A rossz elnyeri méltó büntetését – Kritika a Thália Színház Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című előadásáról
December 6-án mutatta be a Thália Színház Arthur Conan Doyle jól ismert karaktereivel a Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című előadását, amely kellemes kikapcsolódást nyújt minden nézőnek. Egy krimitől nem is kell többet elvárni, mint hogy szórakoztasson.
A krimik eredendően a rejtélyekről, valamint e rejtélyek megoldásáról, azaz elsősorban a nyomozás fordulatairól szólnak. Ez alapvetően drámai, hiszen élet és halál kérdéseiről, valamint a bűn természetéről mesélnek, mégis a jó krimi izgalmai tökéletes kikapcsolódást nyújtanak immár több mint egy évszázada. Az ilyen történeteknek ugyan van valamilyen morális rétege is, ahogy Sherlock Holmes eredeti világának és majd minden interpretációjának, de nem ezért olvassuk őket, hiszen a klasszikus bűnügyi mesékben minden fekete és fehér, a bűnös megbűnhődik, és mindig győz az igazság. Mi történik azonban, ha mindebből csak a szórakoztatást hagyjuk meg, és minden mást elfelejtünk? Egy színpadi krimivígjáték lehet akár paródia, amely kinevetteti a műfajt vagy a klasszikus karaktereit. A Thália Színház produkciója nem tör ilyen babérokra, csak magára ölti egy krimi dramaturgiai mázát, és megtölti önfeledt vidámsággal. A hatás pedig nem marad el, csak tudjuk, mire vettünk jegyet.
Az előadás során elsőként a rendezés precízsége szúr szemet: minden mozdulatnak, minden pillantásnak és szónak megvan a pontos helye, bár ez néha a színészi játék rovására megy. Egy-egy fűtött pillanatban mintha a szituáció hamarabb kívánna meg egy felállást vagy éppen a másikhoz való odarohanást, a színésznő mégis a székébe ragasztva kivár az adott végszóig, amikor végre felállhat. Ettől olykor laposabb lesz a jelenet, holott igen nagy potenciál lenne benne. Ugyanakkor ennek a precízségnek rengeteg előnye is megmutatkozik, hiszen például jó pár verekedés jelenik meg a darabban, amelyeket enélkül a pontosság nélkül gagyinak és kellemetlennek éreznénk. Ám a verekedések kidolgozottak, ügyesen koreografáltak és filmszerű jelenetekre emlékeztetnek ennek a pontos koreográfiának köszönhetően.
Izgalmas, ahogy egy ilyen sok szereplővel dolgozó előadást csupán öt színésszel valósít meg a rendező. Két állandó karakter áll a középpontban, Sherlock Holmes és Dr. Watson Zayzon Zsolt és Mózes András alakításában, de Kövesi Csenge Irene Adleren túl még Mrs. Hudsont is megformálja, ahogy Hevesi László és Jaskó Bálint az összes többi mellékszereplőt. Ez utóbbi két színész számos szerepbe bújik meglehetősen rövid időn belül, ami szintén nagy pontosságot és bravúros szervezést igényel, és mindezt látványos sikerrel abszolválják.
Könnyed nadrágszerepek
Az eredeti műfaj, a kriminovella megköveteli egy mindentudó narrátor szerepét. Ezt Dr. Watson (Mózes András) karaktere oldja meg, aki frontálisan, közvetlenül a nézőkhöz szólva meséli el megfigyeléseit, és avat be a történet részleteibe, sőt foglal össze a színpadon meg nem jelenő eseményeket. Mózes András remekül oldja meg ezt a statikus feladatot, érthetően, megfelelő hangsúlyokkal mesél, olykor kifejezetten izgalmassá teszi a szárazabb történetmesélés nehéz műfaját. Játéka kitűnő akkor is, amikor nem narrátorként, hanem a történet szereplőjeként jelenik meg a színpadon, és bár a darab sok helyet ad ripacskodásra, de ő ebben nem, vagy csak ízlésesen vesz részt. Karaktere tisztán fel van építve, nem extravagáns, de nem is szürke egér. Szépen eltalálta az egyensúlyt a játékában ehhez a szerephez.
