A mezei néző írja az Üvegcipőről
Nagyon ritkán jutok el vidéki színházba, így mindig öröm, amikor esélyem van számomra ismeretlen színészeket felfedezni, illetve olyanokat újra látni, akikhez egy-egy régi jó emlékem kötődik. Debrecenben igazán ritkán jártam, a városhoz kötődő blogbejegyzéseim jellemzően vendégjátékokról szólnak és két emlékezetes koncertről. Ha Debrecen és színház, elsőként három dolog jut eszembe: az Országos Színházi Találkozó 1996-ban, amikor sikerült három napot a városban tölteni, majd 2016-ban Kolonits Klára felejthetetlen Traviáta-előadása, és egy legendás Ember tragédiája még 1997-ből, amelyben Bertók Lajos volt Ádám, Csikos Sándor Lucifer és Majzik Edit Éva.
Ez az utolsó emlék már csak azért is eszembe jutott, mert ebben Az üvegcipő-ben Majzik Editet ismét láthattam, ezúttal egy kisebb szerepben: Roticsné volt és így csak a harmadik felvonásban tűnt fel.
Az előadást Göttinger Pál rendezte, akinek a pályáját régóta követem (ez a vele kapcsolatos 50. bejegyzés), így kifejezetten érdekelt, hogy mit kezd ezzel a Molnár-vígjátékkal :
Zömében középiskolások töltötték meg a Csokonai nézőterét a Borbély Szilárd bérlet estéjén. Diákközönséggel mindig kockázatos az előadás, hiszen még ez a korosztály is őszintén reagál, képesek nagyon látványosan/hangosan unatkozni.
Ami bizonyos: ezen az estén közönség nagyon fegyelmezetten nézett, nem használta ki menekülésre egyik szünetet sem, lekötötte őket Molnár világa.
A 13. sorban ülve azt is megállapíthattam, hogy a színészek közül itt már nem mindenki hallható jól, és mivel ezt a benyomásomat többen is megerősítették, mindenkinek csak javasolhatom, hogy amennyiben az előadás mellett dönt, inkább a színpadhoz közelebbi helyre szerezzen jegyet.
Göttinger Pál rendező az előadás túlnyomó hányadában tiszteletben tartotta Molnár darabját, nem változtatott sokat. Nem választotta azt az utat, amelyet Mohácsi János nemrég a Vígben, nem dúsította fel az előadást szövegek beírásával vagy hosszabb zenei betétekkel. Az üvegcipő van olyan jó alapanyag, hogy nem átalakítást igényel, hanem rendezői alázatot: önmegvalósítás helyett a szerzői utasítások követése a legcélravezetőbb.
Ezt a már korábban kialakult véleményemet az előadás a legmesszebbmenőkig alátámasztotta. Nézés közben kevéssé működő ötletnek éreztem, hogy Roticsné társalkodónője vak (Kártik Hanna), bár emögött ott lehetett az a gondolat, hogy „Pest legjobb hírű rosszhírű házába” csak egy vak lány szegődne el angolt tanítani…
Hasonlóképpen apróságnak tűnik, mégis gyengítette az előadást, hogy úgy tűnik nem sikerült találni egy helyes kisfiút "Lilike" szerepére, bár meglehet, hogy nem is akartak óvodást bevonni hosszú színpadi szereplésre. (Akármi van a háttérben, hiányoltam a gyerek jelenlétét, mivel nagyon sokat árnyal Irma karakterén, ha egy megfelelő korú fiúcskával látjuk együtt játszani.)
Fogalmam sincs, hogy akik korábban nem ismerték a darabot, mennyire fogadták el a kisgyerek helyett a babakocsit partnernek (ehhez azért néhány mondatot csak meg kellett volna változtatni a szövegben), engem ez a pótmegoldás nem győzött meg.
Tizennyolc színész lépett fel, a rendező nem spórolt az epizodistákkal (mindössze öt szereplőt húztak ki az előírt szereposztásból), és a látvány is elgondolkodtató volt. Ondraschek Péter díszlete egyszerre mutatott szürreális és korhű elemeket, az első felvonás pipacsai és a második felvonásban a hatalmas fal vélhetően Irma lelkiállapotára utalt (az én megfejtésem szerint), a harmadikban a „hivatal” jelképei domináltak. (Az előadásfotókon ez remélhetőleg látható is.) Ezt a díszletet lehetett szeretni vagy nem szeretni, az előadás lebonyolítására alkalmas volt, Cselényi Nóra jelmezei pedig megtámogatták, hogy az 1920-as évek Józsefvárosába képzeljük el magunkat. Dinyés Dániel zenéi az esküvői jelenethez természetesen illeszkedtek.
