
A Shakespeare Évad (2015/16) során összesen 32 premiert hirdetett, melyek többsége csak érintőlegesen kapcsolódott a névadóhoz, s zömük a következő évadot sem érte meg.
A Magyar Évad (2016/17) koronájának tekintett, egy hónapba belesűrített MagyarFeszten összesen 56 művet tálaltak fel, melyre az említett publikum már felkészülten – ahogy mondani szokták – a lábával szavazott, azaz otthon maradt.
A Reformáció Évada (2017/18) néhány erőltetetten belemagyarázott darab mellett egyedül a hazánkban régóta nem játszott Meyerbeer-opusz, A hugenották felújításával tudott emlékezetes lenni – elsősorban az is csak néhány jelentős énekes produkció jóvoltából.
A 2019/20-ra hirdetett ún. Francia Évad jórészét a járvány elvitte, s az idénre megnevezett Mítosz & történelem pedig önmagában már senkit nem mozgatott meg, már bombasztikusnak sem volt elég bombasztikus.
De mindezen túl Ókovács Szilveszter vizsgált időszaka sokkal inkább mennyiségi, mintsem művészi mutatókról szólt. A főigazgató is előszeretettel dobálózott számokkal, gyakran hozzátéve, hogy ennyi produkció még sosem került egyetlen operaház színpadára ilyen rövid idő alatt. (S a példálózásban olyan városnevek is elhangoznak gyakorta, mint Bécs, Berlin, London, Milánó stb.)
Mintha ezek a számok bármit is jelentettek volna. Mennyiségben tényleg elértük a világszínvonalat, de sajnos ebben a műfajban nem az előadásszámok és nem a másodpercek számítanak.
A repertoár végtelenül kibővült, bár vannak alapművek szép számmal, amelyek ez alatt az idő alatt nem kerültek színpadra. Számos méltán elfeledett opera került elő és néhány érdekesség, sajnos az előbbi volt erős túlsúlyban. E produkciók sokszor hetek-hónapok keserves munkájával jutottak színpadra, hogy azután a gyér tapsot követően ismét visszamerülhessenek a felejtés tengerébe.
Szinte válogatás nélkül valósultak meg produkciók, melyek ilyesféle győzelmi jelentésekkel kerültek napvilágra: „33 premier, köztük 12 hazai bemutató, összesen 500 nagytermi előadás, benne 45 repertoárprodukció, 100 hangverseny, kamaraelőadás, gála, rendezvény és fesztivál-előadás, 200 gyermekprogram, 600 épülettúra, több mint 1100 nagyköveti prezentáció – összességében 2500 attrakció várja a közönséget.” A közönség azonban látványosan kerülte az attrakciókat, a kortársat és a régen elfeledettet egyaránt, az alapműveket látogatta, úgy ahogy. A bőkezű állami apanázst pedig elvitte a néhány hasznos és temérdek felesleges program.
A közönség távolmaradására Ókovács Szilveszter nem igazán operai választ adott: beengedte a musicalt az Erkel Színházba, a Billy Elliot (2016), majd később a Puskás, a musical (2020) c. darabot is, indokolatlanul magas előadásszámmal. A Billy Elliot némi szaftos botránnyal is keveredett, de ettől még többnyire negyed-félházzal mentek az előadások. A botrányok más művek kapcsán is elérték a Házat, ilyen volt a Porgy és Bess (2018), mintha a főigazgatónak csak az számított volna, hogy beszéljenek róluk. (Maga az ügy szimpla szerzői jogi tranzakció volt, melyben az Operaház kihúzott mellkassal lépett az általános nemzetközi jog ellenében.) Balhé volt az ország legrégebb zenei együttesével a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával is, meg a Táncművészeti Főiskolával (Állami Balettintézettel) is, s általában a balettművészek képzésével számos méltatlan csörte zajlott a nyilvánosság oktalan bevonásával. Szembekerült a vidéki operatársulatokkal is, akik a saját működésüket veszélyeztető hektikus szervezési anomáliákra hívták fel a közvélemény figyelmét.
Ókovács Szilveszter a megszámolhatatlan mennyiségű új bemutatóhoz (volt olyan év, amikor ad abszurdum minden héten volt valami újdonság) az intézménnyel (és sokszor a műfajjal) korábban kapcsolatban nem álló rendezők sorát szabadította művészeire. Ugyan a premierek tömege a beszámolókban mind-mind csak egy szám, de több ízben előfordult, hogy a friss rendezés eltűnt az első-második sorozat után (még népszerű darabbal is előfordult), de olyan is, hogy kis idő múltán újra a korábbi rendezéssel találkozhattunk, ami a kudarc ki nem mondott beismerése. S jócskán virultak a rendezői színház vadhajtásai is, ami szintén kiváltotta a konzervatívabb közönség elmaradását. (Le lehet váltani a közönséget? Aligha.) Ez az időszak az outsider rendezők egész sorát vonultatta fel. Volt köztük operával soha nem foglalkozó, jóindulatúan dilettáns irodalmár, film- és rajzfilmrendező, valamint prózai színházcsinálók egész hada egyaránt. Akkor még nem tudtuk, hogy a sor végén majd 2022-ben ott lesz a Hunyadi László és a Tosca rendezője is.
Számos – amúgy jó ötlet – a megvalósításon bukott el. A felújítás előtti Operaház kisebb befogadóképességű Székely Bertalan termében megvalósuló délutáni dalestek jó ideig telt házakkal mentek. A misszió következő állomásaként az Eiffel Csarnokba, illetve később a felújított Operaházba kerültek efféle koncertek, mely már ingadozó közönségszámmal zajlottak. Másfél hónapja az Operaházat megtöltötték a világsztár Anna Netrebko rajongói, de nem sokkal később a neves bariton Simon Keenlyside a jóval kisebb Bánffy Teremben lépett fel már-már kínos félház előtt, s jelen sorok írásakor a két hét múlva várható Waltraud Meier-dalest jegytérképe ásítozik fájóan üresen.
Ide sorolható az OperaKaland, mely az ifjúság operai megcélzására és bevonására hivatott létrejönni, erős felfutását magam is dicsértem (egy némileg vitatható Hunyadi és egy egészen érdekes Háry János kapcsán), később a sorozat inkább egy kaptafára készült ismeretterjesztő diákbeterelésre korlátozódott. A hasonlóan nagy lendülettel újjáélesztett Gördülő Opera pedig mára ismét teszthalott állapotba zuhant vissza. A „frenetikus sikerű” New York-i Sábát nem is említem és ez a sor korántsem teljes…
A főigazgató és az adminisztráció észlelve a hibás döntések sorozatából fakadó anomáliákat és ezeket általában kézivezérléssel, kapkodó átcsoportosításokkal próbálta orvosolni. Pontosan úgy, mint az a gépkocsivezető, aki a balesetveszélyesen felgyorsult autót nem fékezéssel, hanem a kormány rángatásával próbálja meg stabilizálni. Soha ennyi lemondott előadás nem történt (még bőven a koronavírus-járványt, vagy az energiaválságot megelőzően is).