Zayzon Zsolt Sherlock Holmesa viszont igencsak eltér attól a hidegvérű zsenitől, akit megszokhattunk az eredeti művekből és a korábbi interpretációkból.
Bár a szereplők közül többen is kiemelik a darab során, hogy Sherlock mostanában eltérően viselkedik a megszokottól, és igen gyerekes vagy éppen félős, esetleg feldúlt, ám ezeket a változásokat a néző nem érzékeli. Nincs meg a kontraszt az előadás elején lévő nyugalmi állapot és az események hozta lelki feldúltság között, pedig a karakterbe beleférne a végletes nyugalom és észszerűség, valamint ezzel ellentétben az önmagát is meglepő érzelmesség. Így csupán mások elmondásából tudjuk meg Sherlock Holmes lelki állapotát, de ez némi hiányérzetet hagy a nézőben.
Irene Adler karakterét a nőiesség, a karizma, a Sherlockkal versenyre szállni tudó zsenialitás jellemzi általában a korábbi interpretációkban. Ebben a szerepben igen nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy erős női karakter legyen, mégse hasson arrogánsnak. Kövesi Csengének gyakran sikerül elérnie ezt, ám néha egyszerűen egy arrogáns kislánynak tűnik a színpadon.
Ráadásul nála érződik a legjobban, hogy mennyire megkötik a rendezői utasítások. Érzelmes megnyilvánulásaival nincs összhangban a testbeszéde. Egyik jelenetében például, bár karaktere szerint ő maga is zseni, mégsem vesz részt Sherlock Holmes és bátyja nyomozói fejtegetésében, csupán gyermekien eljátszadozik egy, a kutatáshoz használt szemüveggel, így karaktere gyengének és semmitmondónak hat. Dicséretes munkát visz véghez, mikor utcagyerekként vagy Adler kisasszony szerepében több verekedésben is részt vesz, és semmi kifogás nem érheti Mrs. Hudsonként sem, sőt kifejezetten jó ebben a szerepben látni.
Az előadás rejtélyes főgonosza, Moriarty professzor (Hevesi László) kezdetben arc nélkül, csupán dörgedelmes hangként jelenik meg. Izgalmas megoldás ez az isteni megjelenítése ennek a titokzatos gonosznak, ahogy a visszhangos beszédre rásegít a nézők arcába világító fény. Sajnálatos, hogy a rendező nem tartja ki ezt az érzetet, mivel rögtön az első pár mondat utáni leveszi a fényt. Ezzel a karakter veszít az erejéből és félelmetességéből, de a helyzet még abszurdabbá válik, mikor a kezdeti képet egészen összetörve Moriarty teljes testi valójában megjelenik a színpadon: a gonosz zseni helyett inkább egy furcsa, kissé ügyetlen Slash-imitátor tűnik fel a Guns N’ Roses gitárosára hajazva. A rendező komikus, hosszú, fekete paróka, napszemüveg, földig érő kabát és cilinder mögé rejti a karaktert, ami szinte teljesen megfosztja a színészt a valódi játék lehetőségétől egy ilyen stílusú darabban, hiszen semmit sem látni az arcából. Fellépését és karakterének tekintélyét az is gyengíti, hogy egy minden fókuszt hanyagoló, átlagos pillanatban jelenik meg, és nincs felvezetése vagy bármiféle kiemelése érkezésének.
A négy főszereplőn kívül megjelenő emberek szinte mind csupán a nevettetést szolgálják.
Néhol igen olcsó poénok jelennek meg jól kiemelve, frontálisan a néző felé fordulva, de ha ezeket el tudja engedni a néző, és bele tud merülni pár szájbarágós viccbe, garantáltan jól fogja magát érezni. A számos komikus szerep legnagyobb részét Jaskó Bálint nadrágszerepei teszik ki. Több hasonló karakterű, kissé morgós, de szerethető öreg hölgyként is megjelenik a színpadon, miközben harsányan vagy akár rikácsolva fejezi ki véleményét, ám mégis szükség van ezekre a nevettető, kissé ripacskodó jelenségekre, hogy a történetet vígjátékká formálják át. Jaskó kényelmesen mozog szerepeiben, könnyed szórakoztatást adva, ami végső soron az egész előadás célja.
