A mezei nézo blog írja a Főfőnökről
Furcsa helyzet: a rendező, Göttinger Pál nem éri be azzal, hogy saját elképzelései szerint színpadra állítja Lars von Trier „munkahelyi komédiáját”, hanem kivetített feliratokkal is közbeszól, esetleges kritikai megjegyzéseink kivédésére is felkészülve. (Nagyon göttingeres a szöveg, szinte hallom a hangját közben, sőt azt is elképzelem, hogy milyen lett volna ő maga Főfőnökként…) Azt ugyan nem mondja, hogy akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés, viszont nyomatékosan figyelmeztet már az elején: ne várjunk túl sokat, ne gondoljuk túl a látottakat, ez egy ártatlan kis vígjáték, amelyből nem érdemes tanulságot levonni.
Fogadjuk meg a tanácsot! Az előadás feltehetően azoknak fog a leginkább beválni, akik tényleg nem várnak sokat, bár két és fél óra fájdalomcsillapító kikapcsolódás annyira nem kevés, és ha valaki sikeresen rákapcsolódik az előadás hullámhosszára, ezt megkaphatja. Sokat lehet nevetni közben.
A darab alaphelyzetét kellő mélységig ismertető színlapot érdemes elolvasni, amelyen az is szerepel, hogy 18 éven felülieknek ajánlott előadás.
A színészek beleadnak mindent, így bár elfogadtam ezt a „ne gondoljuk túl” felszólítást, néhány megjegyzést írok a látottakról, hátha valaki ez alapján el tudja dönteni, hogy esetleg éppen erre a könnyű kalandra van-e szüksége, amelynek a feledhetőségéről a rendező is biztosít minket. (Ebben is igaza lehet, ha komolyan gondolta, ha nem.)
A Főfőnök vígjáték, nem bohózat, és nem pörög úgy, mint ahogy a Francia rúdugrás, amelyet annyira szeretnek a tatabányai nézők, hogy már több évadot is túlélt – ez bizony időnként meg-megakad, de nemcsak a feliratok és az átdíszítés miatt, hanem mivel egyes jelenetek túl hosszadalmasnak tűntek. Talán éppen a laza, „úgysincs tét” rendezői hozzáállás ütött vissza időnként. Nincs miért izgulni. Nem lett igazi súlya a történéseknek, nem érezzük drámainak, hogy valaki az alkalmazottai által kifejlesztett szellemi terméket cégtulajdonosként el akarja adni - a való életben is ezerszer megtörténhet hasonló. Tudjuk, hogy ezt könnyen megtehette volna anélkül is, hogy felbérel egy színészt az általa korábban bűnbaknak kitalált főfőnök szerepére, de ettől még csak elfogadjuk ezt az alaphelyzetet, követjük az eredetileg hárompercesnek ígérkező színjáték bonyolódását két és fél órán keresztül.
Megjegyzendő, hogy Göttinger Pál ismét ugyanazokkal a látványtervezőkkel dolgozott, mint néhány héttel korábban Debrecenben is Az üvegcipő-n, így ismét emlegethetem őket is. Míg Cselényi Nóra a karakterek jellemzését most is erősen támogatta jelmezeivel, Ondraschek Péter díszlete részben nagyon praktikus és szépen világítható – egy vasállványzatot épített a forgószínpadra, benne jól elválasztható terekkel, így az átdíszítés gyorsan megoldható. Az egészről mégsem egy iroda jutna eszünkbe, azt leszámítva, hogy nagyon sok irodaház a „garden” szót is feltünteti a nevében, kihelyez műnövényeket, ahogy ez itt is történik. A műborostyánról a mindent elárasztó, a sivár valóságot csak félig-meddig eltakaró hazugság áradat jut eszünkbe.
Úgy látszik, hogy dramaturg nem is volt, a rendező maga gondozta Kovács Krisztina szövegét, aki a 2010-es ősbemutatónál a Radnótiban még szerzőként szerepelt.
Ha már szóba került: jó emlék nekem is Anger Zsolt rendezése, amelyből nagyon élesen megmaradt Gazsó György (Ravn) alakítása.
Ravnot játszani igazán hálásnak bizonyult ezen az estén is: Kardos Róbert kellően árnyalta ezt az egyszerre ambiciózus és alacsony önbecsülésű, az alkalmazottait manipuláló, folyamatosan hazudozó cégtulajdonost, szerethetővé vált a figura általa is.
Még ennél is több játéklehetőséget ad a Ravn által felbérelt munkanélküli színész, Kristoffer szerepe, amelyet Mikola Gergő kapott – nem hagyott benne semmit. Mintha a rendezői instrukciók értelmében a feladata minden esetben a húr túlfeszítése és a jelenetek maximális elnyújtása lett volna, mintha maga is a darabban emlegetett Gambini-technikát alkalmazná. A színész hajlékony, lendületes alapjáraton is, de az előadás csattanós lezárása után azt valószínűsítjük, hogy egykor balett-táncosként indult. (A koreográfia lehet, hogy Király Attiláé?)