Épületfejlesztések és visszafejlesztések
Ha már szóba kerültek, ejtsünk szót az időszak igazán jelentős épületfejlesztéseiről, annál is inkább, mert a működés jelentősen megemelt állami támogatásán túl elsősorban ezek kaptak komoly támogatást és egyben sajtóvisszhangot is.
Ókovács ebből a szempontból határozottan jó belépőt vett, már az első héten előszedte az Erkel Színház újranyitásának témáját és ezt akkor – a tizenkét esztendő alatt egyedül – határidőre teljesíteni is tudta. Az Erkel Színház meghozta a nagyközönség kedvét is az operákhoz, ezekben az években határozottan nőtt a látogatottság és a teltházas előadások száma.
A főigazgató jól mérte föl, hogy a továbblépéshez kevés lesz az Operaház és az Erkel Színház elavult strukturájú épületrendszere. A MÁV egykori üres Járműjavítójában találta meg a megoldást ahhoz, hogy a különböző (a városban elszórtan működő) tárakat közös helyszínre telepítse, s egyben alternatív játszóhelyet létesítsen a kortárs- és a kamaraprodukciók számára. Az idáig szép ötlet megint a megvalósításon hasalt el, időben és minőségben egyaránt. Az épület legalább háromszor került átadásra, s működés közben hangszigetelési és akusztikai problémák egyaránt jellemzik, s nem utolsósorban a nagyközönség (eddig) nem szerette meg a problémás tömegközlekedésű kőbányai helyszínt.
Az elmúlt időszak legnagyobb méretű fejlesztése a patinás Operaház felújítása lett. Ókovács váratlan pillanatban kapta elő ezt a kártyát, nyilván volt egy kegyelmi pillanat, amikor a fenntartó finanszírozni tudta az elképzelést. Az eredetileg másfél évre tervezett felújítás négy évig húzódott, pedig közben már volt olyan oda meghirdetett produkció, amire árulták a jegyeket. A legfelső vezetés is rájöhetett, hogy Ókovács ujjai közül kifolyik a pénz és az idő, ezért menetközben kivették onnan a felújtás irányítását. Az idei év tavaszán sikerült végre átadni az épületet, bár előadásról előadásra a mai napig kísértenek műszaki zökkenők, olykor kínos leállások is. (Éppen úgy, mint a sokat szidott, 1984-es felújítás után.)
Mivel a látogatottság a korábbiakban vázolt művészi hanyatlás és a koronavírus-járvány következtében is drámaian visszaesett, Ókovács Szilveszter kapva kapott az energiaválság kínálta alkalmon és az idei évadtól (kicsit suttyomban) visszazárta az Erkel Színházat arra hivatkozva, hogy komplett nagyfelújításra szorul. Az energiaárakra hivatkozva bezárt az Eiffel Csarnok is, legalábbis töredékére csökkentek az ott megtartott előadások számai.
Elméletben ugyanott tartunk, mint amikor Ókovács átvette a parancsnokságot: van egy Operaházunk, igaz, felújítva. De a tizenegy év alatt szétzilálódott a közönség és a szakma is.
A társulat
A társulatról 2011-es belépésekor Ókovács ezt találta mondani: „Szeretném szeretni az énekeseket, ha hagyják magukat szeretni.” Különös mondat ez egy egykori magánénekes-jelölttől.
Operaigazgatói interjúink alkalmával visszatérően hosszan vitatkoztunk azon, hogy az Operaház arcai-e azok a vezető művészek, akik a főszerepek által vállukon viszik a Ház működését. Akikért (jó esetben) bejön a nagyközönség, megveszi a jegyet és tapsol nekik. Vitáink elsősorban a társulat léte vagy nemléte körül forogtak. Ókovács már belépése után elindult a társulatiság végső felszámolásának rögös útján. Közalkalmazotti státuszban lévő magánénekeseit elbocsájtotta, s számlás vállalkozóként foglalkoztatta vissza őket, már akit. 2013-ban még így nyugtatott: „Nagyon hamar kialakul újra a ’társulat-érzet’, egy kissé más közegben.” Sajnos ez sosem következett be.
Ez a döntés több problémát vetett fel. A művész innentől nem volt semmilyen védőernyő alatt, ha meg akart élni, bármit el kellett vállalnia. Kedvenc (szomorú) példám az a tenorista, akinek hangi kvalitásainál két számmal nagyobb szerepeket kellett elvállalnia, gyakorlatilag megbukott bennük, s azóta már saját eredeti szerepkörében sem éri el egykori színvonalát, így nem is nagyon tűzik ki benne. (Ezen nem enyhített az sem, hogy a színház cinikusan kitüntette az illetőt saját bukott évadjának végén.)
A színház olyannyira elengedte szólistáinak kezét, hogy az évszázados tradíció alatt kicsiszolódott műhelymunkát is felszámolta egyetlen, a szerződésbe beírt mondattal: a művész köteles a próbaidőszakra tökéletes szereptudással megérkezni. Azaz, nem érdekel, hogyan tanulsz, oldd meg! Miközben persze számos művésznek ehhez nem volt meg a szükséges művészi tudása és kapcsolatrendszere, s anyagi fedezete sem.
Ókovács döntésének lettek távolabbi „eredményei” is. Az utóbbi években drámaian lecsökkent a fiatalok körében a magánénekesi pálya iránti vonzódás. Ez érthető, hiszen az érdeklődő fiatal azt látja, (valamint azt hallja a saját példaképeitől is), hogy a pályát általános kiszámíthatatlanság lengi át, s nem lehet hosszú távon tervezni, hiszen minden döntés egyetlen ember kezében van, aki a hektikus művészi ötleteivel bizonytalanságban tartja még a kedvenc művészeit is. A főigazgató a társulat brutális felszámolásával nem mérte fel, hogy neki Magyarország művészeti értékeivel kell(ene) gazdálkodni, s most a tehetséggondozás helyett a művészi képességek mielőbbi kiszipolyozása zajlik. Mostanra már női szakokon is hiányokkal kell számolni, vannak fachok, ahol szinte nincs negyven alatti minőségi énekes az országban.
Nem mond mindennek ellent az, hogy az elmúlt 12 esztendőben Ókovács több döntése segítette a művészeinek elismerését. Ilyen volt a Kamaraénekesi poszt és a Magyar Nemzeti Balett Étoile-ja kitüntetés létrehozása, de ez sovány tapasz a korábbi vérfürdőre. Ehhez hasonlóan dicséretes kezdeményezés Opera Nagykövetei feladatkör létrehozása (egykori vezető művészek foglalkoztatását is szolgálva), de ennek nem ilyen áron kellett volna létrejönnie.