Minden jó, ha a vége jó
A rendezés sajnos éppen a tetőponton fárad el, pedig máshol jól használja a fókuszokat a rendező. Szépen helyezi rá a hangsúlyt a fontosabb beszélgetésekre, mikor többen vannak a színpadon, illetve megfelelő Dr. Watson narrátori szerepbe lépésének elkülönítése is. Mikor azonban a nyomozó csapat megtalálja Moriarty professzor titkos rejtekhelyét, és eldurrannak lövések, majd a kulcsfontosságú notesz megszerzése megtörténik, a cselekmény csupán átszalad a tetőponton. A korábbi precízség helyett itt egy felszínes, „csak essünk túl rajta” hatású rendezést kap a néző.
Érdekes rendezői döntés, hogy az egész darabban nincs súlya a halálnak.
Pedig nem csupán szó van róla, hanem konkrétan megjelenik a színen az első jelenetben egy ciánkapszula által, majd később a cseh király lelövésével vagy Moriarty végső zuhanásával. Ezek ebben a rendezői felfogásban inkább mind a nevettetés eszközei lettek. Például az első felvonás zárójelenete a cseh király meggyilkolása, amelynek kifejezetten drámai hatásúnak kellene lennie, hiszen a történet bonyodalmát okozó szereplő hal meg. Ráadásul a nagy Sherlock Holmes hibájából kifolyólag, ami A. C. Doyle karakterétől nagyon idegen, ezért ennek hangsúlyos törésnek kellene lennie. Azonban a királyt játszó Hevesi László a lövés eldurranása után egyszerűen csak megtapogatja fejfedőjét, majd ugrik egyet, és a feje nagyot koppan a színpadon. A jelenet inkább a színészért való aggódást váltotta ki és nem a tragédia vagy az izgalom hangulatát, bár nyilván nem feledhetjük, hogy egy vígjátékot nézünk, amely minden jelenetében nevettetni akar.
A számos helyszínváltást remekül oldják meg a díszlettel, amely Ondraschek Péter alkotása. Négy részre osztott forgószínpad jeleníti meg az operát, a Baker street 221B szám alatti házat, a cseh nagykövetséget vagy éppen egy óriási vízesést. Bár a díszlet hátterei igen hasonlók, a mozgatható elemek kicserélésével pillanatokon belül repítenek minket egyik helyszínről a másikra. És nem csupán forgatják a színpadot, hanem ki is használják a díszlet ebben rejlő erejét. A karakterek aktív résztvevői a váltásoknak, és kifejezetten ügyes megoldás, ahogy a nyomozó csapattal együtt haladva a néző megismeri a cseh nagykövetség szobáit, míg a díszlet három téren is átfordul. Rengeteg ember munkája, hogy időről időre teljesen átrendezzék a forgó díszlet soron következő oldalát, mindezt némán, hiszen a papírvékony fal túloldalán folyik az előadás. Munkájukért elismerés jár, ahogy a szép fénytechnika is nagy szerepet játszik ennek a sok helyszínnek az érzékeltetésében, így például a vízesés megjelenítésében.
Sokszor játszanak be a darabban hangfelvételeket, amivel önmagában nem lenne baj, hiszen ez rengetegszer igen praktikus lehet. Viszont esetünkben a felvételen megjelenő hangokból elveszik a színészi játék. A szépen hangsúlyozott és artikulált, de igen érzelemmentes szövegek után nagy a kontraszt a színpadon megjelenő remek játékhoz képest.
Szép keretes szerkezettel érkezünk meg a darab végéhez, az operába. Az egész előadás során jó volt a hangulat megteremtése különböző hangokkal, zenékkel, és itt is halljuk az előadás kezdetét jelző hangolást vagy a zúgó nézősereget. Megérkezik az operába Kövesi Csenge büszkén, kissé kihívón, ahogy Adler kisasszonyhoz illik. A szerelmes Sherlock pedig rohan hozzá az erkélyről, és elcsattan a boldog befejezést jelentő csók. Könnyed happy end, semmi tét, semmi tanulság, de minden jó, ha a vége jó.