Valójában nem ez számít, és még az sem, hogy egyes epizodisták mennyire voltak meggyőzőek külön-külön. Mindenkit nem emlegetnék, egyedül a legkisebb - egymondatos - szerepben feltűnő Mispál Annamáriát, a szódáért elküldött másik szobalányt. Néhány színpadon töltött perce alapján őt is elképzeltem egy, az Irmáéhoz hasonló szerelmi regény hősnőjeként. (Kisebb csoportos szerepeket már játszott a debreceni színházban, emellett a DVSC labdarúgója - ennyit lehet róla tudni.)
Az, hogy az előadás mennyire érinti meg a nézőt, mégsem az epizodistákon vagy akár díszlet látványosságán múlik. A fő hangsúly úgyis arra a négy színészre esik, akik a szerelmi négyszöget játsszák.
Bakota Árpád rokonszenves Sipos Lajos bútorrajzoló szerepében, nem is igazán mogorva, mégis szerencsésebb lett volna, ha a szerep korábban találja meg. Számítana az életkor, és Sipos úr szerepére egy olyan negyvenes színész lenne ideális, akiről tudjuk, hogy az apja lehetne a 19 éves Irmának, de akiről jobban elhihetjük, hogy a lány egészen belebolondul. Balázs-Bécsi Eszter láthatóan szenvedélyesen játssza a lányt, de azt, hogy mindenáron meg akarja szerezni magának a férfit, azért mégsem hihetjük el neki.
A végzetes vonzerőt nem érezni a másik páros esetén sem, sőt Kránicz Richárd Császár Pálként nem tűnik olyan csapodár világfinak sem, akiben Újhelyi Kinga Adélja ne bízhatna meg. Ennek az Adélnak viszont érezhetően van köze Irmához, nem szeretet nélküli - most is eszembe jutott a lehetőség, hogy mi van, ha a saját lánya... (Ezt rendre minden előadás közben felvetem, majd elhessegetem, hiszen a szövegből kiderül, hogy Adél a saját gyermekét vidéken nevelteti, de izgalmas csavar lehetne egy ilyen fordulat.)
Az egyetlen baj, hogy ebben a szereposztásban nem érezzük igazán nagynak a tétet, hogy ki kivel marad. Ugyanakkor bárhányszor is jó látni-hallani ezt a józsefvárosi történetet, a bemutató után közel 101 évvel is - akár Debrecenben.
Ps. Ez egy pesti történet, itt Debrecenben nem ültek a Nemzeti Színházra vonatkozó poénok, ezeken senki nem nevetett. (1924-ben a rivális Vígszínházban egészen biztosan szerethették ezeket a mondatokat.) Talán ki lehetett volna próbálni, hogy miként reagál a közönség, ha a saját színházát hallja emlegetni.
Ez az utolsó emlék már csak azért is eszembe jutott, mert ebben Az üvegcipő-ben Majzik Editet ismét láthattam, ezúttal egy kisebb szerepben: Roticsné volt és így csak a harmadik felvonásban tűnt fel.
Az előadást Göttinger Pál rendezte, akinek a pályáját régóta követem (ez a vele kapcsolatos 50. bejegyzés), így kifejezetten érdekelt, hogy mit kezd ezzel a Molnár-vígjátékkal :
Zömében középiskolások töltötték meg a Csokonai nézőterét a Borbély Szilárd bérlet estéjén. Diákközönséggel mindig kockázatos az előadás, hiszen még ez a korosztály is őszintén reagál, képesek nagyon látványosan/hangosan unatkozni.
Ami bizonyos: ezen az estén közönség nagyon fegyelmezetten nézett, nem használta ki menekülésre egyik szünetet sem, lekötötte őket Molnár világa.
A 13. sorban ülve azt is megállapíthattam, hogy a színészek közül itt már nem mindenki hallható jól, és mivel ezt a benyomásomat többen is megerősítették, mindenkinek csak javasolhatom, hogy amennyiben az előadás mellett dönt, inkább a színpadhoz közelebbi helyre szerezzen jegyet.
Göttinger Pál rendező az előadás túlnyomó hányadában tiszteletben tartotta Molnár darabját, nem változtatott sokat. Nem választotta azt az utat, amelyet Mohácsi János nemrég a Vígben, nem dúsította fel az előadást szövegek beírásával vagy hosszabb zenei betétekkel. Az üvegcipő van olyan jó alapanyag, hogy nem átalakítást igényel, hanem rendezői alázatot: önmegvalósítás helyett a szerzői utasítások követése a legcélravezetőbb.