A főigazgató olyan, korábban kőbe vésett szabályokon is változtatott, mint az örökös tagok kinevezési rendje. Korábban az Örökös Tagok maguk választották meg azokat, akiket maguk közé fogadnak, mára már ez csak minden második döntésnél zajlik így, mert Ókovács Szilveszter a lehetőség másik felét magához rendelte.
A narcisztikus ember
Ókovács Szilveszterről a régi ismerősei rendre azt mondják, hogy akkor volt helyén, amikor 20 évvel ezelőtt az intézmény kommunikációs igazgatója volt. Ez az a terület, ahol ezt a sziporkázó ötletbörzét hosszan lehet művelni. Az efféle intézmények első számú vezetőként történő irányítása olyan magas szintű csapatjátékost, irányítót kíván, aki felépíti a struktúrát, majd finom mozgásokkal terelgeti azt.
A jelenlegi helyzet nagyon nem ilyen. Ókovács operaháza egyszemélyes intézmény, ahol mindent egyes feladatot egyedül Ő határoz meg és Ő nyilatkozik. Ő egyedül dönt az örökös tagokról, a kitüntetett művészekről, s hogy kiket terjeszt fel állami kitüntetésre.
A művészet szolgálata helyett saját személye folyik ki a médiából, ha kell, ha nem. Már rá is mondják a háta mögött, mint az egykorvolt politikusra: ha lát egy ipari kamerát, rögvest nyilatkozik. A mikrofon beteges szeretete főigazgatói évei kezdetétől jellemző, szinte ok sem kellett hozzá, hogy kezébe ragadja. Az utóbbi években ez már nem elégíti ki, amolyan személyes önmegvalósítási láz tört ki rajta, kontrollvesztett hajóágyúként csapkod össze-vissza, a stílusérzék erős hiányát mutatva. Beköltözött a patinás Székely Bertalan Terembe, nevetséges névadásokkal traktálja a sajtót és az egyre érdektelenebb nagyközönséget, Vajda János új operájában kreáltatott egy prózai szerepet magának, s nem kisebb személyiségét, mint a Napkirályét. Mindennek tetejébe maga is belépett az önjelölt, dilettánsan ötletelő operarendezők sorába.
Közben maga is érezheti, hogy gáz van, mert képzelt Tatjana nénijéhez íródó leveleiben (gondosan olyan térfélen, ahol csak kinyilatkozni lehet) egyre kétségbeesettebben, egyre monomániásabban magyarázza a magyarázhatatlant, a fölöslegeseket, a miérteket. Nem jut eszébe Szilver Ottóként 2005 táján fogalmazott örök gondolata: „A rend kulcsa, hogy mindenki tudja a helyét a társadalomban. És hogy jól tudja.”
forrás: https://momus.hu/
◼Több mint negyedszázada, 1996-ban énekelt először Offenbach darabjában, s három esztendővel később már Olympia, Giulietta és Antonia bőrébe is belebújhatott. Mennyit változott az évek során a viszonya ezekhez a nőalakokhoz?
Rengeteget. Először Antonia és Miklós összevont szerepére hallgattak meg Debrecenben, de mivel hiány volt Olympiából, így végül ezt a figurát alakíthattam. Néhány évvel később már mindhárom hősnőt életre kelthettem, itthon és külföldön, több mint harminc előadáson. Aztán eltelt másfél évtized, nem gondoltam, hogy még egyszer elém kerül a darab. Az Operaház felkérésére szívesen mondtam igent, és elkezdtem azon dolgozni, hogy ezek a figurák vokálisan is nagyon különbözőek legyenek. A szerzői szándék szerint egyetlen énekesnő alakítja Olympiát, Giuliettát és Antoniát, de mivel nem volt könnyű olyan előadót találni, aki mindegyikre képes, ezért kezdték el egy drámai, egy lírai és egy koloratúrszopránra osztani a hősnőket. Így a hangi igények is mások lettek, pedig úgy vélem, a szerep filozófiája erősebb, mint a vokális hagyomány… Most, a felkészülés során is alaposan mérlegeltem, meddig mehetek el Giuliettaként, hogy még Olympia magas hangjait is el tudjam énekelni. Székely Kriszta rendezésében tanulságos volt részt venni, Hoffmann sötét világát remekül leképezi jelenünkre, a folytonos illúzióvesztéssel, az állandóan jelen lévő hazugsággal és tettetéssel. Amikor korábban léptem fel a darabban, még azt tartottam a legfontosabbnak, hogy a lehető legideálisabb külsővel, hanggal jelenjek meg a színpadon. Ezért mindhárom hősnőmet áldozatként ábrázoltam. Azóta sok mindent megtanultam, s egyértelművé vált, hogy bár Olympia, Giulietta és Antonia ördögi körben vergődik, mindegyikük mérgezi is a környezetét, s további áldozatokat teremtenek. Ha Antonia nem vágyna az éneklésre, a sikerre, akkor hátat fordítana Miracle-nek, és hozzámehetne Hoffmannhoz… Ha feláldozna valamit a vágyaiból, megszakíthatná a tragédiához vezető folyamatot. Azért is érdekes ez, mert nagyon konvergál a saját életemre, szakmai álmaimra – csakhogy én ki tudtam lépni az ördögi körből. S ha az ember felülről tekint egy ilyen helyzetre, akkor sokkal jobban el tudja játszani.
◼Talán éppen attól válik olyan erőssé az alakítása, hogy vállalja – ebben a figurában is – a saját esendőségét.
Úgy kerültem a pályára, hogy a tanárképzőn nem kaptam igazán színészi képzést, s a debreceni rendezőktől, Galgóczy Judittól, Lengyel Györgytől,
Horváth Zoltántól, no meg a kollégáktól sajátítottam el valamelyest a szakma alapjait. Aztán az Operettben, majd Selmeczi György Auris Társulatában értek erős színészi és színházi benyomások. Ma már bátran vállalom a koromat is a pódiumon, azonban az előadás ábrázolta illúziófosztást úgy szeretném megjeleníteni, hogy közben mindegyik figura vokalitása makulátlan legyen. Így ugyanis még izgalmasabb ellenpont születik… Sokat profitáltam abból, hogy ismét belebújhattam a hármas szerepbe, s örülök, hogy a 2022-es évadban is lesz rá alkalmam. De akad még további izgalmas feladat, hiszen február 4-én, Szegeden magyarországi bemutatóként hangzik fel Donizetti Maria Stuardája, amelyben a címszerepet, Stuart Máriát éneklem. A két koncertszerű előadáson kedves kolléganőm, egykori operastúdiós osztálytársam, Boross Csilla kelti életre I. Erzsébetet. Az Operaház nyitóprodukciójában, a Hunyadi Lászlóban is szerepelek, Szilágyi Erzsébetet alakítom. Lesz egy dalestem is, amely a Barátság a Vörös Sünhöz címet viseli, s egy bécsi vendéglőre utal, ahol Brahms, Grieg és Csajkovszkij találkozgatott jeles alkalmakkor. Ezt követően remélem, hogy elkészül az a lemezfelvétel, amelyet a pandémia miatt kétszer kellett elhalasztanunk, s amelyen Erkel-hősnőket éneklek, a Báthory Mária és a Brankovics György mellett több ősváltozatból, például a Bánk bán eredeti verziójából is. A korábbi bel canto-korongom után ez az album Erkel gyöngyszemeit gyűjti össze. Folytatódik az Operabeavató is, január 17-től Mozart újabb darabjának, a Szöktetés a szerájból című vígoperának titkaiba avatjuk be az érdeklődőket a Hatszín Teátrumban.