A krimik eredendően a rejtélyekről, valamint e rejtélyek megoldásáról, azaz elsősorban a nyomozás fordulatairól szólnak. Ez alapvetően drámai, hiszen élet és halál kérdéseiről, valamint a bűn természetéről mesélnek, mégis a jó krimi izgalmai tökéletes kikapcsolódást nyújtanak immár több mint egy évszázada. Az ilyen történeteknek ugyan van valamilyen morális rétege is, ahogy Sherlock Holmes eredeti világának és majd minden interpretációjának, de nem ezért olvassuk őket, hiszen a klasszikus bűnügyi mesékben minden fekete és fehér, a bűnös megbűnhődik, és mindig győz az igazság. Mi történik azonban, ha mindebből csak a szórakoztatást hagyjuk meg, és minden mást elfelejtünk? Egy színpadi krimivígjáték lehet akár paródia, amely kinevetteti a műfajt vagy a klasszikus karaktereit. A Thália Színház produkciója nem tör ilyen babérokra, csak magára ölti egy krimi dramaturgiai mázát, és megtölti önfeledt vidámsággal. A hatás pedig nem marad el, csak tudjuk, mire vettünk jegyet.
Az előadás során elsőként a rendezés precízsége szúr szemet: minden mozdulatnak, minden pillantásnak és szónak megvan a pontos helye, bár ez néha a színészi játék rovására megy. Egy-egy fűtött pillanatban mintha a szituáció hamarabb kívánna meg egy felállást vagy éppen a másikhoz való odarohanást, a színésznő mégis a székébe ragasztva kivár az adott végszóig, amikor végre felállhat. Ettől olykor laposabb lesz a jelenet, holott igen nagy potenciál lenne benne. Ugyanakkor ennek a precízségnek rengeteg előnye is megmutatkozik, hiszen például jó pár verekedés jelenik meg a darabban, amelyeket enélkül a pontosság nélkül gagyinak és kellemetlennek éreznénk. Ám a verekedések kidolgozottak, ügyesen koreografáltak és filmszerű jelenetekre emlékeztetnek ennek a pontos koreográfiának köszönhetően.
Izgalmas, ahogy egy ilyen sok szereplővel dolgozó előadást csupán öt színésszel valósít meg a rendező. Két állandó karakter áll a középpontban, Sherlock Holmes és Dr. Watson Zayzon Zsolt és Mózes András alakításában, de Kövesi Csenge Irene Adleren túl még Mrs. Hudsont is megformálja, ahogy Hevesi László és Jaskó Bálint az összes többi mellékszereplőt. Ez utóbbi két színész számos szerepbe bújik meglehetősen rövid időn belül, ami szintén nagy pontosságot és bravúros szervezést igényel, és mindezt látványos sikerrel abszolválják.
Könnyed nadrágszerepek
Az eredeti műfaj, a kriminovella megköveteli egy mindentudó narrátor szerepét. Ezt Dr. Watson (Mózes András) karaktere oldja meg, aki frontálisan, közvetlenül a nézőkhöz szólva meséli el megfigyeléseit, és avat be a történet részleteibe, sőt foglal össze a színpadon meg nem jelenő eseményeket. Mózes András remekül oldja meg ezt a statikus feladatot, érthetően, megfelelő hangsúlyokkal mesél, olykor kifejezetten izgalmassá teszi a szárazabb történetmesélés nehéz műfaját. Játéka kitűnő akkor is, amikor nem narrátorként, hanem a történet szereplőjeként jelenik meg a színpadon, és bár a darab sok helyet ad ripacskodásra, de ő ebben nem, vagy csak ízlésesen vesz részt. Karaktere tisztán fel van építve, nem extravagáns, de nem is szürke egér. Szépen eltalálta az egyensúlyt a játékában ehhez a szerephez.
Zayzon Zsolt Sherlock Holmesa viszont igencsak eltér attól a hidegvérű zsenitől, akit megszokhattunk az eredeti művekből és a korábbi interpretációkból.