A többiek kilencen már jóval kevesebb színpadi időt kapnak, és azon belül sem mindenki érvényesül egyformán.
Király Attilának már korábban is volt több hasonló epizódszerepe, amelyet a rövidsége ellenére is erősen kiemelt, most is jól járt az izlandi üzletember ziccer szerepével, akinek minden gesztusa, halandzsa beszéde nevetésre ingerelt minket. A tolmácsot játszó Tóth Marcell is emlékezetessé vált – szomszédom a taps közben hangosan megjegyezte, hogy neki éppen ő volt a kedvenc karaktere.
Míg Dobó Enikő ezúttal csak a második részben jelent meg, dramaturgiailag mégis kulcsszerepben, a többi hat színész – Bakonyi Csilla, Urbán-Szabó Fanni, Német Klára, Dévai Balázs, Honti György és Maróti Attila - a cég hat beosztottjaként egy-egy jelenetben kiemelődnek, de mégis közös jeleneteikben csapatként hatnak erősebben. Nincsenek összemosva, érezzük a nagyon eltérő, szinte különcnek ható személyiségeket is és azt, hogy bár elvileg ez tényleg egy ártatlan kis komédia, ők azok, akik veszíthetnek. (Azt azért nem érezzük, hogy tragédia lehetne, ha más munkahelyet kellene választaniuk.)
Az előadás kapcsán lenne esély komolyan is elgondolkodni a színészek helyzetéről, mennyiben válhat lelkiismereti kérdéssé, hogy valaki mit vállal el, kit támogat játékával, de nem muszáj.
A Főfőnök (és nyomatékos feliratai) azt a kérdést megkerülhetetlenül felveti, hogy mi mezei nézők mire vágyunk, mit várunk el egy előadástól, mi alapján döntünk a megtekintés mellett és végezetül nekünk kell tudni utána, hogy megkaptuk-e, amit vártunk?
A válasz minden esetben rajtunk múlik csak.
Aki nem laza kikapcsolódást keres, és nem is „csak” a tatabányai társulat színészeiben akar gyönyörködni „öncélúan”, az lehet, hogy jobban teszi, ha a Bűn és bűnhődés- sel próbálkozik. Ez is idei bemutató, amelyet még nem láttam, de már készülök rá – a Főfőnökben játszók közül heten abban is lehetőséghez jutnak.
Ps.1. Amíg irigyelhető egy színésztől, hogy ilyen-olyan sorsokba néhány órára beugorhatnak, majd kiléphetnek, a tatabányai társulat Budapesten lakó tagjainak részvétemet fejezem ki az M1-es 30 kilométeres szakaszának várhatóan hosszadalmas felújítási munkálatai miatt. Érdemes Pestről most már vonatozni, nézőknek, színészeknek egyaránt…
Fogadjuk meg a tanácsot! Az előadás feltehetően azoknak fog a leginkább beválni, akik tényleg nem várnak sokat, bár két és fél óra fájdalomcsillapító kikapcsolódás annyira nem kevés, és ha valaki sikeresen rákapcsolódik az előadás hullámhosszára, ezt megkaphatja. Sokat lehet nevetni közben.
A darab alaphelyzetét kellő mélységig ismertető színlapot érdemes elolvasni, amelyen az is szerepel, hogy 18 éven felülieknek ajánlott előadás.
A színészek beleadnak mindent, így bár elfogadtam ezt a „ne gondoljuk túl” felszólítást, néhány megjegyzést írok a látottakról, hátha valaki ez alapján el tudja dönteni, hogy esetleg éppen erre a könnyű kalandra van-e szüksége, amelynek a feledhetőségéről a rendező is biztosít minket. (Ebben is igaza lehet, ha komolyan gondolta, ha nem.)
A Főfőnök vígjáték, nem bohózat, és nem pörög úgy, mint ahogy a Francia rúdugrás, amelyet annyira szeretnek a tatabányai nézők, hogy már több évadot is túlélt – ez bizony időnként meg-megakad, de nemcsak a feliratok és az átdíszítés miatt, hanem mivel egyes jelenetek túl hosszadalmasnak tűntek. Talán éppen a laza, „úgysincs tét” rendezői hozzáállás ütött vissza időnként. Nincs miért izgulni. Nem lett igazi súlya a történéseknek, nem érezzük drámainak, hogy valaki az alkalmazottai által kifejlesztett szellemi terméket cégtulajdonosként el akarja adni - a való életben is ezerszer megtörténhet hasonló. Tudjuk, hogy ezt könnyen megtehette volna anélkül is, hogy felbérel egy színészt az általa korábban bűnbaknak kitalált főfőnök szerepére, de ettől még csak elfogadjuk ezt az alaphelyzetet, követjük az eredetileg hárompercesnek ígérkező színjáték bonyolódását két és fél órán keresztül.