◼Említette, hogy énekesként a pódiumon tanulta meg a színpadi játék alapjait, az Operabeavatóban pedig nem csupán szép hangra, hanem folyamatos átváltozásra is szükség van…
Az énekesek között akadnak jócskán, akik kiváló prózai színészi vénával rendelkeznek, én sajnos nem tartozom közéjük. Az, hogy sokan jó énekes-színésznek tartanak, Göttinger Pálnak köszönhető, az ő munkamódszerének, ami az angol improvizatív színházból indul ki, mindig a tudatalattiba nyúl bele, s rengeteg benne a groteszk, a köznapi és az abszurd, így nagyon más idegpályákat mozgat meg. Ezt alkalmazta már a kaposvári Szép Helénánál is, később pedig az operabeavatóknál, amelyek tíz évvel ezelőtt, az Ördögkatlan Fesztiválon indultak el. Akadnak primadonnakarakterű énekesnők, azonban hamar kiderült, én nem vagyok ez a típus. Tudok díva lenni, ha kell, de inkább kíváncsi és kísérletező alkat vagyok, aki sosem szereti kétszer ugyanúgy előadni ugyanazt a darabot. S van bennem mersz is, gátlástalanul megteszek bármit a pódiumon. Ez pedig jól jön a Operabeavató-sorozatban, amelynek Göttinger Pál mellett a férjem, Dinyés Dániel karmester a motorja. Az évek során komoly rajongótábora lett az előadásoknak, jelentős részük a fiatalok közül kerül ki, és ezt ma kevesen mondhatják el… A havi két előadással nem is tudunk minden igényt kielégíteni.
◼Ősszel Nagyváradon tartott énekes mesterkurzust. Lesz-e folytatása?
Igen, visszatérek 2022-ben is, Baráth Emőke felkérésére pedig Gödöllőn vállaltam kurzust. Masterclass sorozatom elérhető a neten, minden benne van az alapoktól, a gyakorláson keresztül az életmód-tanácsadásig. Többnapnyi anyag, s úgy vélem, segítséget nyújthat a jövő generációjának. Egyébként én magam is a tanulás felé fordultam a tanítás helyett. Amatőr rózsakertészből profi rózsanemesítővé szeretnék válni. A Kossuth-díjamból tavaly egy kert született, ahol már háromszáz rózsatő sorakozik, a napokban érkezett például Franciaországból újabb hatvan szabadgyökeres rózsa. Tavasszal elkezdem a nemesítést, nagy vágyam, hogy keresztezéseimből lila rózsa születhessen… Hosszú távú projekt, de akad ilyen zenei téren is. Az Operaházban a következő években a Bánk bánban, a Lammermoori Luciában és a Szíciliai vecsernyében szerepelek. Tavaly a Simon Boccanegrában énekeltem Rouenban, lehet, hogy visszatérek, és Montpellier-ben is lesz egy koncertem, mely a magyar bel cantóból ad válogatást. Nagy vágyam, hogy a teljes Lucrezia Borgiát megtanuljam, és ideje, hogy erre sort is kerítsek… Azt ugyanis már megtapasztaltam ezen a pályán, hogy soha semmi sem biztos, s az embert a legvadabb meglepetés is érheti, főleg a mostani korszakban.
fotó: Cseke Csilla
forrás: https://orszagut.com/
Az új épületek elkészülte és az európai első vonalhoz vezető felkészülést biztosító próbatermek megléte után felelőtlenség lenne nem betartatni az Operaház nagy értékű szerződéseit – mondta az InfoRádiónak a Magyar Állami Operaház főigazgatója az úgynevezett kikérők rendszerének február elsejétől tervezett megszüntetése miatt kialakult vita kapcsán. Az Opera január végéig ad lehetőséget az énekeseknek az intézménnyel kötött szerződéseik felbontására, utána viszont próbanapokon nem enged el senkit. A vidék hevesen tiltakozik a "monopólium törekvés" miatt.
Tavaly év végén derült ki, hogy 2022. február 1-jétől megszünteti a kikérők rendszerét a Magyar Állami Operaház. Ilyen dokumentumot lehetett benyújtani az illetékes titkárságra, hogy megvizsgálják, az operát játszó vidéki színházakban fellépő művészek elengedhetők-e az Operában lévő próbaidőszakuk alatt. Egy most is létező speciális engedély marad egyedül, ha valakinek máshol lenne kötelezettsége a budapestiekkel egy időben, de ez kivételes esetekben adható csak meg. A lépést több vidéki játszóhely sérelmezte, féltve a meglévő előadásaik lebonyolítását, illetve sérelmezve, hogy az Opera magához köti az énekeseket. A tiltakozást aláírta a szegedi, a miskolci, a debreceni és a győri teátrum zeneigazgatója is. Ókovács Szilveszter Operaház-igazgató decemberben nyílt levelet írt az Origón, amelyre szintén ilyen formában közösen válaszoltak a vidéki teátrumok. Erre az Indexen 10 pontban fogalmazta meg álláspontját Ókovács Szilveszter.
A helyzet azóta sem rendeződött. Az InfoRádió megkereste mindkét felet az ügyben.
Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója elmondta: a próbák szervezése, levezénylése esetében volt szó olyanról, hogy valakinek a budapesti próbája ütközött egy vidéki énekléssel vagy próbával, és ilyenkor próbáltak tenni valamit. "Tudok olyanról is, hogy ezért – eléggé elkeserítő módon – épp az operaházi próbát szervezték át, belevonva más résztvevőket is. Sőt épp egy szegedi produkció elől hajoltunk el januárban azzal, hogy mi próbálunk két hónappal előbb azért, hogy a szegedi rendező megtarthassa az övéit a saját idejében" – sorolta észrevételeit a szakember. Megjegyezte: vagy tudott a kikérésekről és változásokról, vagy nem, hiszen több száz művésszel és munkatárssal dolgozó rendszerről van szó.
Indoklása szerint azért szűnik meg a kikérők rendszere február 1-jével, mert azt szeretnék, hogy ha valakivel szerződést kötnek, akkor annak érvényt szerezhessenek. "Ha méltányolható és komoly indok van (de egy másik intézmény próbája nem ilyen), lehet a próbát mulasztani. De hogy arra rendszert építsünk – most, amikor elkészültek az épületeink és végre megvannak azok a próbatermek, amelyekben valódi, az európai első vonalhoz vezető felkészülés folyhat –, hogy a szerződéseinket ne tartassuk be, felelőtlenség volna" – szögezte le Ókovács Szilveszter.
