Van úgy, hogy egy előadás nem egyszerűen csak fut a színházban, hanem együtt él velünk. Velünk öregszik, velünk változik, velünk költözik egyik játszóhelyről a másikra, miközben észrevétlenül beépül a mindennapjainkba. Ilyen volt a Telefondoktor is. Egy monodráma, amely közel másfél évtizeden át szólt hozzánk – és rólunk. Február 7-én, a Thália Színházban, a 250. előadással búcsúzik a közönségtől.
A hír egyszerre meglepő és csendesen elkerülhetetlen. Egy hosszú színházi út ér most a végéhez – kissé talán hirtelen, drámaian, úgy, ahogy az igazán fontos történetek szoktak. Göttinger Pál, az előadás egyetlen szereplője így fogalmazott a búcsú kapcsán: „Tudtam, hogy jönni fog ez, de persze nem gondoltam, hogy így és ekkor.” Egy mondat, amelyben ott van az elmúlt közel másfél évtized minden tapasztalata, átalakulása és ajándéka.
A Telefondoktor története 2011. május 5-én indult, a Bárka Színházban tartott nyilvános főpróbával. A Bárka azóta bezárt, ahogy a produkciót életre hívó Manna Produkció, a Komédium, az FTP-program vagy éppen a győri Menház is már csak emlék. A darab azonban mindezt túlélte. Játszották a Momentánban, majd hosszú éveken át a Thália Színházban, miközben bejárta az országot: 38 településen, mintegy 50 játszóhelyen, sőt, Stockholmban is kétszer. Pandémia ide vagy oda, a Telefondoktor mindig visszatalált a közönségéhez.
És a közönség mindig visszatalált hozzá. Marketing és különösebb közönségszervezés nélkül telt házak várták, a 2014-es csúcsévben egyetlen évad alatt 23 előadást játszottak. Voltak nézők, akik ötször, hétszer látták, családok, ahol a darab mondatai szállóigévé váltak. A történet – egy telefonok mögé szorult férfié, aki mindenkinek azt mondja, amit hallani szeretne, miközben a kis hazugságok lavinává nőnek – ismerősen csengett. Talán túlságosan is.
Békés Dénes figurája idővel összenőtt Göttinger Pállal. Ő maga így fogalmazott: a darab alatt „szépen Békés Dénessé váltam”. Egy ügyetlen, kicsit túl bátor, kicsit rossz döntéseket hozó férfivá, aki meg akar felelni mindenkinek, és közben derűsen retteg. Aki hibázik, de tanul belőle. Aki végül képes kiállni magáért. Nem hős, hanem ember – talán ezért volt olyan könnyű megszeretni.
A Telefondoktor nemcsak egy szerep volt, hanem pályakezdés is. Göttinger Pál számára ez volt az első alkalom, hogy hivatásos színészként színpadra állt; azóta közel ezerszer lépett közönség elé, több mint hetven előadást készített – színészként és rendezőként egyaránt. Mégis, ahogy ő maga fogalmaz, ezt az estét sosem felejti el. Ahogyan a február 7-it sem fogja: az utolsó előadást, ahol a nézőtéren ott ül majd a 25 ezredik néző.
A búcsú különösen szép keretet kap. Az előadást az a Ragó Ancsa hangosítja majd, aki az elsőt is – akkor kilenc hónapos terhesen. Azóta felnőtt egy kislány, aki „odabentről” végigélte az előadás egyik legemlékezetesebb jelenetét, és felnőtt egy előadás is, amely generációkon ívelt át.
A Telefondoktor egy korszak lenyomata volt. Szól a családi káoszról, a megfelelési kényszerről, a kimondatlan igazságokról, a modern ember szorongásairól – mindarról, amiről mi, nők és férfiak, anyák és apák, gyerekek és felnőttek nap mint nap gondolkodunk. Nem adott kész válaszokat, de kérdezni megtanított.
Talán ezért fáj az elengedés. Mert nemcsak egy előadástól búcsúzunk, hanem egy darabka saját életünktől is. Attól az időszaktól, amikor még felvettük a telefont, és hittük, hogy minden elsimítható egy jól időzített mondattal. Február 7-én még egyszer megszólal a csengő. Aztán csend lesz. De az emlék – ahogy a jó színház mindig – velünk marad.
