Egy játék, ahol a megváltás a tét – A Tengeren című előadásról
Az ír Conor McPherson a modern dráma egyik legeredetibb történetmesélője, akinek műveiben a hétköznapi élethelyzetek gyakran keverednek metafizikai vagy kísérteties motívumokkal. Már korábbi darabjai – többek között a Magyarországon is játszott A gát – is képviselték ezt a sajátos hangot, és ebbe a sorba illeszkedik be a március közepén a Thália Télikertben bemutatott Tengeren is, amely egyszerre realista kamaradráma és allegorikus történet a bűnről, a lelkiismeretről és a megváltás lehetőségéről.
A Tengeren ősbemutatójára 2006-ban a Royal National Theatre londoni Cottesloe stúdiószínpadán került sor, ahol maga a szerző vitte színre saját művét. A bemutatót jelentős kritikai visszhang kísérte: a darabot jelölték a rangos Olivier-díjra, a produkció egyik szereplője, Jim Norton pedig díjat is nyert alakításáért. A diadal pedig ezt követően is folytatódott: egy évvel később a New York-i Booth Theatre színpadán is bemutatkozott, ez az előadás több Tony-díj-jelölést kapott. Magyarországon először a Bárka Színház tűzte műsorra 2008 decemberében, Göttinger Pál rendezésében, aki tizenegy évvel később a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban is színpadra állította a darabot. A Thália Színház mostani bemutatója – Kelemen József rendezésében – a harmadik a sorban.
A darab cselekménye egyetlen helyszínen, egy lepusztult dublini ház nappalijában, karácsony estéjén játszódik. A történet középpontjában Sharky áll, aki korábban alkoholproblémái és kudarcai elől menekülve élt, most azonban visszatért, hogy gondoskodjon idős, egy baleset folytán pár hónapja megvakult testvéréről, Richardról. A házban ezen az estén felbukkan Richard két régi ivócimborája is – Ivan és Nicky –, akik egy hosszú, italozással és kártyázással töltött estét terveznek. A kezdetben groteszk humorral átszőtt társalgás azonban fokozatosan sötétebb irányba fordul, amikor csatlakozik hozzájuk egy titokzatos idegen, Mr. Lockhart.
A darab dramaturgiai csúcspontját a második felvonásbéli kártyajáték jelenti, amely látszólag pénzben zajlik, valójában azonban egészen más a tétje. Sharky és a titokzatos Lockhart múltja összefonódik: kiderül, hogy a férfi valójában egyfajta démoni figura, aki régi megállapodásra hivatkozva Sharky lelkét követeli, így a játék így metaforikus értelemben élet és kárhozat között zajlik. McPherson dramaturgiájának egyik legnagyobb erénye, hogy ezt a természetfölötti fordulatot teljesen hétköznapi közegbe helyezi. Ezt húzza alá a Bagossy Levente által tervezett díszlet is: egy valaha talán szebb napokat is látott szobabelső látunk, amely – a lépcső közepén elhelyezett ajtóból kiindulva könnyedén lehet egy szuterén is –, amely egyben a lezüllöttséget, a nyomort is hangsúlyozza.
Ebben a lakásban semmi otthonosság nem érezhető, de hogyan is lehetne, amikor lakója és a benne megfordulók a társadalom szélére sodródott figurák: a vak és cinikus Richard (Tamási Zoltán) mind közül a leggroteszkebb figura, a kissé naiv és talán bumfordisága okán némileg szerethető Ivan (Görög László) inkább a közösség fenntartásában érdekelt, mint a konfliktusok megértésében, Nicky (Domokos László) pedig a kocsmai történetek és a hétköznapi frusztrációk hordozója. Az ő ellenpólusukként jelenik meg Sharky (Szabó Győző), aki bár szintén nem vitte sokra az életben, de mégis egy csendesebb, bűntudattal terhelt szereplő, a titokzatos Lockhart (Szervét Tibor) pedig a klasszikus „ördögfigura” modern változata, aki elegáns udvariassággal, ironikus humorral és hideg logikával lép be a történetbe. (Cselényi Nóra jelmezei is egyből érzékeltetik a társadalmi különbségeket és az élethez való hozzáállást.)