A vidéki, operát játszó színházak érvelése szerint a kikérők rendszerének megszűnésével a vidéki operajátszás is megszűnhet, mivel levelük szerint nem elvárható, hogy az Operaház egyébként közzétett "foglalkoztatási" táblázatához igazodjanak minden, egyébként törvényben rögzített feladatuk, teljes évadjuk megtervezésekor. Úgy vélik továbbá, hogy a Magyar Állami Operaház az érvényben lévő szerződéseire hivatkozva szinte magához láncolná az énekeseket, ily módon egyre nehezebb lesz nekik vidéken kitűzni operaelőadásokat.
Ezt Ókovács Szilveszter teljesen másképp látja, és művitának tartja az ellenkezést,
a vidéki leállással kapcsolatos félelem meglátása szerint alaptalan.
Úgy véli, a vidéki színházaknak nem kellene az épp nem elérhető énekesekhez ragaszkodniuk, vagy pedig el kell érniük, hogy az Operával szemben őket válassza az adott énekes.
"Akkor áll le a szekér vidéken, ha mondjuk öt énekeshez ragaszkodnak egy produkció kapcsán, és ez az öt énekes egyszerre, abban az időben, amikor ott várják, nem tud megjelenni. De a mi operaházunk is van ám így: ha fel akarunk kérni valakit, és aznap nem ér rá, akkor fölkérünk helyette valaki mást. Viszont ha a vidéki igazgató kollégák bizonyos személyekhez ragaszkodnak, nem tudok más módot elképzelni, mint hogy vagy amúgy is ráérnek azok a művészek, vagy igénybe veszik a második moratóriumunkat. Az Opera ugyanis félreáll, és január 23-áig újra lehetővé teszi, hogy a vele, velünk leszerződött énekesek mindenféle jogkövetkezmény nélkül felbonthassák vagy módosíthassák a szerződéseket. Vagyis ha el akarnak menni egy vidéki produkcióba, mert oda is elígérkeztek, csak aztán kiderült, hogy a két produkció ütközik – bár aki ilyenkor döbben rá erre, abban nem érzek 100 százalék őszinteséget –, az kiszállhat következmények nélkül az Operából és mehet oda, ahova szintén leszerződtették. Mi ezt a veszteséget el fogjuk tudni viselni, majd keresünk másik énekest a kieső helyére. Már amennyiben lesz ilyen, mert
az október végi, november eleji első tíznapos időszakban egyetlen énekes sem akart kilépni az operás szerződéseiből. És nagyjából itt a dolog véget is ér"
– magyarázta Ókovács Szilveszter.
Azzal a 110 énekes vállalkozóval szemben, aki úgy dönt, hogy a Magyar Állami Operaházat választja, február 1-jétől valóban az lesz az elvárás, hogy az Opera által előre megadott próbanapokon ott kell teljesítenie. "Nagyon furcsának érzem, hogy ezen bárki fönnakadt, mert az egész világ így működik. Ez elsősorban egy makacskodási kérdés. Ha valaki nem hajlandó sem az időpontokon, sem az énekesgárdán változtatni, és egyébként az énekes a végén nem is őt választja, akkor innentől fogva neki kell változást produkálnia" – zárta állásfoglalását az igazgató.
A vidék hangja
Dinyés Dániel, a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója szerint viszont nem kérdés, hogy az intézkedés ellehetetleníti a vidéki operajátszást.
"Szeged még kivételezett helyzetben is van olyan szempontból, hogy nálunk van nyolc énekes, de ez nem azt jelenti, hogy minden szerepkörre van, basszus énekes például hiányzik. Ilyenkor muszáj hívni külsőst. De például Miskolcon, Győrben, Pécsett egyáltalán nincsenek szerződtetett énekesek, vagy csak nagyon minimális számban, egy-két művész. Nincs hová nyúlni, innentől kezdve nem tudjuk azt csinálni, ami törvényi kötelezettségünk, vagyis operát játszani" - vázolta helyzetüket Dinyés Dániel.
Úgy véli, az, hogy az Operaház énekesei felbonthatják szerződésüket egy vidéki teátrum javára, nem kivitelezhető.
"Ez egy farizeus dolog. Aki tisztában van vele, hogy mennyit keres egy énekes Budapesten, és mennyit kereshet legjobb esetben vidéken, az nem mond ilyet. Nem mond ilyet egy családapának, családanyának, aki jelen esetben operaénekes" - állt ki határozottan.
A Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója szerint nem csak a vidéki operajátszás tűnhet el, hanem az utánpótlás is veszélybe kerülhet, az pedig nem elvárható, hogy mindenki Budapestre menjen, ha operát akar látni.
"Ha ez a gazdasági szférában történik, azt büntetik, mert azt úgy hívják, hogy a versenyképesség megszüntetése, monopol helyzetre való törekvés.
A versenyszférában törvények vannak arra, hogy ez lehetetlen. Jelenleg a művészeti szférában ez lehetséges, és Ókovács Szilveszter pontosan ezt csinálja. Egyszerűen arról van szó, hogy ezt a monopol helyzetet nem szabad engedni, mert abban a pillanatban minden meghal körülötte, egy kézbe kerül az egész."
Szeptember óta szorgalmazza, hogy az érintettek üljenek le, Ókovács Szilveszter azonban Dinyés Dániel szerint mindentől elzárkózik.
Ókovács Szilveszter elgondolása a saját tagozatokról és énekesekről egyébként Dinyés Dániel szerint is megvalósítható lenne, de nem néhány hét, hanem 4-5 év alatt.
"Nem halhat meg a műfaj, amíg eljut odáig, hogy újjá tudjon születni" - fogalmazott.
forrás: https://infostart.hu/
Hegedűs Réka: „Meg kell tanulni merre nyílik a művészbejáró”
Beszélgetés Cseh Antal operaénekessel
Sok mindent el lehet mondani az opera műfajáról, de azt semmiképpen, hogy ne hagyna nyomot a közönségben. Van benne valami ünnepi, valami egyedi és fenséges. De hogyan lehet ezt a hangulatot egy új generáció szívébe is átültetni? Komoly feladat és kihívás a kortárs előadóművészek és rendezők számára. Életpályája felidézése közben többek között erről is kérdeztem az idén Szeged Kultúrájáért díjjal kitűntetett Cseh Antalt. Valahogy így képzeltem el egy operaénekest. Különleges hangszíne betöltötte a kis termet, ahol beszélgettünk. Pedig még csak nem is énekelt…
– Már gyerekként is operaénekesi pályára készültél? Meglepődnék, ha így lenne…
– Egyáltalán nem. Szerintem – főleg a fiúknál – nagyon ritka, hogy valaki már a kezdetektől fogva erre a pályára készül. Bár biztos vannak kivételek. Engem sokkal jobban érdekelt a foci, a számítógép. Ráadásul a családomban nem volt zenész: édesanyám műtősnőként, édesapám mezőgazdasági gépszerelőként dolgozott.