Megjegyzendő, hogy Göttinger Pál ismét ugyanazokkal a látványtervezőkkel dolgozott, mint néhány héttel korábban Debrecenben is Az üvegcipő-n, így ismét emlegethetem őket is. Míg Cselényi Nóra a karakterek jellemzését most is erősen támogatta jelmezeivel, Ondraschek Péter díszlete részben nagyon praktikus és szépen világítható – egy vasállványzatot épített a forgószínpadra, benne jól elválasztható terekkel, így az átdíszítés gyorsan megoldható. Az egészről mégsem egy iroda jutna eszünkbe, azt leszámítva, hogy nagyon sok irodaház a „garden” szót is feltünteti a nevében, kihelyez műnövényeket, ahogy ez itt is történik. A műborostyánról a mindent elárasztó, a sivár valóságot csak félig-meddig eltakaró hazugság áradat jut eszünkbe.
Úgy látszik, hogy dramaturg nem is volt, a rendező maga gondozta Kovács Krisztina szövegét, aki a 2010-es ősbemutatónál a Radnótiban még szerzőként szerepelt.
Ha már szóba került: jó emlék nekem is Anger Zsolt rendezése, amelyből nagyon élesen megmaradt Gazsó György (Ravn) alakítása.
Ravnot játszani igazán hálásnak bizonyult ezen az estén is: Kardos Róbert kellően árnyalta ezt az egyszerre ambiciózus és alacsony önbecsülésű, az alkalmazottait manipuláló, folyamatosan hazudozó cégtulajdonost, szerethetővé vált a figura általa is.
Még ennél is több játéklehetőséget ad a Ravn által felbérelt munkanélküli színész, Kristoffer szerepe, amelyet Mikola Gergő kapott – nem hagyott benne semmit. Mintha a rendezői instrukciók értelmében a feladata minden esetben a húr túlfeszítése és a jelenetek maximális elnyújtása lett volna, mintha maga is a darabban emlegetett Gambini-technikát alkalmazná. A színész hajlékony, lendületes alapjáraton is, de az előadás csattanós lezárása után azt valószínűsítjük, hogy egykor balett-táncosként indult. (A koreográfia lehet, hogy Király Attiláé?)
A többiek kilencen már jóval kevesebb színpadi időt kapnak, és azon belül sem mindenki érvényesül egyformán.
Király Attilának már korábban is volt több hasonló epizódszerepe, amelyet a rövidsége ellenére is erősen kiemelt, most is jól járt az izlandi üzletember ziccer szerepével, akinek minden gesztusa, halandzsa beszéde nevetésre ingerelt minket. A tolmácsot játszó Tóth Marcell is emlékezetessé vált – szomszédom a taps közben hangosan megjegyezte, hogy neki éppen ő volt a kedvenc karaktere.
Míg Dobó Enikő ezúttal csak a második részben jelent meg, dramaturgiailag mégis kulcsszerepben, a többi hat színész – Bakonyi Csilla, Urbán-Szabó Fanni, Német Klára, Dévai Balázs, Honti György és Maróti Attila - a cég hat beosztottjaként egy-egy jelenetben kiemelődnek, de mégis közös jeleneteikben csapatként hatnak erősebben. Nincsenek összemosva, érezzük a nagyon eltérő, szinte különcnek ható személyiségeket is és azt, hogy bár elvileg ez tényleg egy ártatlan kis komédia, ők azok, akik veszíthetnek. (Azt azért nem érezzük, hogy tragédia lehetne, ha más munkahelyet kellene választaniuk.)
Az előadás kapcsán lenne esély komolyan is elgondolkodni a színészek helyzetéről, mennyiben válhat lelkiismereti kérdéssé, hogy valaki mit vállal el, kit támogat játékával, de nem muszáj.
A Főfőnök (és nyomatékos feliratai) azt a kérdést megkerülhetetlenül felveti, hogy mi mezei nézők mire vágyunk, mit várunk el egy előadástól, mi alapján döntünk a megtekintés mellett és végezetül nekünk kell tudni utána, hogy megkaptuk-e, amit vártunk?
A válasz minden esetben rajtunk múlik csak.
Aki nem laza kikapcsolódást keres, és nem is „csak” a tatabányai társulat színészeiben akar gyönyörködni „öncélúan”, az lehet, hogy jobban teszi, ha a Bűn és bűnhődés- sel próbálkozik. Ez is idei bemutató, amelyet még nem láttam, de már készülök rá – a Főfőnökben játszók közül heten abban is lehetőséghez jutnak.
Ps.1. Amíg irigyelhető egy színésztől, hogy ilyen-olyan sorsokba néhány órára beugorhatnak, majd kiléphetnek, a tatabányai társulat Budapesten lakó tagjainak részvétemet fejezem ki az M1-es 30 kilométeres szakaszának várhatóan hosszadalmas felújítási munkálatai miatt. Érdemes Pestről most már vonatozni, nézőknek, színészeknek egyaránt…
forrás: https://mezeinezo.blog.hu