Az előadásban tehát kizárólag férfiak szerepelnek és a történet jelentős része is az ivászat és kártyajáték körül forog. A férfiközösség itt egyszerre jelent menedéket és zsákutcát: a szereplők történeteket mesélnek, viccelődnek, ugratják egymást – ez a humor azonban sokszor a kudarcok és a szorongások elfedésére szolgál, így a történet fokozatosan fordul át feszültségbe. A néző csak lassan érti meg, hogy a látszólag banális beszélgetések mögött mélyebb morális kérdések húzódnak meg: mennyire lehet megszabadulni a múlt bűneitől, és van-e lehetőség a megváltásra.
McPherson előszeretettel dolgozik a szimbolika eszközével, már önmagában a cselekmény ideje is különösen érdekes dramaturgiai választás. A karácsony hagyományosan a megbékélés, a családi közelség és a megváltás ünnepe, a szerző azonban egy lepusztult nappaliba kalauzolja el a nézőket, ahol részeg férfiak civódnak egymással. A szent idő és a profán helyzet tehát egymás mellé kerül, a darab végén pedig felvetődik a morális kérdés is: létezhet kegyelem egy ilyen élethelyzetben? De már maga a címválasztás is érdekes: a The Seafarer („tengerész”) egy ősi angolszász költeményre utal, amely az emberi lét magányát és a bűnbánat szükségességét tematizálja. McPherson pedig ezt a motívumot helyezte át modern ír környezetbe: hősei nem romantikus hajósok, hanem elhasznált, középkorú férfiak, akik egy nappaliban ülve próbálnak szembenézni saját életük romjaival.
Kelemen József rendezésének egyik nagy erénye, hogy a metafizikai történetet szinte dokumentarista realizmussal ábrázolja: a dialógusok természetesek, gyakran improvizációs hatást keltenek. Ez a realizmus teszi hihetővé a darab fantasztikus elemeit: amikor a történetben megjelenik a természetfölötti dimenzió, az szinte a mindennapi élet részeként hat. Éppen ezért egy percig sem kérdőjelezzük meg, hogy valóban létezik-e a gonosz, mert ez bizonyos szempontból mellékes is. Sokkal fontosabb kérdés, hogy az ember képes-e változtatni a saját életén, jóvá lehet-e tenni egy múltbeli hibát, egy erkölcsi elbukást.
Anélkül, hogy elspoilereznénk a történet befejezést, McPherson darabjából azért kitűnik, hogy az ember még a legreménytelenebb helyzetben sem válik teljesen védtelenné. És talán ez az, ami megfelelő erkölcsi iránytűként tud működni bennünk a jövőben.
A Tengeren ősbemutatójára 2006-ban a Royal National Theatre londoni Cottesloe stúdiószínpadán került sor, ahol maga a szerző vitte színre saját művét. A bemutatót jelentős kritikai visszhang kísérte: a darabot jelölték a rangos Olivier-díjra, a produkció egyik szereplője, Jim Norton pedig díjat is nyert alakításáért. A diadal pedig ezt követően is folytatódott: egy évvel később a New York-i Booth Theatre színpadán is bemutatkozott, ez az előadás több Tony-díj-jelölést kapott. Magyarországon először a Bárka Színház tűzte műsorra 2008 decemberében, Göttinger Pál rendezésében, aki tizenegy évvel később a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban is színpadra állította a darabot. A Thália Színház mostani bemutatója – Kelemen József rendezésében – a harmadik a sorban.
A darab cselekménye egyetlen helyszínen, egy lepusztult dublini ház nappalijában, karácsony estéjén játszódik. A történet középpontjában Sharky áll, aki korábban alkoholproblémái és kudarcai elől menekülve élt, most azonban visszatért, hogy gondoskodjon idős, egy baleset folytán pár hónapja megvakult testvéréről, Richardról. A házban ezen az estén felbukkan Richard két régi ivócimborája is – Ivan és Nicky –, akik egy hosszú, italozással és kártyázással töltött estét terveznek. A kezdetben groteszk humorral átszőtt társalgás azonban fokozatosan sötétebb irányba fordul, amikor csatlakozik hozzájuk egy titokzatos idegen, Mr. Lockhart.