– Hogyan került mégis a zene az érdeklődésed középpontjába?
– Valamiért mégis elkezdtem gitározni tanulni, szülővárosomban Makón a római katolikus plébánián, ahol akkoriban még Busa Tamás – későbbi magánénekes, kiváló bariton – kántorként tevékenykedett. Ő javasolta, hogy kezdjek el zongorázni, s azt is megérezte, hogy kellemes a hangszínem. Be is iratkoztam a helyi zeneiskolába, később pedig – érettségi környékén – a szegedi Király-König Péter Zeneiskolába jártam és Szél Bernadettnél tanultam magánéneket. Húszas éveim elején rendezvényszervezőként kezdtem el dolgozni egy magán zeneiskolánál, s a fővárosban volt dolgom. A vonaton egy kupéba kerültem egy hölggyel, aki elővette a szintetizátorát és fülhallgatóval a fülében gyakorolni kezdett. Beszélgetésbe elegyedtünk, s kiderült, hogy Temesi Mária operaénekesnő, a Zeneművészeti Kar tanszékvezetője ül velem szemben. Elmondta, hogy léteznek előkészítő osztályok, ami különösen az énekeseknek hasznos – hiszen ők sokszor később kezdik meg a tanulmányaikat. Egy éven belül fel lehet zárkózni, be lehet pótolni a hiányosságokat zeneelméletből, szolfézsból, s így nagyobb eséllyel lehet felvételizni aztán a főiskolára. Nekem is jól jött ez a lehetőség. Mind az előkészítőn, mind a főiskolán Andrejcsik István oktatta a fő tárgyamat. Nagyon sokat köszönhetek neki. Így belegondolva az említett három ember – Busa Tamás, Temesi Mária és Andrejcsik István – adta meg az első lökéseket, hogy egyáltalán merszem legyen elindulni ezen a pályán.
– A beszédhangból, a hangszínből már lehet sejteni, hogy valakinek érdemes-e foglalkoznia az énekléssel?
– Mindenképpen. Persze aztán a szorgalom dönt. Meg az, hogy tényleg van-e tehetsége hozzá az illetőnek. Az a legjobb, ha minél hamarabb kiderül, hogyha nincs. Mert akkor még van lehetőség másfelé orientálódni. A különböző énekversenyek például kiválóak arra, hogy visszajelzést kapjon az ember. Egyszerre tréning és memóriajáték. Már megtapasztalhatja azt a jó értelemben vett stresszt, ami a színpadon való jelenléttel jár együtt, ráadásul hozzáértő kritikákat kaphat. Magam is sokat merítettem ezekből a versenytapasztalatokból.
– 2005-ben szereztél diplomát a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán, de a diploma évében már párhuzamosan a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója is voltál, operaénekesi szakon. Már ekkor is több fronton kellett helyt állnod. Talán ez is hozzátett ahhoz, hogy a későbbiekben – már befutott operaénekesként – egyazon évadban, az ország több pontján láthatott a közönség a színpadon, így Szegeden, Budapesten, Miskolcon, Debrecenben, Pécsen és Győrben is?
– Valóban eléggé sűrű volt az az időszak. A főiskolán végzős voltam, a diplomamunkámat készítettem, az egyetemen elsőéves. Ingáztam Szeged és Pest között. Emellett HÖK-elnök és fél állásban kórustag a Szegedi Nemzeti Színházban. Ehhez még hozzájött az is, hogy köztársasági ösztöndíjat, majd 2006-ban Fischer Annie ösztöndíjat nyertem, amivel kötelezettségek jártak együtt. Sok mindennek és sok mindenkinek meg kellett felelni. Pezsgő de egyben kimerítő évek voltak. Nem is tudtam igazán egyetemistaként kiélvezni életemnek ezt a szakaszát. De biztosan így kellett ennek lennie, mert így már korán hozzászoktam ehhez a fajta megosztottsághoz, amit mostanra már sokkal jobban tudok élvezni, mint amekkora terhet jelent.
– Mindezek mellett a mai napig Szeged élvez prioritást a karrieredben. Sosem csábított a főváros?
– A Zeneakadémián kiváló tanáraim voltak: Andor Éva, Kovalik Balázs, Békés András, Pál Tamás, Medveczky Ádám. Senkit nem szeretnék kihagyni a felsorolásból. S nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert a Magyar Állami Operaházban is számítanak rám. De valahogy mindig Szeged volt az a város, ami éppen a legideálisabb számomra, ha a nagyságát, ha a kulturális életét nézzük. Szülővárosomban, Makón operaénekesként nem tudtam volna kiteljesedni, fejlődni. Makó pont annyival kisebb, Budapest meg pont annyival nagyobb város, mint ahol komfortosan érezném magam életvitelszerűen, ahol a családi életemet el tudnám képzelni. Szeged egy nagyszerű kompromisszum volt a kettő között. Ez nem jelenti azt, hogy nem megyek szívesen a fővárosba fellépni. Sőt. Autóval másfél óra alatt megoldom az utazást. Azok is utaznak legalább ennyit – ha nem többet – akik Budapest vonzáskörzetéből ingáznak be naponta a belvárosba.
– Hozzátett valamit a sikeredhez, hogy végig jártad az utadat a színházon belül: kórusban kezdted és csak utána jöttek a szólószerepek?
– Színházi pályán különösen fontos, hogy megmássza az ember a maga ranglétráját. Nem egyedi a példám, elég csak a szintén makói születésű Vajda Júliát említenem, vagy Bátki Fazekas Zoltánt, mindketten kórusban kezdték a pályájukat. Nem vagyok híve annak, hogy ha valaki tehetségesnek van kikiáltva és élete első szerepében már szólót énekel, akkor biztosan sínen van a karrierje. Egyáltalán nem törvényszerű. Persze nem is kizárt. De sokkal szerencsésebb, ha előbb megtanulja merre nyílik a művészbejáró, hogy hogyan épül fel egy darab, hogyan kell megszólítani az ügyelőt, a rendezőasszisztenst, a jelmeztervezőt, a karmestert. Az opera egy rendkívül összetett műfaj, a saját helyedet is meg kell találni a rendszerben. Jó ezt apró lépésekkel haladva megszokni, beleilleszkedni. Könnyebb ezt az utat a kórusban elkezdeni, amikor még kevesebb a felelősség is. A Szegedi Szabadtéri Játékokon például már a 90-es évek végén helyet kaptam a kórusban Gyüdi Sándor, akkori karigazgató jóvoltából. S jó, hogy ilyen formán tapasztalhattam meg ezt az élményt.
– Aztán 2008-ban már Puccini Turandot című operájában láthatott a közönség a Szabadtérin Ping szerepében…
– Bizony. Fellépni a Szabadtérin – szóló szerepben meg különösen – nagy élmény. Profi hangtechnika van mögötted. De nekem valahogy mégis jobban esik mikroport nélkül énekelni. Akkor érzem igazán, hogy a valódi hangomat hallja a közönség.
