A Kőszegi Várszínház július 9-én mutatja be Bernard Slade Jutalomjáték című darabját. Balázs Andrea idén nyáron már harmadszor tér vissza a szívének különösen kedves nyári teátrumba. A Hollósi Frigyes-díjas színésznő az új feladata mellett a kőszegi kötődéséről, a mögötte álló sűrű évadról, valamint a készülő egyetemi vizsgafeladatáról is beszélt a Fideliónak.
Amikor tavaly augusztusban az új évadban rád váró feladatokról beszélgettünk, a felsorolást azzal zártad: nagyon várod a kőszegi folytatást a következő nyáron. Ezzel a néhány héttel korábbi ottani bemutatódra – Felső szomszédok – utaltál. Hozzátetted: reméled, a kívánságodat meghallják a kőszegiek. Úgy tűnik, meghallották. Hamarosan kezdődik az idei kőszegi nyári próbafolyamatod, amelyben újra együtt dolgozol Schneider Zoltánnal. Összeszokott páros a tiétek.
Hát lehet nemet mondani egy olyan előadásra, amelyben ismét ő alakítja a férjemet? Nem lehet! Schneider Zoliért – Sneciért – a világ végére is elmennék! A Jutalomjátékban – Bernard Slade bestseller darabjában – ő játssza Scottie Templetont, én pedig a volt feleségét. Alig várom! Ráadásul visszatérhetek Kőszegre! Télen már azon aggódtam, hogy ha idén nem lesz ott új bemutatóm és a nyár folyamán csak egyszer lépek fel ott – július végén az Apácákkal –, akkor hogyan fogok kedvemre sétálgatni az utcákon, meg beállni a turistacsoportokba? Múlt nyáron ugyanis azzal töltöttem az ebédszüneteket, hogy odacsapódtam egy-egy városnéző csoporthoz. Így tudtam meg, melyik a legidősebb ház Kőszegen, így ismertem meg a Fő tér történetét is.
Mostanra a Kőszegi Várszínház a nyári anyaszínházam lett.
Két évvel ezelőtt töltöttem ott először a júliust, a Hyppolit, a lakájt mutattuk be, Molnár Piroska is benne volt, együtt utaztunk oda, útközben folyamatosan áradozott, mondta a jobbnál jobb sztorikat Kőszegről, hiszen ő majdnem húsz nyáron át játszott a várszínházban, Pócza Zoliéknál. Igazság szerint eleinte nem is nagyon értettem, hogyan lelkesedhet valaki ennyire egy kisvárosért. De Kőszegre évre rögtön megértettem őt. A mai napig könnyek szöknek a szemembe, amikor megpillantom a Kőszeg-táblát, mert tudom, ott biztonságban vagyok, szeretet vesz körül – egy csodálatos csapat, Pócza Zoli igazgató mellett Gelencsér Ildikó, Bakos Zoltán –, és kipihenem magam még akkor is, ha olyan keményen próbálunk, hogy a hátamon folyik a víz. Jó érzés ott dolgozni. Tavaly játszottuk a Lökötteket a Karinthy Színházból, a Hyppolitot, bemutattuk a Felső szomszédokat, és megkaptam a Hollósi Frigyes-díjat. Lehet ezt még fokozni?
Amikor tavaly augusztusban az új évadban rád váró feladatokról beszélgettünk, a felsorolást azzal zártad: nagyon várod a kőszegi folytatást a következő nyáron. Ezzel a néhány héttel korábbi ottani bemutatódra – Felső szomszédok – utaltál. Hozzátetted: reméled, a kívánságodat meghallják a kőszegiek. Úgy tűnik, meghallották. Hamarosan kezdődik az idei kőszegi nyári próbafolyamatod, amelyben újra együtt dolgozol Schneider Zoltánnal. Összeszokott páros a tiétek.