Bár a szereplők közül többen is kiemelik a darab során, hogy Sherlock mostanában eltérően viselkedik a megszokottól, és igen gyerekes vagy éppen félős, esetleg feldúlt, ám ezeket a változásokat a néző nem érzékeli. Nincs meg a kontraszt az előadás elején lévő nyugalmi állapot és az események hozta lelki feldúltság között, pedig a karakterbe beleférne a végletes nyugalom és észszerűség, valamint ezzel ellentétben az önmagát is meglepő érzelmesség. Így csupán mások elmondásából tudjuk meg Sherlock Holmes lelki állapotát, de ez némi hiányérzetet hagy a nézőben.
Irene Adler karakterét a nőiesség, a karizma, a Sherlockkal versenyre szállni tudó zsenialitás jellemzi általában a korábbi interpretációkban. Ebben a szerepben igen nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy erős női karakter legyen, mégse hasson arrogánsnak. Kövesi Csengének gyakran sikerül elérnie ezt, ám néha egyszerűen egy arrogáns kislánynak tűnik a színpadon.
Ráadásul nála érződik a legjobban, hogy mennyire megkötik a rendezői utasítások. Érzelmes megnyilvánulásaival nincs összhangban a testbeszéde. Egyik jelenetében például, bár karaktere szerint ő maga is zseni, mégsem vesz részt Sherlock Holmes és bátyja nyomozói fejtegetésében, csupán gyermekien eljátszadozik egy, a kutatáshoz használt szemüveggel, így karaktere gyengének és semmitmondónak hat. Dicséretes munkát visz véghez, mikor utcagyerekként vagy Adler kisasszony szerepében több verekedésben is részt vesz, és semmi kifogás nem érheti Mrs. Hudsonként sem, sőt kifejezetten jó ebben a szerepben látni.
Az előadás rejtélyes főgonosza, Moriarty professzor (Hevesi László) kezdetben arc nélkül, csupán dörgedelmes hangként jelenik meg. Izgalmas megoldás ez az isteni megjelenítése ennek a titokzatos gonosznak, ahogy a visszhangos beszédre rásegít a nézők arcába világító fény. Sajnálatos, hogy a rendező nem tartja ki ezt az érzetet, mivel rögtön az első pár mondat utáni leveszi a fényt. Ezzel a karakter veszít az erejéből és félelmetességéből, de a helyzet még abszurdabbá válik, mikor a kezdeti képet egészen összetörve Moriarty teljes testi valójában megjelenik a színpadon: a gonosz zseni helyett inkább egy furcsa, kissé ügyetlen Slash-imitátor tűnik fel a Guns N’ Roses gitárosára hajazva. A rendező komikus, hosszú, fekete paróka, napszemüveg, földig érő kabát és cilinder mögé rejti a karaktert, ami szinte teljesen megfosztja a színészt a valódi játék lehetőségétől egy ilyen stílusú darabban, hiszen semmit sem látni az arcából. Fellépését és karakterének tekintélyét az is gyengíti, hogy egy minden fókuszt hanyagoló, átlagos pillanatban jelenik meg, és nincs felvezetése vagy bármiféle kiemelése érkezésének.
A négy főszereplőn kívül megjelenő emberek szinte mind csupán a nevettetést szolgálják.
Néhol igen olcsó poénok jelennek meg jól kiemelve, frontálisan a néző felé fordulva, de ha ezeket el tudja engedni a néző, és bele tud merülni pár szájbarágós viccbe, garantáltan jól fogja magát érezni. A számos komikus szerep legnagyobb részét Jaskó Bálint nadrágszerepei teszik ki. Több hasonló karakterű, kissé morgós, de szerethető öreg hölgyként is megjelenik a színpadon, miközben harsányan vagy akár rikácsolva fejezi ki véleményét, ám mégis szükség van ezekre a nevettető, kissé ripacskodó jelenségekre, hogy a történetet vígjátékká formálják át. Jaskó kényelmesen mozog szerepeiben, könnyed szórakoztatást adva, ami végső soron az egész előadás célja.