– Egy igen izgalmas és fontos projektben is részt veszel már évek óta. Mesélnél kicsit az Operabeavató előadásokról?
– Bejártuk már vele az országot. Az Ördögkatlan fesztiválon indult, aztán Kaposváron folytattuk, majd a Katona József Színházban, a Hatszín Teátrumban. A sikerhez nagyon kell Dinyés Dani habitusa, a kiváló meglátásai, Göttinger Pali színpadi megvalósításai. Hogy képes negyvenféleképpen egyetlen ívre felfűzni egy négy órás operát. Ráirányítja a közönség figyelmét olyan dolgokra, amelyekre lehetetlen lenne egy hagyományos előadás alkalmával.
– Hogyan kell formailag elképzelni egy ilyen előadást?
– Miután felvázoljuk az opera alapszituációját, hogy mit kell tudni magáról a történetről, a meghívott énekesek elénekelnek egy-két áriát, duettet vagy együttest, először még mindig magyarázat nélkül. Aztán a nézők kapnak némi plusz információt. Hogy például hol bújnak meg a zenei viccek, a zenei szomorúságok a darabban. Hol van az átmenet, ahol a vicc komolyságba megy át. A zenében rejlik az igazság és az énekes énekli a hazugságot? Vagy fordítva? Feltárulnak a rétegek. Aztán érkezik Göttinger Pali a különböző változataival: egyazon jelenetet hányféleképpen lehet színpadra állítani, hogy egyik se hasonlítson a másikra? S maga a néző is jobban belelát, hogy milyen komplexen kell gondolkodnia egy rendezőnek. Mert megmutatjuk, hogy egy-egy jelenet önmagában – a nagy egészből kiszakítva – remekül tud mutatni bizonyos megvalósításokban, de az opera egészére nézve abban a formájában mégsem működik, idegen. Izgalmas játék ez a műfajjal. Talán az Operabeavató sikere éppen az egyszerűségében rejlik. Mert nem csinálunk mást, mint ráirányítjuk a néző figyelmét bizonyos irányokra, a háttérben meghúzódó vonásokra.
– Ha valami, akkor az Operabeavató remek eszköze lehet annak, hogy a fiatalabb korosztályhoz is közelebb kerüljön a műfaj. Mert amíg az idősebbeknek igazi ünnep megtekinteni egy operát és szépen beleilleszkedik a kultúrafogyasztásukba, addig a fiataloknak még idegen lehet ez az élmény. Mennyire van messze még a cél? Van-e rá kilátás, hogy ismét felnő majd egy operaszerető generáció?
– Az biztos, hogy még hosszú út áll előttünk ezzel kapcsolatban. Sok olyan ember kellene még, mint Dinyés Dani, aki képes másféleképpen megvilágítani a műfajt. A Müpában tartottunk Operabeavatókat már felső- és alsó tagozatos iskolásoknak, sőt, óvodásoknak is, sokszor már zenekarral. Szerették. De az sem baj, ha a 60-70-80 éves korosztálynál kezdjük, ők továbbadják a hírét az unokáknak. S ha egy most 20-as, 30-as éveiben járó fiatal belekóstol, hogy tud ez egyedi is lenni és lendületes, fiatalos, akkor az ő gyerekei már úgy nőnek fel, hogy ismerni fogják a szórakozásnak ezt a lehetőségét. De mindez hosszú évek, talán évtizedek eredménye, amiért most még irgalmatlanul sokat kell dolgoznunk kitartóan. De van esélye az operának. Remélem és bízom benne, hogy így van.
– Az őszi járványügyi korlátozások miatt Szegeden még csupán egyetlen „beavatót” láthatott a közönség. Kíváncsian várjuk a folytatást!
– De még mennyire!
– Az egyébként mennyire szentségtörés, ha egy klasszikus operához olyan módon nyúl a rendező, hogy igyekszik a fiatalok felé is nyitni? Meg lehet „fiatalítani” egy operát úgy, hogy az ünnepélyes jellege megmaradjon?
– A rendezők belátták, hogy szükség van erre és vannak darabok, amelyek kifejezetten alkalmasak erre. Fontos, hogy jól legyen megtervezve egy évad. Szegeden ebből a szempontból szerencsés a helyzet, mert általában több opera kap helyet egy-egy évadban. Így beválogatható egy olyan, ami szólhat a fiatal felnőtteknek, vagy a gyerekeknek – itt kell megjegyeznem, hogy nagyszerű gyerekoperák vannak – s lehet klasszikus darabokat is választani, amelyekkel meg az idősebbeknek kedvezünk.
– Szegeden komoly hagyományai vannak az operának, így itt különösen fontos, hogy őrizzük ezt az értéket…
– Így van. A Vaszy-örökséget sokan vitték/viszik tovább, amiből az utánuk érkező generációk – így magam is – meríteni tudtunk. Nem csak múlt időben lehet beszélni arról, hogy Szegeden kiemelkedő az operajátszás. Vidéken már ritka kivételnek számít, hogy egy városban egynél több operabemutató legyen egy évadban. Szeged tartja magát ahhoz, hogy többféle korosztályt szólítson meg a műfajon belül. Például a már az imént emlegetett gyerekoperák tekintetében. János vitéz, Háry János, Hamupipőke… Mindet játszottuk már, ráadásul ezekből van a legtöbb előadás.
– A kifejezetten gyerekeknek szánt operadarabok mellett bábjátékban is láthattak téged a gyerekek. Milyen élmény egy bábelőadásban énekesként közreműködni?
– Nagyon élveztem. Teljesen más világot ismerhettem meg általa. Izgalmas, ahogyan a történet összefonódik a dalokkal. Az énekes kvázi alászinkronizálja a darabot. Szegeden a Kövér Béla Bábszínházban G. B. Pergolesi Livietta e Tracollo című művét vittük színpadra Kiss Ágnes rendezésében. A Kolibri Színházzal pedig a Háry Jánost csináltuk meg többször is.
– Korábban már érintettük, hogy egy évadban több teátrumban színpadán is láthatott a közönség. Nyilván a 2020-as év felülírta az addigi gyakorlatokat. Hogyan lehet menedzselni ezt a hajtást? Hogyan tudsz kikapcsolódni?
– Színtiszta logisztika az egész. Ha a pontosan egy évvel ezelőtti időszakomra tekintek vissza, az már-már fölért egy elmeháborodottsággal. Sokszor játszottam azzal is, amivel nem biztos, hogy kellene: lefagyott autópályák és a többi… A járvány – ha másra nem is – arra nagyon jó volt, hogy kicsit átgondolja az ember, hogy hol kell meghúzni a határokat, hogy kicsit vissza kell venni. Főleg, ha családja van. De másfelől, nagyon büszke vagyok arra, hogy évente 80-100 előadásban számítanak rám, s nagyon szívesen megyek bárhova, ahová hívnak, a visszajelzések alapján szeretnek velem dolgozni. Az nagyon fontos, hogy legyenek jó művészeti titkárok, akik megkönnyítik az egyeztetéseket. Szerencsére vannak. A család teljesen más energiákat mozgat meg bennem. A kikapcsolódás teljes mértékben hozzájuk kötődik. Ha velük vagyok, minden belefér.