Hát lehet nemet mondani egy olyan előadásra, amelyben ismét ő alakítja a férjemet? Nem lehet! Schneider Zoliért – Sneciért – a világ végére is elmennék! A Jutalomjátékban – Bernard Slade bestseller darabjában – ő játssza Scottie Templetont, én pedig a volt feleségét. Alig várom! Ráadásul visszatérhetek Kőszegre! Télen már azon aggódtam, hogy ha idén nem lesz ott új bemutatóm és a nyár folyamán csak egyszer lépek fel ott – július végén az Apácákkal –, akkor hogyan fogok kedvemre sétálgatni az utcákon, meg beállni a turistacsoportokba? Múlt nyáron ugyanis azzal töltöttem az ebédszüneteket, hogy odacsapódtam egy-egy városnéző csoporthoz. Így tudtam meg, melyik a legidősebb ház Kőszegen, így ismertem meg a Fő tér történetét is.
Mostanra a Kőszegi Várszínház a nyári anyaszínházam lett.
Két évvel ezelőtt töltöttem ott először a júliust, a Hyppolit, a lakájt mutattuk be, Molnár Piroska is benne volt, együtt utaztunk oda, útközben folyamatosan áradozott, mondta a jobbnál jobb sztorikat Kőszegről, hiszen ő majdnem húsz nyáron át játszott a várszínházban, Pócza Zoliéknál. Igazság szerint eleinte nem is nagyon értettem, hogyan lelkesedhet valaki ennyire egy kisvárosért. De Kőszegre évre rögtön megértettem őt. A mai napig könnyek szöknek a szemembe, amikor megpillantom a Kőszeg-táblát, mert tudom, ott biztonságban vagyok, szeretet vesz körül – egy csodálatos csapat, Pócza Zoli igazgató mellett Gelencsér Ildikó, Bakos Zoltán –, és kipihenem magam még akkor is, ha olyan keményen próbálunk, hogy a hátamon folyik a víz. Jó érzés ott dolgozni. Tavaly játszottuk a Lökötteket a Karinthy Színházból, a Hyppolitot, bemutattuk a Felső szomszédokat, és megkaptam a Hollósi Frigyes-díjat. Lehet ezt még fokozni?
Le sem tagadhatnád, mennyire készülsz már az ottani munkára.
Sőt! Mivel a Jutalomjáték szereplői között vannak olyan kollégák, akik még nem jártak Kőszegen, követni fogom Molnár Piroskát, és alkalmi idegenvezetőként megmutatom az „újoncoknak” azokat a helyeket, amelyeket semmiképp nem hagyhatnak ki. Azzal kezdünk, hogy a vár melletti kedvenc vendéglőmben, a Bécsikapuban, megkóstoljuk a velős pirítóst lilahagymával, az lesz a belépő. Aztán megnézzük, hol üldögélt Hollósi Frici a Piroskával. Útba ejtjük a kis hidat is, és köszönünk a macskámnak, mert
a várban van egy fekete macska, Bagira, aki a barátom, és mindig viszek neki kaját.
Kőszeg egy varázslatos hely, jó ott színházat csinálni! A munka is nagyon jónak ígérkezik. Ráadásul a Karinthy Színház igazgatója, Olt Tamás rendezi a darabot, akivel eleve szeretünk együtt lenni. Ez az előadás mindenkinek jutalomjáték: annak is, aki nézi, és annak is, aki játszik benne. Tamás eleget rendezett már engem ahhoz, hogy tudjam, remek a humora, és pontosan tudja, mi kell a közönségnek. Akik benne vagyunk ebben az előadásban, alkotó emberek vagyunk, nem elvárjuk, hogy megtörténjenek a dolgok, hanem ez a mi nagyon erős, közös ügyünk lesz, mert azt szeretnénk, hogy a nyári kőszegi premier után ősszel a Karinthyban is egy gyönyörű bemutatónk legyen belőle.
Az évad legelején azt mondtad, hogy igencsak sűrű hónapjaid lesznek. Milyen szezont zársz?