A darab dramaturgiai csúcspontját a második felvonásbéli kártyajáték jelenti, amely látszólag pénzben zajlik, valójában azonban egészen más a tétje. Sharky és a titokzatos Lockhart múltja összefonódik: kiderül, hogy a férfi valójában egyfajta démoni figura, aki régi megállapodásra hivatkozva Sharky lelkét követeli, így a játék így metaforikus értelemben élet és kárhozat között zajlik. McPherson dramaturgiájának egyik legnagyobb erénye, hogy ezt a természetfölötti fordulatot teljesen hétköznapi közegbe helyezi. Ezt húzza alá a Bagossy Levente által tervezett díszlet is: egy valaha talán szebb napokat is látott szobabelső látunk, amely – a lépcső közepén elhelyezett ajtóból kiindulva könnyedén lehet egy szuterén is –, amely egyben a lezüllöttséget, a nyomort is hangsúlyozza.
Ebben a lakásban semmi otthonosság nem érezhető, de hogyan is lehetne, amikor lakója és a benne megfordulók a társadalom szélére sodródott figurák: a vak és cinikus Richard (Tamási Zoltán) mind közül a leggroteszkebb figura, a kissé naiv és talán bumfordisága okán némileg szerethető Ivan (Görög László) inkább a közösség fenntartásában érdekelt, mint a konfliktusok megértésében, Nicky (Domokos László) pedig a kocsmai történetek és a hétköznapi frusztrációk hordozója. Az ő ellenpólusukként jelenik meg Sharky (Szabó Győző), aki bár szintén nem vitte sokra az életben, de mégis egy csendesebb, bűntudattal terhelt szereplő, a titokzatos Lockhart (Szervét Tibor) pedig a klasszikus „ördögfigura” modern változata, aki elegáns udvariassággal, ironikus humorral és hideg logikával lép be a történetbe. (Cselényi Nóra jelmezei is egyből érzékeltetik a társadalmi különbségeket és az élethez való hozzáállást.)
Az előadásban tehát kizárólag férfiak szerepelnek és a történet jelentős része is az ivászat és kártyajáték körül forog. A férfiközösség itt egyszerre jelent menedéket és zsákutcát: a szereplők történeteket mesélnek, viccelődnek, ugratják egymást – ez a humor azonban sokszor a kudarcok és a szorongások elfedésére szolgál, így a történet fokozatosan fordul át feszültségbe. A néző csak lassan érti meg, hogy a látszólag banális beszélgetések mögött mélyebb morális kérdések húzódnak meg: mennyire lehet megszabadulni a múlt bűneitől, és van-e lehetőség a megváltásra.
McPherson előszeretettel dolgozik a szimbolika eszközével, már önmagában a cselekmény ideje is különösen érdekes dramaturgiai választás. A karácsony hagyományosan a megbékélés, a családi közelség és a megváltás ünnepe, a szerző azonban egy lepusztult nappaliba kalauzolja el a nézőket, ahol részeg férfiak civódnak egymással. A szent idő és a profán helyzet tehát egymás mellé kerül, a darab végén pedig felvetődik a morális kérdés is: létezhet kegyelem egy ilyen élethelyzetben? De már maga a címválasztás is érdekes: a The Seafarer („tengerész”) egy ősi angolszász költeményre utal, amely az emberi lét magányát és a bűnbánat szükségességét tematizálja. McPherson pedig ezt a motívumot helyezte át modern ír környezetbe: hősei nem romantikus hajósok, hanem elhasznált, középkorú férfiak, akik egy nappaliban ülve próbálnak szembenézni saját életük romjaival.
Kelemen József rendezésének egyik nagy erénye, hogy a metafizikai történetet szinte dokumentarista realizmussal ábrázolja: a dialógusok természetesek, gyakran improvizációs hatást keltenek. Ez a realizmus teszi hihetővé a darab fantasztikus elemeit: amikor a történetben megjelenik a természetfölötti dimenzió, az szinte a mindennapi élet részeként hat. Éppen ezért egy percig sem kérdőjelezzük meg, hogy valóban létezik-e a gonosz, mert ez bizonyos szempontból mellékes is. Sokkal fontosabb kérdés, hogy az ember képes-e változtatni a saját életén, jóvá lehet-e tenni egy múltbeli hibát, egy erkölcsi elbukást.
Anélkül, hogy elspoilereznénk a történet befejezést, McPherson darabjából azért kitűnik, hogy az ember még a legreménytelenebb helyzetben sem válik teljesen védtelenné. És talán ez az, ami megfelelő erkölcsi iránytűként tud működni bennünk a jövőben.
forrás: https://deszkavizio.hu/