Minden jó, ha a vége jó
A rendezés sajnos éppen a tetőponton fárad el, pedig máshol jól használja a fókuszokat a rendező. Szépen helyezi rá a hangsúlyt a fontosabb beszélgetésekre, mikor többen vannak a színpadon, illetve megfelelő Dr. Watson narrátori szerepbe lépésének elkülönítése is. Mikor azonban a nyomozó csapat megtalálja Moriarty professzor titkos rejtekhelyét, és eldurrannak lövések, majd a kulcsfontosságú notesz megszerzése megtörténik, a cselekmény csupán átszalad a tetőponton. A korábbi precízség helyett itt egy felszínes, „csak essünk túl rajta” hatású rendezést kap a néző.
Érdekes rendezői döntés, hogy az egész darabban nincs súlya a halálnak.
Pedig nem csupán szó van róla, hanem konkrétan megjelenik a színen az első jelenetben egy ciánkapszula által, majd később a cseh király lelövésével vagy Moriarty végső zuhanásával. Ezek ebben a rendezői felfogásban inkább mind a nevettetés eszközei lettek. Például az első felvonás zárójelenete a cseh király meggyilkolása, amelynek kifejezetten drámai hatásúnak kellene lennie, hiszen a történet bonyodalmát okozó szereplő hal meg. Ráadásul a nagy Sherlock Holmes hibájából kifolyólag, ami A. C. Doyle karakterétől nagyon idegen, ezért ennek hangsúlyos törésnek kellene lennie. Azonban a királyt játszó Hevesi László a lövés eldurranása után egyszerűen csak megtapogatja fejfedőjét, majd ugrik egyet, és a feje nagyot koppan a színpadon. A jelenet inkább a színészért való aggódást váltotta ki és nem a tragédia vagy az izgalom hangulatát, bár nyilván nem feledhetjük, hogy egy vígjátékot nézünk, amely minden jelenetében nevettetni akar.
A számos helyszínváltást remekül oldják meg a díszlettel, amely Ondraschek Péter alkotása. Négy részre osztott forgószínpad jeleníti meg az operát, a Baker street 221B szám alatti házat, a cseh nagykövetséget vagy éppen egy óriási vízesést. Bár a díszlet hátterei igen hasonlók, a mozgatható elemek kicserélésével pillanatokon belül repítenek minket egyik helyszínről a másikra. És nem csupán forgatják a színpadot, hanem ki is használják a díszlet ebben rejlő erejét. A karakterek aktív résztvevői a váltásoknak, és kifejezetten ügyes megoldás, ahogy a nyomozó csapattal együtt haladva a néző megismeri a cseh nagykövetség szobáit, míg a díszlet három téren is átfordul. Rengeteg ember munkája, hogy időről időre teljesen átrendezzék a forgó díszlet soron következő oldalát, mindezt némán, hiszen a papírvékony fal túloldalán folyik az előadás. Munkájukért elismerés jár, ahogy a szép fénytechnika is nagy szerepet játszik ennek a sok helyszínnek az érzékeltetésében, így például a vízesés megjelenítésében.
Sokszor játszanak be a darabban hangfelvételeket, amivel önmagában nem lenne baj, hiszen ez rengetegszer igen praktikus lehet. Viszont esetünkben a felvételen megjelenő hangokból elveszik a színészi játék. A szépen hangsúlyozott és artikulált, de igen érzelemmentes szövegek után nagy a kontraszt a színpadon megjelenő remek játékhoz képest.
Szép keretes szerkezettel érkezünk meg a darab végéhez, az operába. Az egész előadás során jó volt a hangulat megteremtése különböző hangokkal, zenékkel, és itt is halljuk az előadás kezdetét jelző hangolást vagy a zúgó nézősereget. Megérkezik az operába Kövesi Csenge büszkén, kissé kihívón, ahogy Adler kisasszonyhoz illik. A szerelmes Sherlock pedig rohan hozzá az erkélyről, és elcsattan a boldog befejezést jelentő csók. Könnyed happy end, semmi tét, semmi tanulság, de minden jó, ha a vége jó.