Nagyon húzós volt. Egyik feladatból mentem a másikba, ami egyébként csodálatos, és végtelenül hálás vagyok, mert olyan összetett volt ez az évad, hogy ennél változatosabbat nem kívánhattam volna magamnak. Jólesett, hogy mindenfélét játszhattam. Augusztus végén – Kőszeg után – a Rózsavölgyi Szalonban mutattuk be a Felső szomszédokat, amelynek
minden egyes mondata ajándék számomra,
és nagyon szeretem az ottani négyfős kis csapatunkat. Ráadásul a Rózsavölgyi egy új játszóhely volt nekem, már régóta szerepelt a bakancslistámon. Ezután következett a Furcsa pár a Karinthyban, amit úgy hívok, hogy a nyugdíjas állásom, mert az a nő, akit én játszom, Gwendoline, csak a második felvonásban megy be színpadra. Ezzel együtt egy „tejfölszerep”. Azután jött az Apácák című musical, utána pedig két darabot próbáltam egyszerre. A dunaújvárosi Bartók Színházban – Göttinger Pál rendezésében – a Leenane szépét, ezzel párhuzamosan pedig a Liliomot a Karinthyban.
Nem volt fárasztó?
Néha. De a dunaújvárosi színház is nekem való hely, nyugodt, békés. A Leenane szépe egy csodálatos darab, én vagyok benne a szipirtyó, aki kissé gonosz, mégis meg lehet érteni. Mag Folan szerepe is egy olyan feladat, amelyre azt mondtam: ha csak egyetlen előadás lesz is belőle, és még ha a közönségnek háttal kell is játszanom, akkor is szeretném. Bár fizikálisan meg idegrendszerileg kemény, de jót tett a lelkemnek. Göttinger Pali először rendezett engem, egy kimondottan színészbarát rendező, nagyon jólelkű, türelmes ember. Követel, ami egyáltalán nem baj, de fantasztikusan vezeti a színészeket. A másik nagy kedvencemben, Molnár Ferenc klasszikusában, Muskátnét játszom. A Liliom egy, a társulatot összekovácsoló, boldogságban készült, problémamentes és szeretetteljes előadás, amihez Keresztes Attila személye és a nyugodtsága is sokat hozzáadott. A Leenane szépe és a Liliom így, együtt megkoronázták a mostani évadomat, mindkettő igazán lélekemelő előadás. Én végtelenül szerencsésnek érzem magam. Vagy ahogy azt egykori mesterem, Kishonti Ildikó mondta: eszeveszettül szerencsés vagyok.
A szerencse mellé azért te is kellesz, a személyiséged, és nem utolsósorban a tehetséged.
Persze, kellek én is, de Verebes István barátom azt szokta mondani, hogy
nekem azért van ilyen sok munkám, mert igazából nem akarom, hogy ennyi legyen.
És ez tényleg így van. Túlzottan nem vágyom rá, hogy havi 27-28-at játsszak, de amikor jön egy Leenane szépe, egy Liliom, egy Apácák, az ilyen lehetőségekre egyszerűen nem lehet nemet mondani. Ahogy a Jutalomjátékra sem. Azt júniusban kezdjük próbálni, úgyhogy addig most ez az én pihenőidőm, mert most „csak” játszom. Persze mellette egyetemre járok, meg tanítok is. Bármikor, ha csak egy pillanatra is úgy érzem, hogy ezt lehetetlenség megugrani, eszembe jut, erre mit mondott Kishonti Ildikó: „Ez neked nem jár, hanem ez egy megtiszteltetés”. Olyankor aztán veszek egy nagy levegőt, jól fenékbe rúgom magam, és megyek tovább.
Hogy haladsz a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor-színjátékos képzésével?