– A külföldi munka sosem vonzott?
– Sosem érdekelt igazán. Pedig mondták többen is, hogy már a nyelv sem lenne probléma. De nem tudnám itthon hagyni a családomat. Egyetlen szünnapra is képes vagyok hazavezetni, akár Győrből is, ha lehetőségem adódik rá.
– Ha már emlegettük a nyelvet. Az opera műfajában ez is nagyon érdekes kérdés. El tudsz énekelni egy áriát bármilyen idegen nyelven, de egy társalgásban is tudod hasznosítani ezt a tudást?
– Egyáltalán nem biztos. Sőt. Rengeteg gyakorlás kell ahhoz, hogy működjön az az adott nyelv a színpadon. A kiejtés, a hangsúlyozás. Ebben szerencsére van, aki segíteni tud. Szegeden például a kórusban van egy fiú, aki jól beszél franciául, ha oroszul kell énekelnem, visszamegyek Makón az egykori orosz tanáromhoz. Kell a jó fordítás, hiszen ismerni kell töviről hegyire azt a történetet, amiben dolgozol. Érteni kell, hogy miről énekelsz. Mindent meg lehet tanulni, ha kell akkor a latin miserendet is, fordítva, mint Meaterlinck Pelléas és Mélisande című művében, amelyet a Bárka Színházban csináltunk, Faragó Béla zeneszerzésében. Vagy ha úgy hozza a sors, akkor „megtanulunk” csehül, mert az kell Smetana Az eladott menyasszonyához.
– 2021-ben a Szeged Kultúrájáért díj egyik kitüntetettje lettél – Andóczi Balogh Éva mellett. Hogyan fogadtad ezt az elismerést?
– Már nem először fordul velem elő, hogy arról sem tudok, hogy jelölve voltam. Így óriási meglepetésként ért. Az meg különösen jól esik, hogy – utólag megtudtam – a Szegedi Nemzeti Színház idén egyedüliként engem nominált a város felé. Azért jó tudni, hogy időnként az operaénekesekre is rákacsintanak. „Csináld csak a dolgod, mi meg a távolból figyelünk!”
Megjelent a folyóirat 2021. februári számában
Vidék kontra főváros? Főváros és vidék! címmel küldtek válaszlevelet vidéki zenei vezetők Ókovács Szilveszter A szomszéd tehene, avagy vidék kontra főváros operajátszásáról című nyílt levelére.
A Magyar Állami Operaház február 1-jétől megszünteti a „kikérők” rendszerét, ami azt jelenti, hogy a próbaidőszakban egyetlen énekes sem dolgozhat párhuzamosan vidéki intézményekben. Mintegy 140 aktív énekes van, akik közül több mint 120-an szerződéses viszonyban állnak az Operával, tehát ha onnan nem engedik el az énekeseket, a vidéki nemzeti színházak zeneigazgatói szerint a vidéki operajátszás ellehetetlenül.
Ókovács Szilveszter nyílt levele még novemberben jelent meg az Origo felületén, amire a vidéki zenei vezetők először nyilvánosan szerettek volna reflektálni. Bízva a párbeszédben, egy fórumon szerették volna megvitatni a Magyar Állami Operaház kormánybiztosával, hogy vidék és főváros miként tudna együttműködni és segíteni egymás munkáját, hogy az operajátszás továbbra is megvalósítható lehessen a fővároson kívül is.
A Magyar Színházi Társaság Jó kérdés sorozata három kerekasztal-beszélgetésen járta körbe a vidéki operatagozatok célkitűzéseit, működésének nehézségeit – az utolsó alkalomról a Kultúra.hu adott részletes beszámolót. Az ominózus harmadik alkalomra meghívták Ókovács Szilvesztert, a Magyar Állami Operaház főigazgatóját, aki azonban a beszélgetés napján lemondta részvételét.
A személyes diskurzus elmaradt, de a vidéki zeneigazgatók reagáltak Ókovács „Édes néném” kezdetű levelére:
Tisztelt Főigazgató úr, kedves Szilveszter! „Kedves Nénjéhez” írt levelét mi is olvastuk, és mivel szólítva érezzük magunkat, igyekszünk ugyanezen a felületen válaszolni állításaira és felvetéseire. Mindenekelőtt kérjük Önt, hogy a vidéki és a fővárosi operajátszást szíveskedjen egységesen és ugyanannyira támogatni, hiszen ez Önnek a Nemzeti Kulturális Tanácsban betöltött szerepe alapján kötelessége is.
A matematika nyelvére lefordítva a problémát kiemelték, hogy a Magyarországon aktív operaénekesi társadalom nem több, mint 140 énekesből áll, akik közül több mint 120 énekes vállalkozói szerződéses, azaz nem alkalmazotti jogviszonyban dolgozik az Állami Operaházzal.
Minthogy az utóbbi években az Operaház titkársága – a kikérők során tanúsított rugalmas hozzáállással – megfeszített erővel segítette a vidéki színházak munkáját, az énekes kollégák az Operaházi munkájuk mellett tudtak a vidéki színházakban is dolgozni. Ez változott meg idén ősztől, amikor Ön – még nem írásban tájékoztatva a társulatot – megszüntette a kikérőt, mint intézményt.
A kikérő egy olyan dokumentum, amelyet egy intézmény vagy az énekes ad le az illetékes titkárságon. Ott megvizsgálják, hogy az érintett művész elengedhető-e az adott színházban lévő próbaidőszaka alatt egy másik színház próbáira, tehát ezzel „kikérnek” egy adott művészt. Azután pedig egyeztetnek az adott színházak.
Ma a vidéki színházak operaeladásainak egy-egy szerepére egyszerűen nem maradt felkérhető énekes az Ön döntése okán. Fontos megjegyeznünk: ez csakis az Ön döntésén múlik, jogi kényszerítő körülmény, vagy egyéb törvényi rendelet nem indokolja az Ön lépését. Sőt: a kizárólag vállalkozóként dolgozó énekeseknek kifejezetten fontos lenne lehetőséget adnia arra, hogy más színházak megbízásait is elfogadhassák.
A levelet
Bakos-Kiss Gábor és Silló István, a Győri Nemzeti Színház igazgatója és zeneigazgatója,
Barnák László és Dinyés Dániel, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója és zeneigazgatója,
Béres Attila és Cser Ádám, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója és zeneigazgatója,
Gemza Péter és Somogyi-Tóth Dániel, a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház igazgatója és zeneigazgatója
írta alá.
forrás: https://index.hu