Ezt a már korábban kialakult véleményemet az előadás a legmesszebbmenőkig alátámasztotta. Nézés közben kevéssé működő ötletnek éreztem, hogy Roticsné társalkodónője vak (Kártik Hanna), bár emögött ott lehetett az a gondolat, hogy „Pest legjobb hírű rosszhírű házába” csak egy vak lány szegődne el angolt tanítani…
Hasonlóképpen apróságnak tűnik, mégis gyengítette az előadást, hogy úgy tűnik nem sikerült találni egy helyes kisfiút "Lilike" szerepére, bár meglehet, hogy nem is akartak óvodást bevonni hosszú színpadi szereplésre. (Akármi van a háttérben, hiányoltam a gyerek jelenlétét, mivel nagyon sokat árnyal Irma karakterén, ha egy megfelelő korú fiúcskával látjuk együtt játszani.)
Fogalmam sincs, hogy akik korábban nem ismerték a darabot, mennyire fogadták el a kisgyerek helyett a babakocsit partnernek (ehhez azért néhány mondatot csak meg kellett volna változtatni a szövegben), engem ez a pótmegoldás nem győzött meg.
Tizennyolc színész lépett fel, a rendező nem spórolt az epizodistákkal (mindössze öt szereplőt húztak ki az előírt szereposztásból), és a látvány is elgondolkodtató volt. Ondraschek Péter díszlete egyszerre mutatott szürreális és korhű elemeket, az első felvonás pipacsai és a második felvonásban a hatalmas fal vélhetően Irma lelkiállapotára utalt (az én megfejtésem szerint), a harmadikban a „hivatal” jelképei domináltak. (Az előadásfotókon ez remélhetőleg látható is.) Ezt a díszletet lehetett szeretni vagy nem szeretni, az előadás lebonyolítására alkalmas volt, Cselényi Nóra jelmezei pedig megtámogatták, hogy az 1920-as évek Józsefvárosába képzeljük el magunkat. Dinyés Dániel zenéi az esküvői jelenethez természetesen illeszkedtek.
Valójában nem ez számít, és még az sem, hogy egyes epizodisták mennyire voltak meggyőzőek külön-külön. Mindenkit nem emlegetnék, egyedül a legkisebb - egymondatos - szerepben feltűnő Mispál Annamáriát, a szódáért elküldött másik szobalányt. Néhány színpadon töltött perce alapján őt is elképzeltem egy, az Irmáéhoz hasonló szerelmi regény hősnőjeként. (Kisebb csoportos szerepeket már játszott a debreceni színházban, emellett a DVSC labdarúgója - ennyit lehet róla tudni.)
Az, hogy az előadás mennyire érinti meg a nézőt, mégsem az epizodistákon vagy akár díszlet látványosságán múlik. A fő hangsúly úgyis arra a négy színészre esik, akik a szerelmi négyszöget játsszák.
Bakota Árpád rokonszenves Sipos Lajos bútorrajzoló szerepében, nem is igazán mogorva, mégis szerencsésebb lett volna, ha a szerep korábban találja meg. Számítana az életkor, és Sipos úr szerepére egy olyan negyvenes színész lenne ideális, akiről tudjuk, hogy az apja lehetne a 19 éves Irmának, de akiről jobban elhihetjük, hogy a lány egészen belebolondul. Balázs-Bécsi Eszter láthatóan szenvedélyesen játssza a lányt, de azt, hogy mindenáron meg akarja szerezni magának a férfit, azért mégsem hihetjük el neki.
A végzetes vonzerőt nem érezni a másik páros esetén sem, sőt Kránicz Richárd Császár Pálként nem tűnik olyan csapodár világfinak sem, akiben Újhelyi Kinga Adélja ne bízhatna meg. Ennek az Adélnak viszont érezhetően van köze Irmához, nem szeretet nélküli - most is eszembe jutott a lehetőség, hogy mi van, ha a saját lánya... (Ezt rendre minden előadás közben felvetem, majd elhessegetem, hiszen a szövegből kiderül, hogy Adél a saját gyermekét vidéken nevelteti, de izgalmas csavar lehetne egy ilyen fordulat.)
Az egyetlen baj, hogy ebben a szereposztásban nem érezzük igazán nagynak a tétet, hogy ki kivel marad. Ugyanakkor bárhányszor is jó látni-hallani ezt a józsefvárosi történetet, a bemutató után közel 101 évvel is - akár Debrecenben.
Ps. Ez egy pesti történet, itt Debrecenben nem ültek a Nemzeti Színházra vonatkozó poénok, ezeken senki nem nevetett. (1924-ben a rivális Vígszínházban egészen biztosan szerethették ezeket a mondatokat.) Talán ki lehetett volna próbálni, hogy miként reagál a közönség, ha a saját színházát hallja emlegetni.
forrás: https://mezeinezo.blog.hu