A negyedik szemeszteremet is kipipálhatom, már csak az angol vizsgám van, meg egy beadandó feladatom. Egy évem van még hátra az egyetemből, ami leginkább a szakdolgozatról szól majd. Egy monodrámát kell létrehozni, és én megint csak a gyerekekre való odafigyelés miatt egy olyan egyszemélyes előadást készítek, amelyet majd el tudok vinni különböző iskolákba tantermi előadásként. Kalapos Éva Massza című könyve alapján a kiváló dramaturggal, Orosz-Bogdán Noémivel együtt állítjuk színpadra. Egy sokakat érintő, aktuális témáról, a bullyingról, az iskolai bántalmazásról szól. Már 9 éve tanítok a Talent Stúdióban kamaszokat. Ez alatt az idő alatt rengeteg, több száz gyerekkel találkoztam, s minden évben akadt köztük olyan, nem is egy, aki érintett volt az iskolai bántalmazásban.
És ezeket a történeteket minden további nélkül megosztották veled?
Azt szoktam mondani, az a szerencsém és egyben a szerencsétlenségem, hogy nekem mindent elmondanak a fiatalok. De tényleg mindent. A 45 perces monodráma után lesz egy beszélgetés, 45 perces tanóra, ahol feldolgozzuk, megvitatjuk az előadás témáját az adott osztályra fókuszálva.
Sőt! Mivel a Jutalomjáték szereplői között vannak olyan kollégák, akik még nem jártak Kőszegen, követni fogom Molnár Piroskát, és alkalmi idegenvezetőként megmutatom az „újoncoknak” azokat a helyeket, amelyeket semmiképp nem hagyhatnak ki. Azzal kezdünk, hogy a vár melletti kedvenc vendéglőmben, a Bécsikapuban, megkóstoljuk a velős pirítóst lilahagymával, az lesz a belépő. Aztán megnézzük, hol üldögélt Hollósi Frici a Piroskával. Útba ejtjük a kis hidat is, és köszönünk a macskámnak, mert
a várban van egy fekete macska, Bagira, aki a barátom, és mindig viszek neki kaját.
Kőszeg egy varázslatos hely, jó ott színházat csinálni! A munka is nagyon jónak ígérkezik. Ráadásul a Karinthy Színház igazgatója, Olt Tamás rendezi a darabot, akivel eleve szeretünk együtt lenni. Ez az előadás mindenkinek jutalomjáték: annak is, aki nézi, és annak is, aki játszik benne. Tamás eleget rendezett már engem ahhoz, hogy tudjam, remek a humora, és pontosan tudja, mi kell a közönségnek. Akik benne vagyunk ebben az előadásban, alkotó emberek vagyunk, nem elvárjuk, hogy megtörténjenek a dolgok, hanem ez a mi nagyon erős, közös ügyünk lesz, mert azt szeretnénk, hogy a nyári kőszegi premier után ősszel a Karinthyban is egy gyönyörű bemutatónk legyen belőle.
Az évad legelején azt mondtad, hogy igencsak sűrű hónapjaid lesznek. Milyen szezont zársz?
Nagyon húzós volt. Egyik feladatból mentem a másikba, ami egyébként csodálatos, és végtelenül hálás vagyok, mert olyan összetett volt ez az évad, hogy ennél változatosabbat nem kívánhattam volna magamnak. Jólesett, hogy mindenfélét játszhattam. Augusztus végén – Kőszeg után – a Rózsavölgyi Szalonban mutattuk be a Felső szomszédokat, amelynek
minden egyes mondata ajándék számomra,
és nagyon szeretem az ottani négyfős kis csapatunkat. Ráadásul a Rózsavölgyi egy új játszóhely volt nekem, már régóta szerepelt a bakancslistámon. Ezután következett a Furcsa pár a Karinthyban, amit úgy hívok, hogy a nyugdíjas állásom, mert az a nő, akit én játszom, Gwendoline, csak a második felvonásban megy be színpadra. Ezzel együtt egy „tejfölszerep”. Azután jött az Apácák című musical, utána pedig két darabot próbáltam egyszerre. A dunaújvárosi Bartók Színházban – Göttinger Pál rendezésében – a Leenane szépét, ezzel párhuzamosan pedig a Liliomot a Karinthyban.
Nem volt fárasztó?
Néha. De a dunaújvárosi színház is nekem való hely, nyugodt, békés. A Leenane szépe egy csodálatos darab, én vagyok benne a szipirtyó, aki kissé gonosz, mégis meg lehet érteni. Mag Folan szerepe is egy olyan feladat, amelyre azt mondtam: ha csak egyetlen előadás lesz is belőle, és még ha a közönségnek háttal kell is játszanom, akkor is szeretném. Bár fizikálisan meg idegrendszerileg kemény, de jót tett a lelkemnek. Göttinger Pali először rendezett engem, egy kimondottan színészbarát rendező, nagyon jólelkű, türelmes ember. Követel, ami egyáltalán nem baj, de fantasztikusan vezeti a színészeket. A másik nagy kedvencemben, Molnár Ferenc klasszikusában, Muskátnét játszom. A Liliom egy, a társulatot összekovácsoló, boldogságban készült, problémamentes és szeretetteljes előadás, amihez Keresztes Attila személye és a nyugodtsága is sokat hozzáadott. A Leenane szépe és a Liliom így, együtt megkoronázták a mostani évadomat, mindkettő igazán lélekemelő előadás. Én végtelenül szerencsésnek érzem magam. Vagy ahogy azt egykori mesterem, Kishonti Ildikó mondta: eszeveszettül szerencsés vagyok.
A szerencse mellé azért te is kellesz, a személyiséged, és nem utolsósorban a tehetséged.
Persze, kellek én is, de Verebes István barátom azt szokta mondani, hogy
nekem azért van ilyen sok munkám, mert igazából nem akarom, hogy ennyi legyen.
És ez tényleg így van. Túlzottan nem vágyom rá, hogy havi 27-28-at játsszak, de amikor jön egy Leenane szépe, egy Liliom, egy Apácák, az ilyen lehetőségekre egyszerűen nem lehet nemet mondani. Ahogy a Jutalomjátékra sem. Azt júniusban kezdjük próbálni, úgyhogy addig most ez az én pihenőidőm, mert most „csak” játszom. Persze mellette egyetemre járok, meg tanítok is. Bármikor, ha csak egy pillanatra is úgy érzem, hogy ezt lehetetlenség megugrani, eszembe jut, erre mit mondott Kishonti Ildikó: „Ez neked nem jár, hanem ez egy megtiszteltetés”. Olyankor aztán veszek egy nagy levegőt, jól fenékbe rúgom magam, és megyek tovább.
Hogy haladsz a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor-színjátékos képzésével?
A negyedik szemeszteremet is kipipálhatom, már csak az angol vizsgám van, meg egy beadandó feladatom. Egy évem van még hátra az egyetemből, ami leginkább a szakdolgozatról szól majd. Egy monodrámát kell létrehozni, és én megint csak a gyerekekre való odafigyelés miatt egy olyan egyszemélyes előadást készítek, amelyet majd el tudok vinni különböző iskolákba tantermi előadásként. Kalapos Éva Massza című könyve alapján a kiváló dramaturggal, Orosz-Bogdán Noémivel együtt állítjuk színpadra. Egy sokakat érintő, aktuális témáról, a bullyingról, az iskolai bántalmazásról szól. Már 9 éve tanítok a Talent Stúdióban kamaszokat. Ez alatt az idő alatt rengeteg, több száz gyerekkel találkoztam, s minden évben akadt köztük olyan, nem is egy, aki érintett volt az iskolai bántalmazásban.
És ezeket a történeteket minden további nélkül megosztották veled?
Azt szoktam mondani, az a szerencsém és egyben a szerencsétlenségem, hogy nekem mindent elmondanak a fiatalok. De tényleg mindent. A 45 perces monodráma után lesz egy beszélgetés, 45 perces tanóra, ahol feldolgozzuk, megvitatjuk az előadás témáját az adott osztályra fókuszálva.
forrás: https://fidelio.hu/
